NetLét – BORDÁCS RITA ROVATA

A társkereső oldalakon a profilépítés két nagy csapdája a felrakott képek tartalma és mennyisége. Kezdjük a tartalommal.

Általános jelenség a „lopakodó üzemmód”. Inkább a férfiakra jellemző és közülük is három csoport használja főként az internetről letölthető, más – általában sármos – férfiak fényképeit. Azok, akik pozíciójuk, ismertségük, üzleti eredményeik, társadalmi szerepeik miatt nem engedhetik meg maguknak az internetes társkeresőkön való megjelenést; azok, akik családos, vagy valamilyen formában elkötelezett emberek és azok, akik saját külsejüket félénkségből, önbizalomhiány miatt nem vállalják. A nőkre ez ilyen formában és említésre méltó mértékben nem jellemző (ha előfordul, a motivációk hasonlóak). Miért ezzel kezdjük? Mert sokan legyintenek a „kamu” fotókra és tovább kattintanak, pedig ez a kincskeresők egyik legértékesebb területe. Nem bíztatok senkit sem arra, hogy ezzel az eszközzel misztifikálja a portékát, azaz önmagát, viszont térjünk ki néhány szó erejéig a jelenségre.

Érthető, ha valaki a pozíciója, ismertsége miatt rejtőzködik; a mai szenzációhajhász és érdek világban ez nem csoda. Sokan közülük épp az anonimitás mögé bújva keresnek értékes új ismeretségeket, ahol nem a nevük, vagy elért eredményeik vonzzák be az új kapcsolatot, hanem az üzenetváltások alkalmával kibomló humor, figyelmesség, az éles észjárás, vagy a különleges világkép.

A belső értékekre koncentrálást illetően sokszor hasonló motivációk dolgoznak a külső adottságaikat, saját fotóikat félénkségből fel nem vállalókban is. Számukra Pierre Richard főszereplésével a „Félénk vagyok, de hódítani akarok” című film kalandjait esettanulmányként ajánlom, summázva annak összes üzenetét.

A családos és egyéb „nem szabad státuszú” profilokkal szemben általában a hasonló helyzetűek elfogadóbbak és megértőek. Aki a nagy Ő-t keresi, az ritkán időzik foglalt emberekkel csevegve az erőviszonyok (azaz a családi állapotok) tisztázása után. Most sokan felszisszennek és foguk közt azt mormolják: na igen, ha egyáltalán erre fény derül. Előfordult már a „NetLét tanulmányozó praxisomban”, hogy egy-egy kétségek közt tévelygőt sikerült útba igazítani.  Mindig mindenre van példa és persze annak az ellenkezőjére is. Az egyéni boldogságot mindannyian másképp és máshol keressük. Vannak az életünkben azonban határok és normák, amelyeket követünk.  Érdemes ezeket a neten is kötelező érvényűnek tekinteni. A párkeresők oldalán könnyebb magyarázatok nélkül, saját fényképekkel indítani, viszont azok sem mindegy, hogy mit üzennek.

Írtam korábban, hogy létrehoztam ugyanazon adatokkal, szövegében két teljesen egyforma, fényképekben és vizuális üzenetében két nagyon eltérő profilt. Párhuzamosan mindkettő versenyzett a látogatók kegyeiért. Furcsa volt levonni azt a következtetést, hogy az életből merített, spontán témájú, de az előző cikkben részletezett módszer szerint, tudatosan válogatott fényképanyag több „fogyasztót” vonzott és a látogatók összetétele is közelebb ált a célcsoportként elérni kívánt szegmenshez. A megkomponált, kizárólag műtermi fotókból álló portfólió kevesebb megtekintéssel, többnyire a végleteket érdekelte: akiket egyáltalán nem akartam elérni és a célcsoport felső szegmensében elhelyezkedőket. A beérkezett üzenetek és a kialakuló beszélgetések száma is ugyanezt az arányt mutatta. Következtetésként elmondhatjuk: a fényképek gyorsabb és erősebb impulzust adnak a kapcsolatfelvételre, a spontán életképeket jobban kedvelik és hitelesebbek, mint a retusált, vagy több órás átváltoztató műveletek után készített társaik. Vegyesen használva sokoldalúságunkat bizonyíthatja, az arányoknál viszont figyeljünk arra, hogy többségben maradjanak a normál élethelyzetet ábrázolók.

