Gyere egy picit közelebb! Mesélek neked. Első a Földünk, de talán mégsem? Mert az igazi szülőnk a Kozmosz. A másik fontos hely ott van, ahol véletlenül egymásra találunk. Milky Way. Óriási kiterjedésű, ölelő, lazán fonódó spirálkarok között. Briós alakú Tejútrendszerünk? Igen, ott. Honunk a hazában. Égi ingatlanunk.
Seneca, az ókori filozófus, a fiát sirató anyát így vigasztalja. Marcia, olyan hely ez, ahol együtt laknak az istenek és az emberek. Bennünket ölel az egész világ. Mindenséghez kötnek vad, örök törvények. Szikrát szórnak az égen a csillagok.
A Nap körül keringnek, élnek a bolygók. Nappalok és éjszakák szállnak el. Évet ír pályájára a Föld a tűző Nap körül. Évszakok szakadnak ki a fényből. Otthonában örül, aki látja a Holdat, a sápadt nővért. Körbe tekint a vándor. Hullócsillag kapaszkodik a végtelen égen. Kihűlt hamu lesz. Kitörölhetetlen törvény.
Égi ingatlanok visszfénye a földön. A víztükrön. Nyugodtan lélegzik a Föld. Sóhaját hallod. Zápor öntözi arcát és villám cikázik végig rajta. Megcsodálod, ég a határ. Tágas tereken süvít, hajt a szél. Tar hegygerincek komor látványát az esőerdők forró égövi vihara oldja fel. Duzzadó forrás válik folyammá. Tengerben őshalak úsznak. Vulkánok pöfékelnek. Kontinensek csúsznak el, Földanya milliárd évekig türelmesen vár.
Saját egyéni stílusát mindenki kialakítja? Még akkor is, ha szavuk régóta nem a szívükből fakad már? Sok a máz. Élnek még a gyermekkor szublimált tiszta mintázatai? Az örök gyermeki rácsodálkozó szemlélet Jane Taylor 1806-ból származó népszerű versének első versszakában is érvényesül: „Twinkle, twinkle, little star, / How I wonder what you are. / Up above the world so high, / Like a diamond in the sky. / Twinkle, twinkle, little star, / How I wonder what you are!”
Labda gurul a réten és minden gyerek vidám.