1896. június 21-én, pénteken egy emancipált pesti polgárasszony kedélyes csevegés közben kritikai véleményének adott hangot: „A szürke cilinder nagyon szép viselet, örülök, hogy egyre jobban hódít, csak olyankor furcsállom egy kicsit, ha lawn-tennis ruhához hordják és sárga cipővel korrespondáltatják.”  Ez a mondat bizonyítja, az öltözködés és ízlés területén a fejlesztő stíluskommunikációnak olyan előtörténete van, amely az irodalom, a művelődés és a művelt társasági élet témáit tartalmazó 19. század végi sajtó tárcairodalmi forrásaiból is feltárható.
A Budapesti Hírlap 1881-es évfolyamának egyik számában Acsády Ignác publicista és történész a tárca jellegére vonatkozó találó megállapítást tett: „A modern tárca egy nagy szalon, melyben minden nap más valaki viszi a szót, melyben a komoly tudás, a kérlelhetetlen kritikus, a könnyed causeur és a kedélyes humorista találkoznak egymással.” Greguss Ágost esztéta szerint a tárca nem más, mint levél a nagyközönséghez. A 19. századi információs technológián belül, a sajtótermékek egy sajátos stílusú sajtóműfajt hoztak létre, a tárcát. Az irodalmi-művelődési-poltikai hírlapokban és folyóiratokban közölt hagyományos olvasói levél és az élőbeszéd könnyedségét hordozó tárca hibridizációja a tárcalevél. A tárca és a tárcalevél a szalonélet és a művelt társaság interaktív beszédmódjainak élőbeszéd stílusú kommunikációját éltette tovább, a nyomtatott sajtó keretei között.
Emma asszony levelei címmel tárcaleveleket gyűjtöttek össze és adtak ki külön kötetben. A harminchét levelet eredetileg A Hét című folyóirat számára 1893 novemberétől, kisebb-nagyobb megszakításokkal, Emma asszony aláírással az 1906 szeptemberében megjelenő levéllel bezárólag Veigelsberg Hugó, későbbi nevén Ignotus Hugó, az irodalmi berkekben Ignotus néven ismertté vált publicista írta. Az olvasóközönség, a századfordulón történt közlés utáni időszakban, csak később tudta meg, hogy valójában Ignotus Hugó az Emma-levelek írója. Stílusban és hanghordozásban, az első megjelenés idején, ezek az írások a feuilleton, a tárca Európa-szerte divatozó műfajához álltak legközelebb. Formailag pedig A Hét szerkesztőjéhez, Kiss Józsefhez címzett olvasói levelek voltak. A levélíró egy harmincas éveiben járó pesti polgárasszony nézőpontjából tekintett a világra és A Hét című folyóirat befogadói ízlés- és értékhorizontját érzékelve írta „Kedves Kiss (…)” kezdetű tárcaleveleit.
A 19. szádvégén és a 20. század elején a tárca hazai mesterei előtt leginkább az egykorú francia írók és publicisták stílusa, modora és hangvétele lebegett eszményként. Meg kell jegyeznünk, a berlini, bécsi lapok irodalmi-művelődési tárcairodalma legalább akkora hatással volt a műfaj hazai jellegének alakulására és Ignotus stílusára, közírói magatartására, mint a francia feuilleton Jules Janin-féle, akár Sainte-Beuve-, Pierre Veron-, H. Rochefort-féle változatai. Ludwig Speidel, az egykorú Bécs tárcaírásának egyik fejedelme a Neue Freie Presse lapjain a tárcát a napi halhatatlanság műfajának nevezte. „Das Feuilleton ist die Unsterblichlichkeit des Tages.” – írta Ludwig Speidel.
