AVAGY A KULTÚRA EMLÉKEZETE

Térben és időben áramlik a jelen. A múlttá váló történést, a gyerekkor emlékét hogyan lehet a folyton érlelő évekkel összevetni? Nap. Hold. Föld. Levegő. Gravitáció. Szél. Hol van az ember számára a „támgyökér”?
Édes anyanyelvünk költészetet világra hozó régi fénye, mai tört szépsége lenyűgöző, mint az égi Tejút a tiszta nyári éjben. Ahogyan a pompás égi fények az emberi lélekben fájó szavakká alakulnak át, úgy szól hozzánk most József Attila egyik sora a Csöndes estéli zsoltár című versében: „Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok.” A költő Eszmélet című költeményében pedig ezt olvassuk: „Ím itt a szenvedés belül,/ ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat.” Szeretetben élve a bensőnk teremti meg a külvilágot. Amikor meg szorongásban, félelemben élünk, akkor a külvilág formálja meg a bensőnket. Akiben az alkotás, a teremtő képzelet lángja ég, érzi ezt és visszatekint a „lelki térformái” felé?
Anyanyelv. Ez a hívó szó. Ahogy kimondom e szót, az eltűnt idejű gyermekkoromból máris feléled egy régi élmény. Az érett málnaszem illatát és anyám szavát hozza felém a szél. Édes anyanyelvünk. Benne él ebben a szóban egy ősi hangulat: a puha fészekmelegség, a védelmet, otthonosságot, oltalmat nyújtó állandóság és az a pillanat, amikor a kisgyermek édesanyja mosolyán csüngve mondja ki az első értelmes szót. A mai, modern embernek sokszor már szava sincs arra a belső kínra, amit elszenved. Ha az érző ember lelke kerékbe töretik, akkor a nyelv vajúdni kezd és anyai fájdalma jelentésbővítő szavakat hoz a világra. Költészet születik az anyaföld sarából, a teremtő képzeletből, az anyanyelv szelleméből.
Az európai irodalmak történetében, a modernség korszakában, a hagyománytörések mentén, nyomon követhető a saját magát a világ középpontjaként értelmező személyiség válsága. Ez a feszültség a huszadik század irodalmában és bölcseleti kultúrájában igazán nagy műveket hozott létre. Babits Mihály így írt a Csak posta voltál című versében: „…Más táj, messzebb utak / voltak még amik rajtad áthúzódtak / s csak posta tudtál lenni és meder. / Életed gyenge szál, amellyel szőnek…” A tizenkilencedik század végén élt Reviczky Gyula a Magamról című versében ezt írta: ”Úgy tekints az emberekre, / Hogy a föld se jó, se ferde, / Se gyönyör, se bú tanyája, / Csak magadnak képe mása.” A költészet: a kultúra lélekből fakadó élő emlékezete. Költőien látni és belső párbeszédben élni jó. Az anyanyelv ritmusos csöndjében fogamzik a vers. Paul Verlaine Költészettan című versében így ír: „Zenét minékünk, muzsikát! / Legyen a vers egy meg nem álló / Lélek, mindig új vágyba szálló, mely új egekbe ugrik át.”
Az irodalom és a zene szegedi és makói kapcsolatának hatástörténetéhez tartozó szövegeket számos érdekes kontextus veszi körül. A Bartók-zenére vonatkozó hatástörténet külön figyelmet érdemel. A Bartók-zenéről szóló első verset Juhász Gyula Szegeden írta. Még a versben kimondott szavak utórezgései is telítve vannak zenével és a tiszai tájhoz fűződő érzelemmel. Juhász Gyula versének képi jelentésvilága a bartóki zene befogadói élményével kapcsolódik össze. A Bartók Bélának című Juhász-vers harmadik versszaka így szól:„Tiszai tájak sírnak, / Panasza jegenyéknek,/ Halottas őszi rétek, / Zúgó, fekete nyárfák, / Magányosak és árvák / A muzsikádban.” Bartók Béla tanulmányozta a dél-alföldi népzenekultúrát és Szeged környéki népdalgyűjtő körútján a Tisza-menti tájak hangulatvilágát is újra felfedezte magának. A tiszta forrásból származó természetszerű kompozíciós erővonalak szabadon futása és a teremtő képzeletre ráhagyatkozó alkotó fegyelem jellemezte Bartók élő zongorajátékát. A zeneköltő kifejezés talán régiesnek hat ma már, de Bartókra és Juhász Gyulára modernségük mellett is illik. Juhász Gyula legjelentősebb verseiben a zenei hangzás érvényesül.
