A Költészet Napján minden évben visszatérő kérdés, hol keressük a költészet és a versolvasás értékeit? Az irodalmi mű és olvasója közötti viszonyban? A versnek az olvasó jelenéhez kapcsolódó világában?  Az olvasó nincs egyedül. Nyelvében él. A szavak, a mondatok kötnek bennünket egymáshoz. A nyelvből épülő szabadság élhető, olvasható külvilágot teremt maga köré. Az írás, az irodalom a nyelvi világmegértés dialogikus tapasztalatából született. Az alkotó olvasás távlatot ad a kultúra szövegeinek. A véges megértés zárja felpattan. Minden írásműben egy hang újra kérdez.

A stílus és a kommunikáció horizontja összeolvad. A vers és olvasója között milyen a kapcsolat? Az olvasás során érzékelhetővé válnak a vers rejtett dimenziói. Az olvasó teremtő képzelete találkozik a költői műalkotás nyitottságával. Nem az értelmezői kényszer feszül a szövegre. Az olvasó önmagát adja át annak, amit olvas. Saját „gondját” elfelejti? A nyelv, a metaforikus irodalmi szöveg, a vers befogadása feloldja a hétköznapi gondolkodás közvetlenségét.

A versek világába merülő olvasó az irodalmi műalkotás által képviselt létezési mód részese lehet. A megértés során a jelentésbővülés személyes nyitottsággal párosul. Létrejön az egyedi olvasói élmény. Az irodalmi mű olvasója igényli a versszöveg átláthatóságát, de ez nem a szűkítő, betű szerinti első jelentésbe tapadást jelenti. A vers a már tudott és értett dolgokon túl lévő világok felé is nyitott, kapcsolati és kommunikációs képességet hordoz, az ismertből a még nem ismert felé tágítja a megértést. Nyelvi metaforáival néha még az emberi felfogóképesség határát is eléri, néha még ezt át is lépi.

A vers, mintha a felgyorsult idő, a táguló univerzum kicsinyített művészi modellje lenne? Az irodalmi műalkotás öntörvényűségéből fakadó sűrített kérdésfeltevések megtermékenyítik az olvasók gondolatvilágát, sokszorozzák a művészi hatást. A versben a beszédmódok világhoz való viszonya, a fikció és a teremtő képzelet, a nyelv gondolatvilágot alapító létmódja nyilvánul meg. A folyamatos jelen, a fikció, az észlelési síkok szövegkönyvét újjáíró értelmező, a megértésben részesülő befogadó áll a költészet, az irodalom középpontjában?

Hogyan működik a versírás? A versírás a tapasztalt valóságon túl nyelvi, művészi átformálást eredményez. Újraírás jön létre és ez az utalásos, mitikus attitűdben keletkező-működő versszöveg a képzelőerőt mozgósítja. A többletjelentést hordozó nyelv, az irodalmi beszédforma képes arra, hogy emlékeztessen, utaljon az ember eredendő mivoltára, a világhoz való saját viszonyára. A költői műalkotás az emlékezet és felejtés szóikonjain keresztül megnyilvánuló lehetséges világból egyszer előrefutó, másszor visszatekintő módon üzen. A személyes ízlésküszöb, a korszakjellemző elvárási horizont, a jó műalkotásról alkotott előítélet, a befogadási képesség határossága sokszor korlátozni óhajtja a vers érvényét. A nyelv költői képessége túléli a művelődés és irodalom szemléleti változásait. Angelius Silesius írta: „Das Wort schallt mehr in dir, als in des andern Munde: / So du ihm schweigen kannst, so hörst du es zur Stunde.” („Ne mástól várd a szót, a szó benned fakad, / Ha némán hallgatod, megszólal benn a hang.”

Stílus és kommunikáció összhatásaként, az emberi sors a költői nézőpont szerint kerül át a nyelvbe, a versbe. „Talán eltűnök hirtelen. / Akár az erdőben a vadnyom. / Elpazaroltam mindenem, / amiről számot kéne adnom.” – idézhetjük József Attila Talán eltűnök hirtelen kezdetű versének első strófáját. A költői beszédforma a szubjektumot, az értelmező olvasót a megértés során magához alakítja vagy ellenszegülésre veti. A vers átformálja a befogadó világhoz való viszonyának hétköznapi konvencióját, megszokottságát. A költő mindvégig alkot, jelen van, de az ihlet perceiben mintha az élmények, a metafizikai megérzések jegyeznék fel önmagukat. A fizikai világtapasztalaton túli tartomány egy része így kerül át a nyelvbe, a költészet által. Esetlegesen.

Mit jelent a költészet folyamatában élni? Mi az, hogy versbefogadás? Ezek a kérdések mindig a vers és olvasója kapcsolatában bontakoznak ki. A költészet olyan, mint a vetés. A termés az olvasóközönség világában érik be. Az anyanyelv ölén a költő és az olvasó hazatalál. A vers nyitott, néha átmutat és előreutal egy rajta kívüli szellemi tartományba is. A versszöveg az ihletett élőbeszéd vissza nem térő pillanatait tükrözi. Ugyanakkor az olvasott szövegben bármikor visszalapozhatunk. Minden egyes vers a világ érzékelésének új dimenzióját kommunikálja. A vers olyan változó tükör, amely mindenkinek a saját képzelőereje szerint adja vissza a valóságot?

A vers nyitott szóművészet, a világra irányul, kifejezi a bizonyosságot, de bizonytalanságot is közöl. Az esztétikai megformálás távolságot teremt a különböző beszédmódok és világérzékelések között. Megértő olvasás közben az értelmezések lehetősége felszabadul a rögzített jelentések képzete alól. Az olvasó a vers alkotótársává válhat. A betű, a leírt szó az olvasás során képekben éled újjá. Az új összefüggést teremtő képzelőerő hat az olvasóra. Felejthetetlen örömöt nyújt. Az olvasó élménykészsége nyitottan várja a költészetben megnyilvánuló teremtő képzelet üzenetét.

A költészet kommunikáció. Versvilágok üzennek az olvasónak. Az olvasói élmény a verset saját légkörrel tölti fel. Olvasói, befogadói kreativitás nélkül nincsen irodalom, nincsen kulturális kommunikáció? A kérdésre, a vers kommunikációs képességéről szóló ráhangoló gondolatok mérlegelése után, mindenki maga adhatja meg a saját válaszát.