Kassa, Budapest, San Diego. „Egy polgár vallomásai”, „Európa elrablása”, „A gyertyák csonkig égnek”, „Szindbád hazamegy”, „Füves Könyv”. Ha csak ezekből a könyvcímekből állna a világtenger hullámain hánykódó, palackpostába zárt üzenet, akkor már ennyiből is tudhatnánk, valaki Márai Sándor magyar író világát idézi.

A csend meghallásának személyes időpontjában nyílnak ki Márai Sándor „Füves Könyv” című művének lapjai? Az olvasói élményre várakozás csendjében, a „Füves Könyv” lapozgatását megelőzően a mérlegelő szóra, a gyógyító gondolatra, az egymás értékeit méltányoló párbeszédre formálódik igény. A ráhangoló olvasást követően kereső kérdés éled. A gondolat áramlása ez? Az írói szöveghez az értékkereső személyes gondolatok könnyedén társulnak.

Az olvasói és az írói világ találkozása egy folyamatosan teljesedő élményben forr össze. „Az élet értékéről” című fejezet egyik fontos részlete így szól: „Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereknek. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: „Igen, igen!” Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.”

Az életbölcselet és a lélekgyógyító gondolat emberi szükséglet. A benső életet élő ember számára életbölcseletet, vigasztaló gondolatokat, lelki orvoslást nyújtó üzeneteket tartalmaz Márai Sándor „Füves Könyv” című műve. Az ember mindenről saját képet formál. Útkeresés közben, ha a világhoz való viszony kiépülése túl közvetlen, akkor számos konfliktus jöhet lére. „A távlatról” címmel olvashatjuk a „Füves Könyv” lapjain: „A dolgok nem csak önmagukban vannak: perspektívájuk is van. Ezért soha ne mondjad egy tüneményről: ilyen vagy olyan” – csak ezt mondjad: ”ebből és ebből a távlatból ilyennek látszik.” ” A saját nézőponthoz fűződő igazságnak külön élete van?

Az értéktávlatokra nyitott olvasásmódban és a személyiségalakulási életkorok szerint Márai „Füves Könyv” című művében az ifjú, a középkorú és az idősebb olvasó is talál magának szóló üzenetet a hazáról, a szerelemről, a szomorúságról, az emberi jellemről, a bölcsességről, a betegségekről, a türelemről, a szeretetről, a változásról, a félreértésről, a hiúságról, a halálról, a zenéről és a természetről. Mindenki tudja, tapasztalja, múló életidőnkön, megadatott időtávlatunkon belül a kiemelkedő pillanatok felejthetetlenek. Az idő folyása nem állítható meg. Az emberi életben sok az ismétlődés. Az idő szerkezetében lévő üres helyek személyesre szabott sorsként várnak ránk. Nyílik tér, élni kell, az embernek dönteni kell. Márainál olvassuk: „Mikor az élet, valamilyen emberi helyzet döntésre kényszerít, vigyázz, hogy az elhatározásokat a változás törvényének térfogatába állítsd: mert minden „döntés” az időben kap csak végső tartást és alakot. (…) Adj az elhatározásnak időt és térfogatot, hogy megtalálja igazi helyét és formáját a világban. (…) Cselekedjél, de ugyanakkor bízz mindent az időre is. Meglátod, holnapra vagy esztendő múltán, hogy nem te döntöttél, hanem a térfogat, melyben minden emberi ügy eldől: az idő.”

A „Füves Könyv” elején Márai hivatkozik a sztoicizmus emlékezetét közvetítő szerzőkre. Seneca „Vigasztalások” címmel ismert munkája, Epiktétosz „Kézikönyvecské”-je, Marcus Aurelius „Elmélkedései” vagy Montaigne „Esszék” című műve, de Boëthius „A filozófia vigasztalása” című, párbeszédet és megszólításokat tartalmazó írása is ebbe a Márai által nagyra becsült hatástörténeti, gondolkodástörténeti folyamatba tartozik. Cicero a vigasztalás (consolatio) sztoicizmusra jellemző műfajában született írások üzenetét így jellemezte: a vigasztalás retorikai eszközeivel bizonyítható, alapjában rossz nem létezik, de ha mindennapi jelenségként mégis találkozunk vele, akkor jelentőségét, szerepét ne túlozzuk el. Az élet törvénye szerint megtörténik velünk a halál. A bánat és a gyász ennek természetes velejárója. Ha tudjuk az értelmetlenségét, a lehangoltságban, bánatban és lelki őrlődésben ne merüljünk el. Az emberi természet fény- és árnyoldalait tudomásul vevő, a lélekben szabad, az igazság megismerésére törekvő, de a végzet hatalmával nem küzdő magatartást követték a sztoikusok.

