PR-szakemberként dolgozik, két évvel ezelőtt azonban mégis vette a bátorságot, és elkezdett divattervezéssel foglalkozni. Nem tanulta sehol, mégis tökéletes érzékkel nyúl az anyagokhoz, alakítja a szabásvonalakat, és kelti életre a One&Only márka kifinomult stílusát.

Tóth Zsuzsával első „valódi” kollekciójának bemutatója után beszélgettem: „… úgy érzem a divattervezés épp az a szegmens, ahol lehetsz egyszerre kifinomult elegáns, vagy éppen használhatod öncélúbban, eszközként egyfajta modern „művészi” megnyilvánulásra.  A tervezés mindig kettős dolog: egyrészt van a kreatív része, amikor elszabadul a fantáziád és teljesen átadod magad az inspirációidnak és van a mérnöki része, amikor a megvalósíthatóságra koncentrálsz.”

PR-szakemberből divattervező. Elég nagy váltásnak tűnik. Miért szántad rá magad?

Egyáltalán nem tudatos döntés volt részemről, amikor a tavalyi évben vettem a bátorságot, és néhány feliratos ruhával kiálltam a közönség elé. Ha most visszatekintek arra az időszakra, inkább a kommunikációs énem inspirálta az egészet mintsem a divat iránti elkötelezettségem. Talán nem is volt igazán értelmezhető divatként az, amit akkor felvonultattam – annak ellenére, hogy később a nyári trend valahol mégis engem igazolt, hiszen magával hozta a feliratos pólókat…

A kollekció „graffiti” névre hallgatott, a ruhák fekete táblákra, szürke falakra emlékeztettek, amik egyfajta „tacepao”-ként működtek, és óriási feliratokkal közvetítettek üzenetet a közönség felé. Ez egyfajta válasz volt korunk kommunikációs kihívásaira. Arra a jelenségre, amit nap, mint nap tapasztalhatunk, amikor bekapcsoljuk a televíziót, rádiót vagy csak kilépünk az utcára. A kommunikációs forradalomban – amelynek itt a 21. században részesei vagyunk – folyamatosan hírek, információk bombáznak minket az elektronikus médiából, a köztéri megjelenésekről, de mindezeket felülírja a legnagyobb platform, a közösségi háló. Mindenki kommunikálni akarja önmagát itt, és most.

A ruhákat ezek az impulzusok inspirálták, és a rájuk helyezett feliratok révén direkt módon gondolatokat közöltek. Ezáltal aki felölti őket, és kilép az utcára önmaga is a street art – public art részesévé, közvetítőjévé válhat.

A kollekció bemutatóján a ruhákhoz szervesen kapcsolódott a zene is, amelynek létrehozásában egy kedves DJ barátom nyújtott segítséget. A kifutón éppen megjelenő ruha az alámondott szöveggel együtt vált az adott pillanatban értelmezhetővé.  Végül pedig a kollekcióhoz kapcsolódó fotók egy teljesen más kontextusba helyezték az egyes darabokat. Mondok egy példát: nyomot hagyott bennem, amikor évekkel ezelőtt beszélgettem egy keletről jött ruházati nagyker tulajdonosával. Elmondta: mi kereskedők tudjuk, ha Magyarországon biztosra akarunk menni, akkor az fekete és fehér – meg persze szürke. Nem igazán értettem a felvetését, aztán kifejtette: Londonban is van üzlete, ott az emberek sokkal színesebben, bátrabban öltözködnek. A magyarországi rendelések nagy részét a monokróm jellemzi. Ez a beszélgetés megragadt bennem, így lett  aztán az egyik szürke ruhámon pink színnel  a „NO MORE GRAY”  felirat. A kollekció fotózásakor fel sem merült, hogy profi fotóssal, szokásos „divatfotókat” készítsünk. Inkább egyfajta szociofotó irányába szerettem volna ellépni, így került a modell a tízemeletesek szürke betonfalai elé.

 Igaz, hogy még csak nemrég vagy a szakmában, ebben az évben már jó néhány

 divateseményen voltál jelen. Tudatos márkaépítésről van szó?

A „graffiti” egy miniatűr projektté vált a róla készült fotókkal együtt, és egy szerencsés véletlen kapcsán meghívást kaptam a Bécsi Künstlerhausba önálló kiállítóként „Public media thru fashion” címmel. Akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy az eseményt egy kisebb bemutatóval is kiegészítem, amely a bécsi eleganciára reflektál. Ebben a szakmában kezdőként óriási lehetőség volt ez számomra. Az ottani siker és bíztatás adott annyi önbizalmat, hogy tudatosabban kezdjek el gondolkozni a divat területén – ami mindig is vonzott.

 Milyennek látod az esélyeket a hazai piacon, mint kezdő tervező? Hogyan lehet elindulni

Én kvázi outsider vagyok ebben a szakmában. Nem egy szakmai-szellemi műhely berkeiből kerültem ki, ebből adódóan nyilván teljesen más rálátásom van a hazai mozgásterekre. Ami bizonyos szempontból rossz, de más szemszögből nézve talán jó is. Nem ismerem belülről a lehetőségeket – had legyek kicsit „profán” a leosztott lapokat. Ebből az aspektusból kifolyólag talán merészebben mozgok. Meggyőződésem, hogy az esetleges „nem”-eket soha sem kudarcként kell megélni, mint inkább tapasztalatnak, a tanulási folyamat részének tekinteni.