Juhász Gyula Bartók Szegedre érkezésének hírét a saját zenei élményével együtt osztotta meg a szegedi újságolvasó közönséggel. A Szeged című lap 1921. november 27-én a Margó rovatban egy lelkes hangnemű, cím és névaláírás nélküli rövid írást jelentetett meg a költő tollából: „Fejedelem jön ma Szegedre, bár harsonák nem hirdetik érkezését. Mert Bartók Béla ma az abszolút zene legkülönb művelője… (…) A hazai mély kultúra legmélyebb és legörökebb kútjából merít: a népköltészet csodálatosan tiszta és gazdag forrásából. Szegedre nem először jön ma a Kékszakállú herceg vára, a Fából faragott királyfi és annyi más ragyogó zenei ópusz  költője. A magyar népdallamok és szövegek gyűjtését végezte e város határában hosszú évek előtt és a tanyavilágban, a szomszédos falukban értékes ismeretlen dalkincsre bukkant. (…)” Bartók első szegedi népdalgyűjtő útjáról a Szeged és Vidéke című lap 1906. augusztus 5-i számában Juhász Gyula is tudósított.
A vihar és verőfény egymást űző dinamizmusához hasonló feszültségeket hordozó zene versteremtő hatását Juhász Gyula Bartók szegedi hangversenyén tapasztalta. A Bartók Bélának című vers ihlető élményét a zeneszerző 1921-ben Szegeden, a Tisza Szállóban megrendezett november végi hangversenye adta. A szegedi Bartók-hangverseny egyes darabjai (Scarlatti: Öt zongoramű, Bartók: Régi táncdalok 7-15., Székely népdalok, Kodály: Zongoramuzsika, Bartók: Három burleszk, Zongora szvit) nagy hatást gyakoroltak Juhász Gyulára. A zene szelleméből születő melankolikus életérzés szülte Juhász Gyula Zene (1934) című kései versét. Az ember és a világ kapcsolatának elégikus hangoltságát összegzi a költemény:„Nem veszi észre, hogy fekete posztó / Jön a dobokra, és hogy elrekednek / A trombiták, s a száguldó ütem / Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon / Magában áll az utolsó zenész, / S tört hangszerén egy hang sír elhalón, (…)” Juhász Gyula a Zene c. versében szereplő, némuló, tört hangszer az emberéletet jelképezi.
A digitális formában rögzített és megvásárolható zene mai korszakában az élő zongorajáték régi hangulati hatását Juhász Gyula Zongoraszó című, Makón 1924 októberében keletkezett írása érzékelteti:„Nyitott ablak mellet egy nő zongorázik. (…) Egy Beethoven-szonáta zeng és a szoba tele van már ezüstragyogású holdfénnyel. Egy Mozart következik és hirtelen arany napfény ragyog a sötétségben. Grieg jön utána és egyszerre köd borul a szobára, majd Bartók és Kodály kerülnek sorra és a vihar és verőfény játéka váltogatják egymást.
Künn az utcán az alföldi kisváros egyenletesen fekete éjszakája borul rám nyugalmasan és közönyösen, de benn a sötét szobában egymást kergetik a színek és a fények, madarak trilláznak, zivatarok orgonáznak, virágok virulnak, lepkék ringatóznak, felhők és szivárvány követik egymást. (…) A hangok világítanak.”
A zuhogó esőben vad ritmusa van a szélnek. „Sirámos dajkaének.” Juhász Gyula Bartóknak üzen. Fodros felhők rohannak az égen. „A régi, régi éden / A zenédben!” Széltében-hosszában tágul a tér. Egy gyermek újra zongorázni kezd. A nyitott ablak mellett születő verőfényben.
Az európai bölcseleti hagyomány a változás időbeli sokféleségét Parmenidész óta az egymáson keresztülfutó körforgás szerint értelmezi. Mindig visszatér a kérdés: mi a maradandóság a változásban? A romantika korát és a tizenkilencedik század végét még jellemző emberi értékek és hitek elfelejtődése, átalakulása mára már a metafizikát nélkülöző hozzáállásban is tetten érhető. Ehhez járul még a történeti tudat mai elhalványulása. Az új kérdésfeltevések kapcsán tanulmányozhatjuk a zenét, a népi kultúrát, a képzőművészetet, az építészetet, a modernizáció jelenségeit és az irodalmat is. Kertész Imre irodalmi Nobel-díjas regénye a Sorstalanság, a holocaust, a soá személyiségre tett hatását új módon mutatja be. Krúdy Gyula művei a szépapáink és dédapáink régi Magyarországának világáról, Márai Sándor írásai pedig a dédszüleink, nagyszüleink koráról adnak látleletet. A népélet ihlette művészet a romantika kora óta több megrázkódtatáson ment keresztül. A hagyománytörés és a hagyományőrzés egyaránt jellemző volt.
