Szokások, szabályok Japánban
2012.09.14. - Stíluskommunikáció
Arra gondoltam, stíluskommunikátorként bemutatok egy pár szokást, viselkedési szabályt, ami Japánban érvényes. Joggal kérdezhetik, miért épp Japán? Másik kontinens, nagyon messze van, mikor jutunk el oda? A mai világban semmi sem lehetetlen! Nem kizárt, hogy eljutunk, de az is lehet, ők jönnek hozzánk- vagy munkahelyre, vagy látogatóba, a saját lakásunkba. Sose hittem volna, hogy nekem is barátainkon keresztül lesznek ismerőseim e távoli országból. A hosszú beszélgetések alkalmával természetesen szó volt az ő kultúrájukról is. Sok érdekeset meséltek, az ő gondolataikat is beleszőttem írásomba.
Akit sorsa Japánba vezérel, meg kell ismerkednie az ott élők szokásaival. Nem biztos, hogy ez teljes mértékben sikerül, de a próbálkozás döntő jelentőségű lehet a kapcsolatok kialakításában.
A japán kultúra évezredes története során alakultak ki azok az illemszabályok, amelyek ma is igen meghatározóak mind a hétköznapi emberek társadalmi érintkezéseiben, mind a diplomáciai kapcsolatok teremtésében.
A japán etikettre jellemző az ösztönös udvariasság. Sem nyelvük, sem kultúrájuk nem teszi lehetővé az udvariatlanságot. Ha például egy autós elé bevág egy másik, a sofőr így fejezi ki nemtetszését: „Tisztelettel, menjen a fenébe!”
Bármilyen üzleti tárgyalásra kerül sor, a pontos megjelenés alapvető, a másik iránt érzett tisztelet jelképe. A külsőségek nagyon számítanak, hihetetlen jelentőségük van. Külsővel kell hirdetni, megfelelő partner vagyok a tárgyaláshoz, rám lehet számítani, gazdaságilag erős vagyok. Férfiaknak azt ajánlom, hogy nagyon elegáns, jó márkanevű, szürke öltönyben jelenjenek meg, az öltönyhöz színben harmonizáló inggel és nyakkendővel. Sárga színű inget, vagy nyakkendőt nem szabad felvenni, az a császári család színe. Nem érheti Japánban meglepetés, ha a készülődésnél szmokingot is készít.
Mivel Japán a férfiak országa, a nőknek igen visszafogottan kell megjelenni. A konzervatív öltözködés, a kosztüm elfogadott, amennyiben a szoknya hosszabb a térdnél. A nadrágkosztüm az üzleti életben nem tiltott, de nem is ajánlott. Nem kelt jó benyomást, ha a dekoltázs a mellvágásig ér, vagy kilátszik a váll. Smink lehet, de csak nagyon szerény, leheletnyi, a cipő zárt, és alacsony sarkú. A kiváló minőségű ruhatár természetesen a nőkre is vonatkozik. Ha estélyre mennek, feltétlen elvárás a nagyestélyi ruha. Ez azt jelenti, hogy a ruha hosszú, és elengedhetetlen a hozzá illő könyökön felül érő kesztyű és táska.
Bemutatkozáskor a japánok fejet hajtanak, de nekünk már a kezüket is nyújtják. Érdekes keveredése ez az ő hagyományos, és a mi üdvözlési szokásunknak. Ne várjunk tőlük határozott erejű kézfogást, náluk ez nem szokás. Mint az sem, hogy beszélgetés közben a szemünkbe nézzenek, ők ezt kerülik. Ha mosolyognak, az azt is jelentheti, hogy zavarban vannak. A vidámság csalhatatlan jele a szemük sarkában lévő mosolyráncok megjelenése. Oda üljünk le, ahova vendéglátónk vezet. Az ültetésnek hagyománya van, a főhelytől csökkenő társadalmi fontosság szerint.
A japánok nagy hangsúlyt fektetnek a meghajlásra. Van egy japán szólás, miszerint „nem szabad a mester árnyékára rálépni” Ez már utal arra, hogy miért is tartanak nagyobb távolságot beszélgetés közben. Olyan helyzetben, amikor feltétlenül meg kell hajolni, muszáj egymástól távolabb lenni, másfél-két méterre, különben összekoccan a fejük.