A társalgás szabad formáját hordozó, csevegő és néha kritizáló Emma-levelek a fővárosi középpolgári réteg életviteléből származó éppen aktuális témaköröket érintik. A levélíró imitációs szerepkörében Ignotus A Hét című folyóirat közönségízléséhez illeszkedik. Ezt teszi még akkor is, amikor gondolatban elkalandozik és tárgyát jellemző módon, saját szemléletének kifejtésére szolgáló ürügyként kezeli. Többször a lezárult hét eseményéhez fűz szabad asszociációs, könnyed, szellemes, vázlatos, ironikus, szubjektív megjegyzéseket. A történetmondásban Emma (Ignotus) az élőbeszéd, a társalgás indázó beszédmódját érvényesíti. A művelt városi asszony társalgási konvencióit ragyogtatja. Ugyanakkor gyors véleményalkotása feltűnővé és újszerűvé teszi mondanivalóját. Az Emma asszony levelei című kötetben a női narráció él. Ez a tematikát is meghatározza. Van itt szó divatról, a városi polgárság életmód szervező értékeiről, az emberi testről, piruló kisasszonykákról, a holnap asszonyairól, gyermeki dolgokról, öregekről és fiatalokról, méla akkordokról, fakuló színekről és illatokról, napi problémákról, szakácsnéról, költői szerelmekről, családok ünnepéről, címekről és rangokról, arisztokratákról, az erkölcsökről és az unalomról is.
A divatról, a jó benyomást adó elegáns és stílusos megjelenésről, a városi öltözködésről szóló korabeli kommunikáció bemutatása, dokumentálása céljából az 1896. június 21-én, pénteken keltezett Divatlevél című írásból idézünk részleteket. A Millennium évének társalgási stílusa és hangulata érzékelhetővé válik. „Írni különben csak azért írok, hogy meggratuláljam a szép szürke cilinderéért, amiben tegnap este láttam a kiállítási korzón. A szürke cilinder nagyon szép viselet, örülök, hogy egyre jobban hódít, csak olyankor furcsállom egy kicsit, ha lawn-tennis ruhához hordják és sárga cipővel korrespondáltatják. Kedves barátom, maguk férfiak folyton kiviccölik a mi puffos ujjainkat s a veteménykertes kalapjainkat. (…) Maguknak ezt bátran meg merem írni, mert maguk még tűrhetően öltözködnek, de istenem, miket lát az ember! Hogy a sárga cipőnél maradjak: a sárga cipő nagyon szép viselet, világos délelőtti ruhához illik is, de ha más nem, már a hazafiság is eltiltja a fekete kimondhatatlan alól. A múltkor a millenniumi sokadalmak napjaiban vezetőül hozzám csatlakozott egy ismerős fiatal úr, aki az ezer év tiszteletére ünnepi dresszbe vágta magát, mely is állott fehér szalmakalapból, fekete szmokingruhából, miket merész leleménnyel egészített ki a fehér babos kék nyakkendő, vászonszínű ing és a sárga cipő. Mondja kedves Ernő, mit szólna hozzám, ha én most kivágott fehér báli ruhában állnék itt az utca közepén, kerti kalapban, szegedi papucsban és papírlegyezővel?