Aki Márai Sándor „Füves Könyv” című gondolatgyűjteményét olvassa, az szinte észrevétlenül egy művelődési-bölcseleti irodalmi értéklánc részévé válik. Az irodalom az emlékező emberi gondolkodás (anamnészisz) és a történetmondásból eredő szövegalkotás ősmintáira vezethető vissza. A Ciprusról származó kitioni Zénon (kb. i.e. 336-264) Athénban tanított bölcseletet a Sztoa Poikilé-ben, a „tarka csarnok”-ban. Bölcseleti iskolájában kifejlődő gondolkodásmódját erről a helyszínről nevezték el: sztoicizmus. A későbbiekben a sztoikusok tanítványai összefoglalták a tanításokat, majd pedig egységes gondolkodási stílussá, a sztoicizmus életbölcseletévé alakították az eredeti gondolatmeneteket. A sztoicizmus hatástörténete az ókortól egészen máig érvényesül.

A reneszánsz korszak újraértelmezte Plótinosz lélekről, szellemről szóló tanait és vele együtt a sztoa bölcseletét is. Az európai gondolkodásmódra jellemzően az ókori görög-római szellemet a kereszténység életelveivel ötvözték. Walter Pater írja: „A renaissance” című könyvének Pico della Mirandolaval foglalkozó fejezetében: „Összeférhetetlennek látszó gondolatokat és érzelmeket egymással kibékíteni, egymáshoz közelebb hozni. Az emberi lélek megnyilvánulásait, sokoldalú szellemi körképben összpontosítani. Az emberi szellemmel a szívnek annyi táplálékot nyújtani, amennyit az befogadni képes, – ez hozzá tartozott annak a kornak nemes ösztönéhez.”

A megfelelően működő életritmus megtalálása, az érzelem és ész nehezen összebékíthető elemeinek és arányainak megválasztása, az életformát felépítő értékek személyességének felismerése az életbölcseleti és életviteli céljaink között szerepel. Arról, hogy a szívünkkel is kell élni, így ír Márai: „De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezetlenebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. (…) Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.”

A „Füves Könyv” című, először 1943-ban megjelent kötet a sztoikus gondolkodási stílust képviselő hagyományba illeszkedik. A Márai-könyv olvasása közben, saját szubjektív idejében az olvasó természetes életértelmező kapcsolatra talál. Az olvasás pillanataiban szinte időfeletti, korszakokon átmutató tapasztalatokkal szembesülünk és az európai gondolkodástörténeti-irodalmi értékláncba kapcsolódunk. Különösen az „Arról, hogy az ember része a világnak” című szövegrész olvasásakor érzékeljük ember és világ összetartozó értékkapcsolatát: „(…) Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember. Ezért mindaz, amit testünkön át jelentünk a világban, jelentéktelen. Csak a lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém – ezért soha nem szabad másképp látnunk magunkat, mint lelkünk térfogataiban. Az erő, mely a romlandó testi szövetben kifejezi magát, nemcsak alkatrésze, hanem értelme a világnak. Ez az erő az emberi lélek. Minden más, amit a világban jelentünk és mutatunk, nevetséges és szánalmas.” Márai Sándor gondolatai megerősítik azt a stíluskommunikációs felismerést, hogy mindent a belső világ fejlesztésével kell kezdeni.

A belsőt a külsővel harmonizálni nem kis feladat. Az érzelem és az ész harmonizációja olyan, mint amikor a távolra ringó csó(na)kokban az üres helyek mind sorra feltöltődnek. Márai Sándor „Füves Könyv” című műve az ember önmegértésének világához nyit távlatokat, de ugyanakkor az interperszonális kommunikáció konstruktív működésének is értékes dokumentuma.

Első megjelenés: Életbölcselet az olvasás távlatában. Márai Sándor Füves Könyvéről. SZEGED. Várostörténet, kulturális és közéleti magazin, 23. évfolyam, 6. szám, 2011. június, 41. p.