Minden új munkavállaló első dolga megtanulni a helyes meghajlást, amit a saját cége elvár. Tudniuk kell, milyen mélyen kell meghajolni, a karokat a comb mellé kell-e tenni, vagy fel kell emelni, s mennyi ideig maradjanak így. Joggal hihetnénk, hogy a japánok tartózkodnak a fizikai érintésektől. Van benne igazság, de oldott légkörben fenntartások nélkül megcsapkodják a szomszédjuk térdét.
A bemutatkozás elengedhetetlen kelléke a névjegykártya. Az első mondatok után illik átadni – ezzel az udvariassági szabályoknak is eleget teszünk, s a tárgyaló felek is megtudják a partner pontos nevét, beosztását. Az átvételnél ügyelni kell arra is, hogy két kézzel vegyük át, s a tárgyalás teljes idején írással felfelé tartsuk az asztalon, vagy a fotel karfáján. Távozáskor úgy tegyük el, hogy partnerünk láthassa, nekünk nagyon fontos az ő névjegye. Beszélgetés közben nem használnak széles kézmozdulatokat. A nyilvános mutogatás náluk sem illő, ugyanúgy, mint nálunk. Ha pl. egy piacon, vagy áruházban meg kell mutatniuk, melyik terméket szeretnék, ők is a mutatóujjukat használják. Viszont ha önmagukra mutatnak, mutatóujjukat az orruk felé irányítják, míg mi a mellkasunkra mutatunk.
Teával a nap bármely szakában megkínálnak. Fül nélküli csészében, tej és cukor nélkül adják. A japánok saját környezetükben térdmagas asztalok mellett, földre helyezett párnákon foglalnak helyet. Az étkezés általában akkor kezdődik, amikor mindenki enyhén meghajtja a fejét. Az ételek az esetek döntő többségében friss és nyers alapanyagokból készülnek. Étkezés után zöld teát isznak.
Ha étteremben látnak vendégül minket, ihatunk szakét is. Sokan úgy gondolják, hogy ez a nemzeti ital rizspálinka, pedig nem az. Ez egy különleges, alkohol tartalmú ital. Erjedéssel készül, mint a bor, vagy a sör, de mégsem nevezhető se ennek, se annak. Nem bor, mert nem gyümölcsből készül, hanem gabonából, mint a sör. De sörnek azért nem nevezhető, mert szénsavmentes, s a szeszfoka jóval meghaladja a sörökét. Ezt az italt régen melegen szolgálták fel, de újabban pincehőmérsékletre hűtve, (kb.10 fok) vagy annál hidegebben is kínálják. Azt mondják, ma már nem isznak annyi szakét, mint ezelőtt, helyette inkább sört fogyasztanak.
Az európai szokásoktól nagyban eltérő, de Japánban illik szürcsölni, viszont nagyon elítélik a böfögést és az orrfújást. E kettőt egyéb helyzetekben sem méltányolják, de asztalnál egyáltalán.
Az is eltérő szokás, hogy nem használnak papírszalvétát. Jobb éttermekben adnak egy kisméretű, összehajtogatott vizes törölközőt, ami télen melegen gőzölög, nyáron hideg. A férfiak megtörölhetik vele kezüket, arcukat, karjukat, a nők általában csak a kezüket szokták.
Az ételek fogyasztásának is megvan a maga szabályrendszere. Lehetőség szerint próbáljunk igazodni az ő szokásaikhoz, s együnk mi is pálcikával. Nyugati típusú evőeszközt kérni nem illő, mert ez azt jelenti, hogy az étel nagyon kemény, élvezhetetlen. A pálcikahasználatáról annyit, hogy a japánok a használat előtt kettétörik a pálcikát, egyiket áthúzzák a másikon, így ellenőrzik nem maradt-e szálka rajta. Ha megfogtunk egy ételt, nem illik visszatenni. Tilos a pálcikával: mutogatni, ételt rászúrni, vagy az ételt válogatni, s tilos lenyalni. Ha már nem használjuk a pálcikát, nem illik sem a tányér szélére, se az asztalra tenni, hanem párhuzamosan, az odakészített tartóra.
Nincs étkezés Japánban rizs nélkül. Nemcsak az egyes fogásokhoz, hanem fogások között is fontos szerepe van. A rizses tálat két kézzel kell nyújtani, s a baloldalon kell elhelyezni. Általában minden újabb fogás előtt esznek egy kisebb mennyiségű rizst. A jelzések minden japán számára érthetők: ha a tányéron marad belőle, azt jelenti, kér még. Azonban ha mindet megette, akkor befejezte az étkezést.
