Várakozással és félelemmel vegyes érzelmek kavarognak bennem, amikor felszállok a londoni gépre. A csomagokat már feladtam, kétszer 20kg. Mi fér a bőröndökbe eddigi 29 évemből? 15 kilónyi kedvenc könyv (ebben sajnos régimódi vagyok, akkor sem lesz e-book olvasóm), néhány karácsonyfadísz, 5 pár cipő. A ruhák közül biztos ami biztos, bepakoltam azért a kosztümöket és koktél ruhákat is. Attól még, hogy most háziasszony leszek, nem engedhetem meg, hogy melegítőben legyek egész nap. És sosem lehet tudni, hátha a királynőhöz is hivatalosak leszünk egy teára.

Angliában kezdünk új életet. A Burberry, Barbour és Savile Row országában. A gentleman stílus és finom elegancia szülőhazájában, ahol mindenki tiszta cipőben jár.  Jó-jó tudom, hogy Angliából ered a garázs rock és punk is, de az biztos csak egy szűk, renitens csoport, aminek tagjai valami szerencsétlen oknál fogva nem tudtak a társadalomba beilleszkedni.

A férjem már vár rám a reptéren, ő pár héttel korábban érkezett. Londontól fél óra vonattal még Brighton, a kis tengerparti város, ahol lakni fogunk. Fáradtan lecsukom a szemem és elképzelem a helyet: mindenütt kék-fehér csíkos napernyők, sós illat és sirály hangok. Elmerengek azon, ahogy majd nyáron a kávézók teraszán ücsörögve napozunk. A vonaton felszáll mellénk egy fiatal pár. A nő körömcipőben, harisnya és kabát nélkül. December van. (Azóta már nem lepődök meg, ha 5 fokban látok gyerekeket rövid nadrágban, balettcipőben.)

Első nap sétára indulunk a városban. Fél óra után már szinte zsibog a fejem a sok ingertől:  nők rózsaszín hajjal, leopárd mintás műszőr bunda edzőcipővel kombinálva, lyukas fekete nejlonharisnyák hada. Senki sem kapja fel a fejét, legfeljebb a turisták (meg én). Csalódottságot érzek. Sehol egy csíkos napernyő, de még csak egy rendes, jó vágású angol úriembert se láttam. Nem abban reménykedtem, hogy Harry herceg fog szembejönni velem, de akkor is. Lehangoló volt először tapasztalni azt a fajta alulöltözöttséget, igénytelenséget és rendetlenséget, ami itt az utcaképet jellemezi.

Már tudom, hogy hinnem kellett volna, amit korábban egy könyvben olvastam: “Európa egyetlen más országában sem tapasztalható olyan eklektikus öltözködés és alulöltözöttség, mint ott… úgy járnak-kelnek, mint akik nagymosás közben csak egy liter tejért szaladtak le a boltba. Aki Nagy-Britanniában jól öltözött, az főként külföldi.”

Próbálom megszokni ezt a látványt, és igyekszem a jó dolgokat észrevenni. Például, hogy nem számít, ki, honnan érkezett. Az angol társadalom még mindig nagyon jómodorú, egyszer sem tapasztaltam, hogy bárki éreztette volna velem, hogy “csak egy bevándorló” vagyok. Sőt! A legkedvesebb hozzáállással főként a született angolok fordultak felém.

Bár a szigetország a klasszikus és konzervatív gentleman értékrend őshazája, mégis ebben a multikulturális társadalomban mára valahogy eltűntek a vizuális határok. Próbálom elfogadni, hogy itt az átlagemberek sokkal inkább előtérbe helyezik az egyéniséget és egyediséget a megjelenésükben, mint a klasszikus harmónia szabályrendszerét. A nagy különbözni akarásban a határok feszegetésével azonban a végén külső szemlélőként mégis mindenki ugyanúgy néz ki. Ha tíz emberből egynek színes haja van, akkor már nem lehet azt mondani, hogy bármilyen szempontból különlegesebb vagy nagyobb egyéniség lenne ettől. És nem csak a fiatalok lázadnak. Itt gyakran látni olyan középkorúakat, akik elfelejtettek felnőni, illetve  kénytelenek magukon viselni identitáskeresésük maradandó nyomait tetoválásaikkal, piercingeikkel. Összehasonlítva Magyarországgal, ahol a központilag szabályozott társadalomban fiatalok lázadása is csak nagyon korlátozott külsőségekben nyilvánulhatott meg. Azonban fel kell készülni, hogy mire mi ötven évesek leszünk, nem csak a húsz éveseken lesz megszokott látvány a rengeteg jelentéstartalom nélküli tetoválás.

Meglepődtem, hogy még a nők sem tartják fontosnak a klasszikus értelemben vett csinos megjelenést. Az egyediség iránti versenyben előkerülnek a padlásról a negyvenéves műbőr táskák, katonai bakancsok, kifakult vadász kabátok. Konzervatív vizuális igényű emberként néha túl sok nekem a brit kreativitás.

Félreértés ne essék, nem azt várom el, hogy mindenki öltönyben és kiskosztümben lépjen az utcára. Hiszek a kulturális relativizmusban, hogy minden közösség egyenrangú és joga van a saját csoportjához tartozó normák és szokások szerint élni. Mégis nehezen tudom elképzelni, hogy a szakadt nejlonharisnya és igénytelen megjelenés bármilyen szubkultúrához tartozás feltétele lenne. Az ember ősidők óta kommunikációs eszközként használta öltözetét. A ruhának mindig is volt jelentéstartalma. Talán mára erről a kommunikációs nyelvről feledkeztek meg sokan, vagy el sem sajátították azt. Sőt, egyesek a “belső érték a lényeg, nem a külső” vagy a “kényelem a legfontosabb, nehogy már még ki kelljen öltözni” címszavakkal próbálják megkérdőjelezni annak létjogosultságát.

Az elegancia, az igényesség önmagunkkal és környezetünkkel szemben, a közönségesség elutasítása napjaink egyik legnagyobb kihívása az emberi értékek átörökítésének szempontjából. Máraitól pedig tudjuk, hogy “A műveltséget nemcsak a könyvek mentik meg”.

A lady-ség és gentleman-ség rajtunk múlik, függetlenül attól, hogy hova születünk. Nem a Burberrytől lesz valaki hiteles úriember, hanem az európai értékrendtől, viselkedésnormától és megjelenéstől. A világon erre mindenütt ugyanaz a szabályrendszer érvényes Brightontól Budapestig. Rajtunk múlik, megtanuljuk és betartjuk-e.

 Jantay Kata

Képek forrása:

http://brightonsource.co.uk/category/fashion/