Mégis hány képet érdemes felrakni? Egy darab is elegendő lehet, ha testtartásunk, vonásaink, tekintetünk, mimikánk, frizuránk (és sminkünk), öltözékünk, a környezetünk, a kép minősége és hangulata mind-mind azt üzenik a „fogyasztóknak”, hogy igen, bennünket kerestek. Az előbb felsoroltak együtt. Minden elem számít, szinte ugyanolyan súllyal.

Taszító a képeken is utolérhető ápolatlanság (például a zsíros, kócos, gondozatlanul lenőtt haj), a hiányos, elszíneződött fogsor; a nem az alkalomhoz, ruházathoz illeszkedő smink (ilyen a sportoláshoz felkent erős festés); a rendezetlen háttér (egy lomos könyvespolc, mindenféle összehajigált tárggyal) és a belső terekben használt napszemüveg (utcai felvételeken sem árt, ha látszik a szemünk, a tekintetünk).

Szintén keveseket vonz a mellkas-villantó, két gombnál mélyebben megnyitott férfiing; a köldök fölött véget érő nyakkendő; a két mérettel nagyobb öltönykabát és nadrág (vagy az idővel kissé szűkké vált darab); a három-négy redővel cipőn pihenő nadrágszár; a szandálhoz és a zoknit nem igénylő lábbelikhez viselt zokni; a minden fényképen szorongatott sörös/koktélos pohár, cigaretta; a sok-sok félmeztelen és alulöltözött ábrázolás. Női profilok esetén a többet mutató kevesebbet takaró ruhadarabok sem biztos, hogy célt érnek és azt a reakciót váltják ki, mint amit gazdájuk szeretne (vagy fogadjuk el, hogy a hús láttán húsként közelítenek a portékához).

Kisebb hiba, de szintén elmarad a várt hatás, ha fagyos a kép hangulata, riadtak a szemek, merev a testtartás, természetellenes a mimika.

Sikeres azonban a természetes mosoly, amit akár önmagukban a szem apró ráncai is üzenhetnek, nemcsak a fogsor teljes bemutatása; a lelki békét és kiegyensúlyozottságot üzenő arckifejezés, egy szép kéztartás, a lazán érvényesülő vállak és egy fesztelenül egyenes testtartás; a színeiben tónusainkkal harmonizáló, alkatunknak és korunknak megfelelő öltözködés; a nyakkendő nélkül, két gombig nyitott ing egy helyesen megválasztott öltönnyel, vagy zakó-nadrág kombinációval; a rendezett háttér.

A környezetnél tartva: ne csodálkozzunk azon, ha felvonultatjuk az összes járművünket (korábbi és aktuális autó, motor, hajó, kerékpár), felülreprezentáljuk az életszínvonalunkat és a jelöltek nem velünk, hanem a tárgyainkkal, az életstílusunkkal akarnak randizni. Azt szoktam javasolni, hogy egy hangulatból, vagy egy alkalommal készült szériából mindig csak egy darab kerüljön a portfólióba, és 5-6 képnél többet ne rakjunk fel magunkról. Abban az esetben, ha mások is szerepelnek velünk a fotókon, illik engedélyt kérni hozzá a többiektől.

Számos apró dolog van, amire érdemes figyelni, hosszasan folytathatnánk a sort. Legközelebb mégis arról esik szó, hogy mire ügyeljünk, ha „átmentünk” az első rostán és valaki felveszi velünk a kapcsolatot, vagy épp mi szeretnénk kezdeményezni.