Ha a menüsorban tészta is van, bal kezünkkel emeljük fel a tálat egészen a szánk közelébe, s a jobb kezünkben lévő pálcikákkal szedegessük ki az ételt. A levest megihatjuk a tálkából, a többi részt meg a pálcikák segítségével ehetjük meg. Ha szójaszót kérünk az ízesítéshez, sohase a rizsre öntsük, hanem egy külön odahelyezett kis tányérkába. Mindig annyit, amennyit biztosan elfogyasztunk. Ha elfogyott, könnyen pótolhatjuk, de ne pazaroljunk.
A japánok ritkán élnek a saját házhoz, vagy lakásba való meghívással. Nagy megtiszteltetésnek számít, ha valakit mégis meghívnak. Ha külföldi, akkor főleg! Inkább éttermekben találkoznak üzleti partnereikkel, ismerőseikkel, barátaikkal, sokszor a rokonokat is a teázókban, vendéglőkben látják vendégül. Ennek egyszerű magyarázata van, kis alapterületű lakásban élnek, tatamin – gyékényszőnyegen- ülnek, s mivel a háziasszony ritkán beszél angolul, nem akarnak kellemetlen helyzetbe kerülni.
Ha virágot visznek a ház asszonyának, gondoljanak a következő szokásokra. Csakis páratlan számú virágot szabad adni. Ez tíz szálig megegyezik a mi szabályunkkal, de nálunk, ha tíz szálnál nagyobb csokrot köttetünk, nem kell feltétlen ügyelni a páratlan számú szálra. A japánok nem visznek cserepes virágot ajándékba. Nálunk megengedett, ha nem virágként, hanem ajándékként visszük. Kerülendő a fehér virág, mint a liliom és a kamilla. Ezek mind a temetést szimbolizálják. A mi kultúránkban ezeknek a virágoknak egész más jelentésük van. A liliom virágnyelven a szüzességet, tisztaságot és a méltóságot jelenti, a kamilla pedig az érzékek és a szellem nyugalmát.
Az ajándékozásnak is megvannak az európaitól eltérő szabályai. Az ajándékot mindig becsomagolva adják át. A felajánlott ajándékot nem szabad visszautasítani. (Kivétel, ha üzleti ajándékról van szó, s egyértelmű a vesztegetés.) A japánok soha nem bontják ki a csomagot az ajándékozó jelenlétében. Ezzel elkerülik, hogy kellemetlen helyzet alakuljon ki az ajándék értéke miatt. Nem nézik meg, ez egy kialakult szokás, ne is erőltessük. Nagyon kedvelik a párban lévő ajándékokat, hiszen a párban lévő, illetve páros számú dolgok szerintük szerencsét hoznak a megajándékozottnak, kivétel a négyes szám. Japánban a legszerencsésebb szám a nyolc, ennek hangalakja hasonlít a gazdagság szóhoz. A legszerencsétlenebb a négy. Ez azért van így, mert a négy, mint szám kiejtett formája hasonlít a halál szóhoz. Európában és az USA-ban a tizenhármas számot tekintjük szerencsétlen számnak, ezért sok helyen nincs tizenharmadik emelet, tizenhármas szoba.
Az otthoni vendéglátónkkal már biztos kezet foghatunk, ha nyújtja a kezét, de a ház asszonyával nem szokás, a kézcsók eszükbe se jusson! Tőlünk is elvárják: a cipőnket azonnal vegyük le, még az előszobában. Papucsot próbáljuk meg felvenni, bár elképzelhető, kicsi lesz. Sebaj, mert a szobában, mielőtt a földre terített gyékényszőnyegre lépnénk, a papucsot is le kell venni, s zokniban leülni. Európai ember számára kellemetlen és kényelmetlen a sarkon ülés. A férfiak nyugodtan ülhetnek törökülésben, a nők pedig, ha nadrágban vannak, először üljenek a sarkukra, majd lassan a súlyukat csúsztassák oldalra.