Mondják, kérem, hogy lehet általában szmokingban végigmenni az utcán? Szmokingban? De még frakkban is? Majd kiestem nevettemben az ablakon, mikor a nagy díszmenet napján a kordonon belül megláttam a tudósítókat frakkosan, cilinderesen meg lakkcipősen. Szemmel láthatóan bántotta őket ez a dísz, s egyikük föl is jött megmagyarázni, hogy ez a főkapitány rendeletéből történt. Főkapitány úr! az isten szerelmére! úriembereket világos délben frakkban állítani az utca közepére! Persze mindennek az oka az a furcsa irtózás a fekete kabáttól, a redingote-tól, amely a nyugaton minden úriembernek kötelező és nagyon szép viselete, s nálunk úgy látszik, a Bach-korszak tette gyűlöletessé. A riporterek királya nem is állta ezt a dicsőséget, és felöltőt húzott a frakkja fölé, felöltőt, június nyolcadikán! De mit nem tűr az ember a jó ízlésért meg a hazáért! (…)
Általában, mint ahogy az irodalmat a népiesség, az etikettet is megtermékenyíti nálunk a nép üde világnézete. Kossuth Ferencet láttam a minap, amint hanyag előkelőséggel vágtatott végig az Andrássy úton egy nyitott ernyőjű komfortábliban. Az elegáns gavallérnak, aki Nápolyban, Rómában és Párizsban megszokta az egyfogatú kocsit, bizonyára sejtelme sincs arról, milyen szánalmas látvány ő ilyenkor a pesti gavallér szemében, aki legfeljebb ha éjféli sötétségben ül komfortábliba, s akkor is felboríttatja az ernyőjét. Mert nálunk még mindig az az úr, aki ezres bankóval gyújt szivarra, és selyemnadrágján bársonyból van a folt. Ezeket a kötelező és költséges ostobaságokat mi szegény pestiek a képviselő uraknak köszönhetjük, akik az ő pusztáikról persze akár tizenhatos fogatban vágtathatnak be a városba, s a fővárosba kerülve azt hiszik, hogy az emberi méltósághoz legkevesebb két ló szükségeltetik. Ők hozták magukkal azt a másik kedvességet is, hogy úriember nem jár gyalog, s mivelhogy minálunk minden ember úriember, nincs az a harmincforintos hivatalnok, akinek ki ne sülne a szeme, ha vasárnap nem fiákerezett végig a Stefánia úton.
(…) Mondja, kedves barátom, hát nem nevetséges például az a lakkcipő, ami a kellnerektől a kaszinó elnökéig mindenkire kötelező? Milyen nevetséges a lakkcipő, amit beföcskendelt az utca sara, s fölpattogatott a nap melegsége! De az urak abban járnak, s nálunk, mondom, mindenki úr. S ez a lakkcipő adja meg a kulcsát az én összes megfigyeléseimnek. Kocsiban járó emberek csinálják a divatot, s a gyalogosok nyögnek bele. Persze aki nem jár gyalog, az járhat lakkcipőben, s kocsiból nem röhög ki sem a frakk, sem a szmoking. Azok a szegény gigerlik, akik a legnagyobb esőben is sétabottal járnak, áldozatai azoknak a boldogoknak, akiknek nem kell esernyő, mert ha esik, beülnek a kocsijukba. Akik téli havazás évadján nyitott kebellel mennek neki az északi szélnek, kora haláluk vagy legalábbis állandó náthájuk azoknak a lelkére szárad, akik a kocsijuk üvegablakai mögül nézik érdeklődve a hókaparókat. (…) Magam mondtam egy fiatal polgárasszonykának, aki, tudtam, nem veszi tőlem rossz néven: lássa, kedvesem, a maga ruhája igazán gyönyörű; meglátszik, hogy első házban készült; a selyme, amilyen virágú, olyan gyönyörű is, és a díszítése, amilyen gazdag és szerény, olyan ízléses is. De nem gondolja, hogy az utcán egy kicsit feltűnő? Nézze, akiket olyan irigyen bámulnak meg, a mágnásasszonyok milyen egyszerű szövetruhákban járnak az utcán.
-Aranyosom – felelt az asszonyka -, magának olyan igaza van, hogy no. De lássa, nekem kocsim nincsen, és szobában sem vagyok másutt, mint otthon. Kétszer egy évben telik egy-egy toalettre valóm, a szabónál látom a szép ruhákat, s megkívánom magam is. S ugye a ruhákat nem azért csináltatja az ember, hogy elzárja, hanem hogy megbámultassa magát bennük? A mágnásasszonyoknak megvannak a maguk látogatásai, társaságai meg összejövetelei, ahol megbámultathatják magukat; minket nem láthatnak másutt, mint ha délután elsétálgatunk. S istenem, azonkívül, hogy sehova se járunk, semmi társaságunk és semmilyen mulatságunk nincsen, még szép ruhánk se lehessen, s hamupipőke-kosztümben kelljen átunatkoznunk azt a pár évet, mely után úgyis az örök unalom következik, a vénség?… (…) … ezzel a méla akkorddal maradok a maga mélabús barátnője,  Emma.” ( Ignotus: Emma asszony levelei. Egy nőimitátor a nőemancipációért. Szerk: Kardos Péter. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985. 53-58.)
