Korán ébredtem. Térültem-fordultam, majd kinéztem a kertbe. Elkaptam azt a pillanatot, amikor a korareggeli harangszó éppen riogatni kezdte az orgonabokor mellett versenyt futó feketerigókat. A következő perc újraszülető csöndjében az előző nap esti kérdése tért vissza. Mi adhat szemléleti egyensúlyt, elegendő jóérzést? A kérdésre a választ a maga módján keresi és gyakran a másikban és máshol véli fellelni sok ember.

Mindenki közel áll önmagához. Itt lenne érdemes a választ megkeresni. Ami közel van, ami bennünk van, sokszor abban a legnehezebb a tájékozódás? Tudunk-e olvasni az emberi természet könyvében? Tudunk-e bánni a természeti és testi-lelki adottságokkal? Milyen tapasztalatot szerezhetünk a természet életvilágából? A Föld sebei a romló emberi természet pusztításairól tanúskodnak. A sietős hétköznapok teendői között bolyongunk. Az értelmezést igényli az ember. Sokan szeretnének azonosulni a régi világ határtalannak tetsző nyugalmával. Az időszámításunk előtt élt kínai költő, Csü Juan nyugalomból áradó szavai így szólnak: „…békésen alszom el és álmom tiszta mély.”

Saját magunkra vonatkozó belső tudásunk hogyan viszonyul ahhoz a nagy egészhez, amiben élünk? Valamiféle belső harangszóhoz is hasonlíthatnánk a lelkiismeretet. Quintilianus mondta: „A lelkiismeret egymaga ezer tanú.” A harang megszólal, mindenki hallja. A tapasztalt nemzedékek üzenetére, a történelem vonuló évszázadainak bennünk élő folytatására, jövőjére odafigyelünk még?

Estefelé, az elhaló fényben a kései árnyak már hosszúra nyúlnak. Ekkor más tónusa van a nappali színeknek. Örülhetünk a természetbe ágyazott életmód lehetőségének, mert ez az élet szelídebb kereteit biztosítja. Mi van még ezen túl? Gyermekkoromban láttam egyszer, amint ősszel varjú repült át az udvarunk felett és a csőréből egy dió pottyant a lábam elé. Ez a dió aztán gyökeret vert a nedves talajban. Jött a tél. Ment a nyár. Lassan fává cseperedett. Dús ágain a lomb ősszel korán barnult. Amikor aztán varjak szálltak rá, különös örömmel néztem erre a varjú ültette diófára.

Mindig újra jön az ősz. Esti ragyogását láttam a holtág fölött. Távoli toronyból érkezett harangszó terült a vízre. A parton egy üres csónak várt. A felhők között a tér kibővült. A naplementében épülő óriási aranyhídon egy még ennél is fényesebb világ felé nyílt meg a táj. Konkrét volt minden, a víz, a csónak, a fény, a túlparti fák. A víztükör hullámívén emléktöredékek villantak fel. Jelképek. Itt a kiszáradt legelőn egy sovány ló álldogál. Amott gémeskút mered az égre. Valakit hazavár. A vihar előtti csöndben sötét fellegek úsznak el. Gyermekkorban, felnőttkorban, érett időskorban, arra a kérdésre is jó odafigyelni, amit a természet tőlünk kérdez. Természeti környezetünk élő könyvében olvashatunk. A természet élő könyve nyitott a mi érdeklődésünkre. Van viszonosság. Az áramlás nem egyoldalú. A kölcsönhatások elágazásai szerint a természet is olvas bennünk.

Rainer Maria Rilke postára adta egyik levelét. A költő levelében többek között ez állt: „Hagyatkozzon mindig önmagára s érzéseinek sugallatára (…), s ha netán tévedett, belső életének természetes növekedése majd, lassan és idővel, amúgy is más belátásra bírja. Ne sürgesse ítélőképességének saját törvények szerint lezajló, zavartalanul nyugodt fejlődését, ennek belülről kell fakadnia, és semmiféle kényszer nem siettetheti. Az a feladat: mindent kihordani és azután megszülni. (…) … nem számolni és nem méricskélni, érni, mint érik a fa, mely nem sürgeti nedveit és bízvást dacol a tavasz viharával és nem latolgatja, hogy utóbb beköszönt-e a nyár. Igen, beköszönt. De csak a türelmesekhez jön el, akik úgy élnek, mintha az örökkévalóság feküdne a lábuk előtt, gondtalanul nyugalomban és határtalan távlatokkal. Én naponta tanulom fájdalmak között, miközben hálálkodom fájdalmaimnak: Minden, minden türelem!”

A hétköznapi tudás, az ember történésének példája ez. Aki iránta érzéketlen, az egy sajátos tévúton jár? Vagy pedig csak úgy teszi a dolgát a mindennapok közt kallódva, ahogyan képes rá.

Első megjelenés: az első szövegváltozat Belső harangszó: lelkiismeret címmel jelent meg, DÉLMAGYARORSZÁG, 2005. szept. 29. 16. p.; DÉLVILÁG, 2005. szept. 29. 16. p.

Fotó: A mártélyi Tisza-holtágnál. A fotót készítette: Bogoly József Ágoston