A szórt optikájú, mozaikalkotó közlés lehetősége nyitva áll mindenki előtt. A teremtő képzelet, a „Free Style” és a „Mintha” (Als Ob) filozófiája szempontjából mindez kommunikálható. Ebben a vonatkozásban a metaforák nyelvén örök befejezetlenül szól és képben él minden. Az ember csak „hazamegy” abba a kicsi lelki hazába, amibe korábban a Megelőzöttségében beleszületett-beleszeretett. Metafizikai érzékünk az elején megvolt már. Érzékelhetjük felnőttként a kicsiben hagyott nagyot. A gyermekkor világának mintázata továbbszőhető. A gyermekkor kreatív tudattartományából indázva, miként a növényeknél a tenyészőkúp csúcsa a fényből a kiteljesedéshez szükségest issza, az érésben lévő személyiség magát építi fel. A világ számunkra ellenpontokat képző kontextusában sokszor kallódásban élünk. Hajt a vágy? Valami a homályban rebeg? Vákuum-örvénycsapda? Van fék, az impulzuskontroll működik? Nem szeretnénk leválni eredeti egyensúlyunkat biztosító horizontunkról. Hogyan tovább? Az ember a teremtéssel együttműködő módon, a folyamatosan élő önalkotásával, a felvillanó és ritkán mutatkozó jelző fényekből gyűjt és alapít saját értelmezési tartományt. Így lesz saját harmonizálású jelene. Rejtett kristályszerkezetben ősformák, fényes átjárók, változó nézőpontok, történetek, képsorok, stílus metamorfózisok, fényporok, rezgőkörök és integrált billenő kapcsolók. A határoltságok oldódnak. Van megújuló heurisztika? Megjelennek az elrejtett szimmetriák? Nicolaus Cusanus írta: „Mors nihil aliud est quam separatio ad communicationem et multiplicationem essentiae.” („A halál semmi más, mint a létező szétválása a lét továbbadására és megsokasítására.” A megdermedt szív képes felmelegedni. Az áramkörök újra élednek. Azzá válunk, amik valójában vagyunk? Hol található a horizont az eligazodáshoz?

A megismerő ember a saját maga alkotta konvenciók lavinahatásának kiszolgáltatva bolyong. Ember és világa külső nézőpontból is szemlélhető. Hang-szó-kép-látvány-újraalkotás. Az első szülőföldünk a Világegyetem, a második pedig az a hely, ahol itt a Földön véletlennek tűnően megszülettünk. Van egy kép, soha ne feledd! Egy ellipszis alakú pályán Földünkkel a Nap körül keringünk. Ezen a pályán magadat újra felfedezheted. Kallódás közben, lelki röppályánkon is érzékeljük a felvillanó fényt, a lehetőséggel. Vedd észre, lelkedben van belső Napod! Rád ragyog. Kommunikálj vele! Képzeletedben a metaforádat megalkothatod. Minden átbillenhet egy másik világba is és van feltétel nélküli ráhagyatkozás és találkozás. Keresésedből egy finom érintkezési felület, interface épül. Átkódolható lesz, ami eddig lehangolt. A gyász-zene már halkul benned. Majd minden zörej elcsitul. Zárványaid között átjáró nyílik. Saját magad készítette szerszámot tudsz alkotni. Saját létedhez illő „kulcsod” lesz és általa Veled az Idő kinyílik a metaforák felé. A lejegyzés tér-idő tapasztalata leszel. Rögzített jelentésű szavak átkódolt változása után ősformákból teremtesz. Megszülethet a stílus a metafizika szelleméből. Íme, a versbeszédben így is:

Bogoly József Ágoston: Kallódás      

Hol, mi voltál? Áldozati oltár alatt

a víznyelő edény, a napozó árnyék,

kóbor indaminta? Nyári konyhában

kiskanna, sonka vagy a tormástálka

a zöldmázas gyertyatartók mellett?

Ólomsúllyal anyagba süllyesztett

mézcsurgató álom? Kockaköveket

golyóbissá formáló vasakarat átka?

Forró véred hűs agyagverme a korai

szerelem után? Vagy disznóöléskor,

zsíros farámán a félbevágott nyak?

A kihunyó fény a széttört kerámián?

Piros télikabátod gallérján, az öltésen

ide-oda lengő-rezgő árva cérnavég?

Téridő kallódó húrja? Hullámvonal?

Stefan George: A szőnyeg

Itt kavarognak emberek, növények

és keveregnek selyemrojt-keretben,

kék sarlókon fehér csillagok égnek

s minden lebűvölt, dermedt táncba retten.

Kopasz vonalak vége dús cikornya

s ellentmondó a rajzok furcsa teste.

Nincs senki, aki e rejtélyt feloldja,

de az egész felébred egyszer este.

Akkor borzongnak a halotti ágak,

miket körök, ívek zártak be folyvást,

a bogzott bojt elé nyíltan kiállnak

és végre hozzák az igaz megoldást.

Nem szóra és nem minden percben éppen,

a durvák mitse látnak itt e mintán,

sokaknak sose szólanak beszédben,

csak keveseknek szólnak képbe, ritkán.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Összehasonlító értelmezés? A versekben a néven nevezés konkrétuma fellazul. Keresésben vagyunk. Hans-Georg Gadamer írta az Igazság és módszer című művében: „Az értelmező nem úgy használja a szavakat és a fogalmakat, mint a kézműves, aki a maga szerszámait kézbe veszi vagy félrerakja. Sokkal inkább arra kell rádöbbennünk, hogy minden megértést bensőleg átsző a fogalmiság (…)” A szellemiség, az érzelem és az értelem ötvözetéből a metafizikai természetes képesség alapján kimunkálható stílus születik újra.

Metafora, in vivo. Fotó: Bogoly József Ágoston