Emma asszony levelei a női autonóm véleményformálás alapján keletkeztek és a női és férfi szerep kölcsönviszonyának az emancipált nő számára fonák helyzeteit tárják fel, az asszonyiság új, finoman indázó szecessziós érzelemvilágát rejtik el a harciasnak ható kijelentések és eszmefuttatások mögé. Az emancipált nő identifikációs törekvései során képződő tematika tükrében egy művelődési rétegre jellemző magatartást figyelhetünk meg. A városi életforma, a beszédmód és mentalitás, a társalgási tematika és a nagyvárosi érzelemvilág bemutatása miatt fontos az Emma asszony levelei című kötet.
Ignotus az irodalmi, kritikai publicisztikában gondolkodásmódjával az önként magyarosodó fővárosi szabadfoglalkozású értelmiségiek középpolgári értékcéljait képviselte. Az Emma-levelek szerzője németes művelődésű családból és környezetből származott. Az angol és francia irodalom és művelődés kérdései is foglalkoztatták, de igazán elmélyedni történeti tárgykörökben nem tudott. A vibráló jelen témái vonzották. Hajlama, alkata szerint mindig gyorsan tájékozódott és szinte mindenben kereste az aktualitást. Foglalkozott versírással is, sikerrel, de igazi területe a publicisztika és később 1908-tól 1929-ig a Nyugat című folyóirat szerkesztése volt. Egy vita kapcsán Babits Mihály a Nyugat című folyóiratban (1937. 2. sz.) közölt Az Ignotus-ügy című írása részletezi az utóbbit.
Az újságírói frissen tájékozódást Ignotus Hugó családi hagyományként hozhatta. Apja, Veigelsberg Leó is publicista volt. Egy ideig a Pester Lloyd című tekintélyes, német nyelvű fővárosi napilapot szerkesztette. Ignotus Hugó tájékozottsága legalább annyira széleskörű volt, mint legjobb publicista kollégáié az Osztrák-Magyar Monarchia és az európai kontinens nyugatibb felén. Használta is ismereteit bőségesen. Fölényesen és könnyedén mozgósította anyagát, ha valamit a világirodalom vagy a közgazdaságtan bevonásával akart megvilágítani. A szecesszió volt rá hatással. Modorát, stílusát impresszionisztikus vonások is jellemezték.
Ignotus jelentőségét, irodalomtörténeti szerepét szakértői pontossággal Komlós Aladár így határozta meg: „Ignotus fő és igazi jelentősége azokban a harcaiban van, amelyeket a századfordulón uralkodó, türelmetlenül konzervatív irodalompolitika ellen, egy igazabb, szabadabb irodalom érdekében, az irodalom autonómiája érdekében folytatott.”
Az Emma-levelek keletkezési időszakát irodalomtörténeti korszakváltás előzte meg. Ez áthatotta azt a szellemi atmoszférát, amelyben az 1890-ben indult A Hét című folyóirat a leveleket közölte. Az 1880-as évektől fordulatévek következtek és változások zajlottak az ízlés, a mentalitás, a tematika és a stílus irodalmi vonatkozású területein. A Hét című politikai és irodalmi szemle elődje az 1884-ben alapított Magyar Salon című irodalmi-művelődési havi folyóirat volt.
Az 1880-as évektől az 1900-as évek első évtizedéig terjedő időszakban a közgondolkodás és a vélekedések rétegszintjén bekövetkezett stílus- és mentalitásváltást, az ízlésbeli, magatartásbeli alakulást a sajtótörténeti források alapján vizsgáljuk. Ez nem könnyű feladat. Biztató jelek mutatkoznak, ez a kutatás elvégezhető. A művelődés köztes területeinek feltárása múltunk alaposabb megismeréséhez járul hozzá. A századforduló kommunikációs stílusának és életmód kultúrájának újrafelfedezése jelenünk értékvilágát gazdagítja.