Anyanyelv, szülőföld: első fokon rokon értelműek e szavak. A tágas lét háza óvja a saját élet képzeletvilágát, a költészetet és az anyanyelvet. A mai alkotó a szétesett múlt töredékeiből építkezik. A térformák hermeneutikája a hétköznapi életben érvényesül. Az építész az általa tervezett épülettel az utcán sétáló nézelődőhöz és a művészet értelmezőjéhez is egyszerre kíván szólni. Tájhoz illő anyanyelve van az építészetnek, a város arculatának. A Makovecz-féle makói Hagymaház formája a kulturális emlékezet költői megalkotását és a tájban való otthonosságot képviseli. Két fehér tornyán egy törésvonal mentén a belvilág, a benső tér is föltárul. Az elrendezés látványában a hagyomány és a jelen ölelkezése valósul meg. A kívülről befelé növő életfa ágai a termőtalaj szintjéről fölfelé törő növények életét jelképezik. A növekvő hagyma külső alakját az egyik torony belső szerkezetében pillantjuk meg. A templomira emlékeztető tornyok a hagymatermelők termékeny földjét a magas ég éltető sugarával kötik össze. A Makovecz tervei szerint épített, Hagymatikum névre keresztelt makói fürdő organikus építészeti térformái még az ázsiai sztúpa-építészet ősformáira is emlékeztetnek.
A térformák alakja sokszor költői képzettársítást csalogat elő az emberből. Hölderlin kijelentése érvényes: „…költőien lakozik az ember…”  Költői találékonyságot idéző hasonlítással élt Szirbik Miklós, amikor 1835-36-ban megjelent városleírásában ezt írta Makóról: „Formájára nézve hasonlít a szívhez. Nyugat felől tudniillik keskenyen kezdődvén, mind inkább szélesedik a keleti oldalig  s ott középen, a székes ér miatt bekanyarodik.” A makói Szirbik Miklós kortársa, a romantika korának költőegyénisége, Hölderlin felismerte: ”Amíg a jóindulat, Tiszta, a szívnél időzik…” és a költőien lakozó ember így megérkezhet saját érzelmi-értelmi lényegéhez. Otthon lehet belül és kívül is a világban. Azonban az európai romantikán túllépő régi fordulat azóta sok mindent a felejtésnek adott át. A kiérlelt korszakok utáni új bizonytalanság elhúzódó állapota ma hiányérzetet teremt. Egy ilyen átmeneti korszakban a tömegkultúra újabb jelszavainak holdudvara növekszik.
A régi és az új egymásban keresi egyensúlyát. Ahogyan a kötéltáncos az áramló friss szellőre, úgy támaszkodik megújuló nyelvünk is az új jelenségekre. Új táncba viszi édes anyanyelvünket az internetes nyelvhasználat is. Az anyanyelvőrző és a kulturális örökségmegtartó szemléletre ma nagy szükség van, mert sokszor, sok helyen nyelvsorvasztó mondatokra bukkanunk. Az elektronikus kultúra világa már régóta körülvesz bennünket. Beköszöntött valami egészen új az irodalmi szövegfelfogásban is. Az intertextualitás játékterében él kultúránk. Múlt, jelen, jövő: összeérnek már. A helyi szerves alakulási folyamatokat még a modernitás előtti szinten őrző jelenségek konfliktushelyzetbe kerültek. Hans-Georg Gadamer filozófiai megállapítását komolyan vehetjük, e szerint „…a régi soha nem volt olyan régi és az új soha nem volt olyan új, mint amilyennek látszik.” Régen is költészetté, dallá vált a fájdalmas tapasztalat. Népdalaink is tanúsítják ezt. Egyik legszebb népdalunk szövege így szól: „Zöld erdő harmatját / Piros csizmám nyomát / Hóval lepi be a tél, Hóval lepi be a tél…” Nagy az európai kultúra mai felelőssége. A népművészet és az elektronikus művészet együtt él. A jelenben a múltat megfiatalítani látszó alkotóképesség merészen nyúl a régebbi és közelebbi múlt elemeihez. A szavak megkeresik az embert.
