Filmajánló: Tom Ford Own Visionaries

2013.03.05. - Stíluskommunikáció

A tervező nevével megegyező Tom Ford divatmárka nagyon megosztó a stílus iránt elkötelezettek körében is. Túldimenzionált árai miatt valóban kérdés, hogy mennyire mesterséges az az értékrend, amit a brand köré kreálnak. Ha azonban arra gondolunk, hogy ő volt az, aki különös érzékkel és jövőbe látó képességével a ’90-es években megmentette a csőd széléről a Gucci vállalatot, és évi 16 kollekciót tervezett olyan márkának, mint az Yves Saint Laurent, akkor annyi azért bizonyos, hogy egy kivételes emberről van szó.

Ebben az írásban nem a márkáról és az a mögött rejlő tartalomról szeretnék állást foglalni, hanem bemutatni egy izgalmas filmet egy kreatív alkotóról.

Tom Fordról valahogy a provokatív divatfotói és kampányai miatt azt gondoltam, kevésbé a realitások talaján élő tervező. A film azonban bemutatja, hogy egy rendkívül szerény, szakmai alázattal megáldott ember, aki sikerességének okát elsősorban a maximalizmusában látja, ami szerinte veleszületett tulajdonsága. Elmeséli, hogy már kisgyerekkorától nagyon zavarta a tökéletességtől való legapróbb eltérés is, példaként említ is egy esetet, amikor az ajándékba kapott cipőnek a formája csak néhány milliméterrel volt más volt, mint amit elképzelt, de azt már nem volt hajlandó felvenni. Nagyon fiatal korától céltudatosan, lépésről lépésre valósította meg álmait. 17 évesen hagyta ott Új-Mexikót, hogy New York-ba költözzön. Színészetet tanult, majd építészetet, de egyikben sem talált igazán magára. Egyre többet foglalkozott a rajzórákon az emberrel, komoly figyelmet fordítva arra, hogy mit viselnek a figurák. Apró füllentéssel adta be pályázatát az első divatcéghez, nem említve, hogy építészszakos volt, hanem csak az egyetemet jelölte meg, ami eredendően sokkal híresebb volt divatképzéséről. Az építészet során tanult ismeretek azonban a tervezésben is hasznára váltak. Egy cipő megalkotása szerinte ugyanúgy az arányokról szól, és ugyanazt a nyelvet használja. Mindennek megvan az oka és jelentése, a színválasztásnak, a formának is.

A tervező szerényen csak annyit mond, szerencsésnek tartja magát azért, hogy ízlése a nagy tömegeknek felel meg. Egy alkotó mindig a környezetében jelentkező változásokra és hangulatokra reagál, ezért fontos, hogy minél tájékozottabb legyen arról, mi történik a világban. A dokumentumfilm választ adott arra is, miért használta Tom Ford annak idején védjegyként az erős szexuális kampányait. A ’70-es években a nők természetes, megközelíthető ideálok voltak, azonban az AIDS megjelenése hatással volt a divat világára is, és a modellek egyre agresszívebbek, keményebbek és megközelíthetetlenebbek lettek a ’80-as évekre. Erre reagált Tom Ford a testiséget újra a középpontba helyezve, ami szerinte egy jó marketingeszköz volt. Ma azonban már annyira mű és felpumpált a nőideál, hogy ő is kíváncsian várja, merre tart majd a világ.

A divatot kritikusan csak üzletnek tartja, ami megmondja az embereknek, hogy egy adott időben mit kell hordaniuk és birtokolniuk. A stílust azonban sokkal többre becsüli, mert független a pénztől, és a szépségtől. A stílus az, amikor belső gondolatok, tulajdonságok megnyilvánulnak a külsőben, és ő sokkal inkább ehhez szeretne hozzájárulni kreációival. Ezért sem szereti, ha egy az egyben úgy viselik a ruháit, ahogy a kifutón bemutatja. Az a célja, hogy az emberek az általa tervezett ruhákkal tudják kifejezni énjüket, és bátrabban megmutatni igazi arcukat. Valódi nők inspirálják az alkotásban, barátnői, akik hétköznapi, dolgozó anyukák, jó stílusérzékkel.

A sikerei ellenére józan és szerény maradt. Tudja, hogy a munkája anyagiasult dolgok köré épül (hiszen mindenki szereti a kasmírt, a bársonyt), azonban mégis tisztában van azzal, hogy ezek csak tárgyak, és az emberi kapcsolatok a legfontosabbak az életben. Lételeme a munka, nem szeret sokat beszélni az alkotásairól, annál inkább a cselekvés híve. A tervező a mának él. Elért mindent, amit szeretett volna, és azt mondja, egy nap majd irreleváns lesz, amit alkot, mert lemarad és elmegy mellette az élet, de már nem aggódik ezen, hanem élvezi a mindennapok apró örömeit.

 Jantay Kata

A filmet itt tekintheti meg angol nyelven:

http://vimeo.com/34182744

 

 

 


Tudta Ön?

Tudta-e, hogy a gyöngyöt, mint ékszert, kezdetben csak a királyi család és az arisztokrácia viselhette? A 19. században már eltörölték a gyöngy viseléséhez kapcsolódó szigorú előírásokat, azonban az ára miatt továbbra is csak a kiváltságosok birtokolhatták ezt a nemes ékszert.

tovább >>>    

a farmer anyag nem amerikai találmány?  200 évvel  Amerika “felfedezése” előtt már gyártották Dél-Franciaországban és Észak- Olaszországban. Gondolta volna, hogy napjainkban világszerte 2,5 milliárd métert gyártanak belőle évente?

tovább >>>    

Az érzések és érzelmek kifejezésének legfontosabb eszköze a testbeszéd, illetve a torokban képzett hang. Mivel a szóra figyelünk, kevesen tudják, mi történik közben a testükkel, pedig nagyon fontos. Az emberi közlemény 7%-a verbális (csak a szó), 38%-a vokális (hangszín, hanghordozás), és 55%-a nem verbális. „Nem az számít, amit mondasz, hanem az, hogyan nézel közben”.

tovább >>>    

… hogy virág ajándékozása esetén sem selyempapírban, sem celofánban nem illik átadni, illetve, hogy szálas virág vásárlásakor, amennyiben egynemű a virág, a csokor 11 szálig páratlan szálból, 12-től páros számú szálból illik, hogy álljon. Ha vegyes a virág, nem számít a darabszám.

tovább >>>    

… hogy a parókaviselés XIII. Lajos alatt vált általánossá, aki fiatalon kopaszodni kezdett, és így akarta ezt leplezni. A divat továbbfejlesztésén nagy örömmel kapott XIV. Lajos, aki viszont a homlokán lévő nagy dudorokat szeretette volna takargatni. Először az udvar, majd az egész világ utánozta őket.

tovább >>>    

… hogy a stílus neve, amit Marilyn Monroe is képviselt: Pin-up. A pin up görlök a 40-es 50-es évek modelljei voltak. Szexi képeiket (fotókat és rajzokat egyaránt) tűzték fel a férfiak a falra, innen a nevük is: pin up, vagyis feltűzni. A magabiztos és huncut hölgyek szexi stílusa, amit képviseltek annyira meghatározó volt, hogy a [...]

tovább >>>    

phogy George Bernard Shaw, drámaíró egy interjúban beszélt a magyar nyelvről? A következőt mondta: „Bátran kijelentem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az [...]

tovább >>>    
Keresés
Facebook