Férfiak beszélgetése közben előbb-utóbb feljön a szó az autóról. Mi azt mondjuk: a házam a váram, náluk a ház szerepét átveszi az autó. Tehát az én autóm az én váram. Ez első hallásra kissé furcsa, pedig így van. Mivel saját lakással kevés japán rendelkezik az egekig érő árak miatt, a boldogsághoz, tulajdonláshoz kell valami, így autót vesznek. Semmi meglepő nincs abban, ha egy átlagos japán üzletember bérlakásban lakik, messze a munkahelyétől, azt is mondhatnánk, hogy az isten háta mögött, de az egyik autómárka legújabb, csúcsminőségű példányával rendelkezik. A fehér színt a szépség és tisztaság jelképének tekintették, sokáig fehér autókat vettek. Azonban náluk is változott a közízlés, újabban a zöld, a fekete és a piros autók is divatosnak tekinthetők. Külföldön járva sajnálattal állapítják meg, hogy más országokban nem fordítanak olyan nagy gondot sem a külső, sem a belső állapotra, úgy vélik, az ottani járművek elhanyagoltak.
Szinte mániákusan ügyelnek a kocsi tisztaságára, s imádják a kényelmet. Van, aki még televíziót is szereltet a járművébe. Soha ne kérdezzék meg, mennyi a fizetésük, s mennyi pénzük van, ez tabu téma. Külföldi partnerrel folytatott tárgyalásokon a tolmácsok rémálma a viccmesélés, illetve annak fordítása. A japánoknak mást jelent a humor, mint nekünk, azt ajánlom, bár mennyire oldott a hangulat, a viccektől tekintsenek el.
Nagyon szeretnek újságot olvasni, a média ennek megfelelően sok napilapot terjeszt, sok újságnak van esti kiadása is, mindenki megtalálhatja a neki tetsző rovatot. Áprilisban, májusban a cseresznyevirágzás idején folyamatosan tájékoztatást adnak, az ország mely területén tart e pompás jelenség, s minden család megszervezheti, hol tölti a virágnéző kirándulását. A sajtónak nagyon erős a közvéleményre gyakorolt hatása.
Érdekességként említem meg, hogy Japánban a sajtótájékoztatón való fotózásra nagyon szigorú szabályok vonatkoznak. Ott elengedhetetlen a helyes újságírói magatartás és öltözködés.
A protokoll szerint a japán császár kezet nyújthat az európaiaknak, de ezt csak ő kezdeményezheti. Ez elméletben így van, azonban a gyakorlat egész más. Mivel a bemutatások alkalmával a császár mintegy három lépés távolságra áll, így kézfogásra csak nagyon ritkán kerül sor. Arra is nagyon kell figyelni, hogy a meghajlás során sem a császár, sem a császárné szemébe nézni nem szabad. A császárnéval nem lehet kezet fogni, őt bármilyen módon megérinteni tilos.
Amikor a császári pár audienciát tart, öltözködésben ők is egyre jobban követik az európai divatot. Nem használnak erős, hivalkodó színeket, inkább a mértéktartás és visszafogottság jellemző rájuk. A meghívottaknak tilos a sárga szín viselete, mivel ez a japán császárság színe.
A modern közlekedés és technika lehetővé tette, hogy az egyes országok és világrészek könnyen elérhetők legyenek. Kiszélesedtek az érintkezések az emberek között nemcsak politikai, gazdasági, kulturális téren, hanem az élet számos oldalán is. Sok helyre mehetünk, sokan jönnek hozzánk. A minél jobb nemzetközi kapcsolatok fenntartásának is az egyik alapja, hogy megértsük egymást.
Ez a megértés nem korlátozódik csak a nyelvtudásra, meg kell ismerni az egyes országok illemszabályait, a viselkedésformák sajátosságait. Ezek nem ismerete kellemetlen helyzetbe hozhatja az ott tartózkodót. Hátrányt jelenthet a helyi szokások, konvenciók megszegése a hivatalos, vagy magánügyeink intézésében.
A magyarok előtt is nyitott a világ kapuja, egyre többen mennek alkalmi- vagy állandó munkavégzésre, már nem számít csodabogárnak, ha valaki másik országban dolgozik.
Pántyéné Horváth Klára
Irodalomjegyzék
Görög Ibolya (2007): Protokoll az életem. Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest
Helmut Morsbach (1992): Egyszerű japán etikett. Realex Kft, Budapest
Hidasi Judit ( 1998): Szavak – jelek – szokások. Windsor Kiadó
Récze Ferenc (1965): Etikett – Társasélet – Protokoll: a hazai és nemzetközi érintkezés szabályai egykor és ma. Minerva Kiadó, Budapest
Sahoko Kaji, Noriko Hama, Jonathan Rice (1993): Miért nem bírjuk a japánokat? Pannonica Kiadó
T. Morrison, W.Cornaway (2002): Meghajlás vagy kézfogás, üzleti etikett a világ 58 országában. Alexandra Kiadó, Budapest