A művészeten, az irodalmon belül a képzeletben létező világ, a történelem és a valóság szabadon keveredik, elegyedik egymással. Az írott világ emlékezete más, mint a képi emlékezet. A vizualitás, a mozgóképkultúra fokozottan előtérbe került. A csak a jelenben élő, csak a jelen valóságára figyelni képes felhasználó előtt nehezen nyílnak meg a múlt elszórt és felejtésbe záródó jelentései. Az emberi tömegviselkedés a világhálón megsokszorozódik, felerősödik. Gyors reagálási lehetőségével a frissen bevezetett új dolgokra fogékony virtuális tömeg könnyen a kulturális divatjelenségek elektronikusan beavatott kiszolgáltatottjává válhat. Az elavulást is megtervezik ma már, mert jön a következő „új”. A mindennapos nyelvhasználatban az új szóbeliség jövevényszavai úgy mállanak szét, mint a lápos vidék talajában a nyárfa kérge.
Van, aki építi, van, aki rombolja édes anyanyelvünket. Az új informatikai eszközök, az új szóbeliség humanizálása szükségessé válik. Ez a feladat a mai művészekre, írókra, társadalomtudományi kutatókra, pedagógusokra vár. A világnyelveken való érintkezés, az internet, a globális fogalmak, az új tömegfogyasztási minták az új életforma természetes velejárójának számítanak. A film, a sokszorosítható műalkotás, a tömegkommunikációs eszközök megváltoztatták a hagyományos festményekhez, a könyvkultúrában szokásos olvasáshoz való korábbi viszonyunkat. A múlt kútjába esett itt valami a vén Európában? Látszólag. Azonban itt nem hanyatlásról vagy elmúlásról van szó. A megváltozó helyzet örök kísérője az emberi életnek. Ez a magyar népdal szövegében így jut kifejezésre: „Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál / Nem szereti helyit, el akar bujdosni. / Ki kell onnat venni, s új helybe kell tenni…” Az új régen elkezdődött már. Gondolkodásunk folyamatosan nyitódik rá erre. A kultúra új formáinak kérdéseire a válasz nem mindig a múlthoz való viszonyításból, hanem a mában újnak számító tapasztalásunkból születik meg. A teremtő képzelet a nyelv kapuján halad át. Így jön világra a költészet. A szóbeliségre épülő hiteles népi kultúra emlékezete a tizenkilencedik és huszadik századi költészetet és a népdalra építő műzenét is megtermékenyítette. A hagyományt átörökítő népi kultúra zene- és dalirodalmából, az ősi pentatónia újraértéséből Bartók és Kodály szinte egy új világot teremtett.
A paraszti-népi kézműves kultúra, a népi iparművészet ápolásának lehetnek egészen tudatos, korszerű ökológiai célkitűzései is. A hagyományőrző népi művészet ágazatai közül a Makón és környékén honos hímzés, bőrművesség, szíjgyártás, kosárfonás, kovácsmesterség, kötélgyártás, szövőmesterség és fazekasság termékei a falu- és városképbe illenek és a mában a múltra is emlékeztetnek. Petőfivel mondhatjuk: „Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezet.”
Hajnalonként, amikor még hosszú száron lóg a csend és a lélegző föld friss illatával üzen, akkor napi fohászunk ez lehet: „Mindennapi harmóniaérzékünket add meg nekünk ma!” Folyamatos jelenünkben szükségünk van az anyanyelv ízére. A lelki ősök nagy történeti közösségével a kultúrán keresztül léphetünk kapcsolatba. Kultúránk élő emlékezete itt van, a táj, az anyanyelv otthonosságában. Szép magyar anyanyelvünk megőrzésével kultúránk emlékezete átmenetet képez a múlt és a jövő között. Shakespeare Machbet című művének egyik gondolata rávilágít valamire: „Az élet árny,/ Mely jár-kel, egy szegény komédiás / Ki egy óra hosszan tombol és dühöng, Azzal lelép, s szava sem hallatszik…” Az egyes ember élete valóban véges. A kultúra, az édes anyanyelv, a zene és a hazai tájak és térformák emlékezete viszont olyan, mint a lélekre hagyatkozó boldog érzés. Kiemelkedik az időből. Mindenki számára maradandó útravaló.

Első megjelenés: SZEGED, Várostörténet, kulturális és közéleti magazin, 25. évfolyam, 7. szám, 2013. július

Fotó: A Hagymaház Makón. Tervezte: Makovecz Imre. A fotót készítette: Bogoly József Ágoston