 Hogyan látod, hol könnyebb az indulás: hazai vagy külföldi közegben?

Egyszóval: sehol sem könnyű. Itthon a piac viszonylag kicsi és nagyon sok a tehetséges tervező, ráadásul a média is azt a nyolc-tíz nevet „futtatja”, akik már jól csengenek a hazai divatéletben. Azt gondolom, mindenkinek meg kell találnia azokat a kapcsolatokat, amelyekből építkezni tud. Vannak, akik ebből adódóan itthon próbálkoznak, míg másoknak inkább külföld fele kell kacsintgatni, ahol valamivel nyitottabbak az új befogadására, és talán több a lehetőség is.

 Az idei Budapest Fashion Week-en nemcsak mint tervező, hanem mint szervező (sajtós) is részt vettél. Milyennek látod ezt a rendezvényt, miben különbözik a többi magyar divateseménytől (pl. Tony&Guy Fashion Week)?

Más feladat a médiából közismert nevekre behívni a közönséget,- akit egyébként soha nem szabad alábecsülni – és megint teljesen más feladat együttesen szerepeltetni és megmutatni a művész-designerek, a már ismertebb nevek és a feltörekvő tehetségek munkáit. A Budapest Fashion Weeknek egyértelműen ez utóbbi a küldetése.

 Nézegetve a képeket: első kollekciód kissé pikáns és provokatív, míg a most bemutatott ruhadarabok inkább a kifinomult elegancia és a nőiesség irányába mutatnak. Melyik tükrözi jobban az egyéniségedet?

Gyerekkorom óta vonzottak a modern művészetek, és rajongással voltam a szép dolgok iránt, legyenek azok épületek, tárgyak vagy stílusosan öltözött emberek.

Számomra a művészi megnyilvánulás legmagasabb foka a design. Sokan egyáltalán nincsenek tisztában e fogalom jelentésével. A design az innováció, a formatervezés, az ergonómia, a mérnöki munka és a művészet együttes, legmagasabb szintű megnyilvánulása. A design mindig előremutató, új távlatokat nyit. A design egyúttal alázatos és fegyelmezett is, precíz mérnöki munka.  Szemben mondjuk a képzőművészettel, ami csapongóbb, szubjektívebb, kitárulkozóbb, gyakran provokatív is de még inkább elgondolkoztató. Én mindkettőt szeretem, és úgy érzem a divattervezés épp az a szegmens, ahol lehetsz egyszerre kifinomult elegáns, vagy éppen használhatod öncélúbban, eszközként egyfajta modern „művészi” megnyilvánulásra.  A tervezés mindig kettős dolog: egyrészt van a kreatív része, amikor elszabadul a fantáziád és teljesen átadod magad az inspirációidnak és van a mérnöki része, amikor a megvalósíthatóságra koncentrálsz. Az anyagokban rejlő lehetőségekre, a szabásra, modellezésre és e kettő soha nem szakadhat el egymástól. Ráadásul mindig itt van a szubjektum, hogy ki mennyire tudatos vagy ösztönös alkotó. Azt gondolom én a hordható nőies eleganciát képviselem, de úgymond szeretném megadni magamnak a lehetőséget arra is, hogy nagyképűen szólva, mint provokatív tervező nyúljak az öltözködés kultúrához.

Milyen a One&Only nő?

Talán nem hangzik szerénytelenül, ha azt mondom, olyan, mint én. Dekadens. Azt gondolom, attól vagyok hiteles, hogy olyan ruhákat tervezek, amit magam is felvennék. A legújabb kollekció 12 darabból áll. Ezt úgy állítottam össze, hogy ennek szinte minden egyes darabja kombinálható legyen egymással. Ez napjaink kihívása. Tudom, hogy tökéletesen szembe megy azzal a trenddel, amit a konfekcióipar diktál, hiszen a piaci eladások épp attól növekednek, hogy minél többféle ruha megvásárlására bírják rá a vásárlót. Ezért aztán olyan kollekciókat hoznak létre, amelyeknek csak egyes darabjai hordhatóak egymással, ezzel ösztönözve a további vásárlást. Én úgy tervezek, hogy pár darabból is felöltözhessünk többféle módon, ugyanakkor igyekszem kortalan ruhákat tervezni. 25-től 45 évesig bárki megtalálhatja a hozzá illő darabokat. Számomra, marketing szakember számára úgy tűnik a konfekcióipar nagy dilemmája a célcsoport meghatározás. Azt vettem észre, mintha a 40+ korosztályról megfeledkezni látszana, vagy ha nem, akkor unalmas és öreges ruhákba próbálja szorítani a nőket. Ez talán az egyik legnagyobb hiba, amit a divatszakmában el lehet követni.

Hogy érzed most: a divattervezés a jövőd?

Én továbbra is egy „píárosnak” definiálom magam, olyan píárosnak, aki ruhákat is tervez. Nem a szerénység mondatja ezt velem, mint inkább a szakmai iránti alázat. Rengeteget kell még tanulnom. Azt viszont már a legelején elhatároztam, hogy mindig csak annyit lépek előre, amennyit a körülményeim és a helyzetem engednek, de ezt a tőlem telhető maximumon.