A TÖKÉLETESSÉG TÖKÉLETLENSÉGE 12.

Napjainkban, a kor és a kultúra hatásainak köszönhetően, egyre „népszerűbb“ helyet foglalnak el az evés-, illetve testképzavarok a pszichoszomatikus betegségek között. Legismertebb ezek közül a bulimia és az anorexia nervosa, melyekről már egyre több felületen olvashatunk, számomra azonban mégis kérdés, hogy az érintettekhez vajon időben elérnek-e az információk. Hangsúlyoznám, hogy a zavarok kialakulásának TÖBB oka is ismert, melyek közül kiemelt szerepet tölt be az adott társadalom testideálja. Az elkerülhetetlen médiahatásokat és a szépségipar egyre erősödő manipulációit, nagymértékben tompíthatja az elfogadásra tanító és elfogadó családi közeg és társadalmi környezet.

Bár a következő beszélgetés már másfél éve készült, a témája sajnos még sok évig aktuális lesz. Bízom benne, hogy interjúalanyom példája segít felismerni a családtagoknak, ha már baj van, ugyanakkor reményt is ad a gyógyulásra, mert igenis van fény az alagút végén! De, ami szerintem még ennél is fontosabb, hogy szülőként felismerjük a felelősségünket a megelőzésben. Többek között erre hívja fel a figyelmet beszélgetőpartnerem, aki a kilencvenes évek végén szembesült az akkor még sokunk számára ismeretlenül hangzó betegséggel, az anorexiával. Szerencsére ma már gyógyultan, boldog édesanyaként hangsúlyozza, hogy az egyik legfontosabb feladatunk szülőként, hogy a gyerekeket már óvodás koruktól tanítsuk meg önmaguk és környezetük elfogadására, tiszteletére, valamint önmaguk és mások megbecsülésére. Hiteles példát, a kellő önismerettel rendelkező szülők tudnak mutatni, aminek tanulását soha nem késő elkezdeni.  Az otthoni példamutatás kiegészítéseként úgy gondolom, hogy hasznos lenne, ha már az általános iskolákban a sok felesleges lexikai anyag oktatása mellett, az osztályfőnöki és biológia órák keretében foglalkoznának ezzel a témával IS. Ugyanekkora szükség lenne sok egyéb mellett, az érzelmi intelligencia oktatására is, aminek szintén sokkal több köze van a való élethez, mint a feleslegesen bemagolt és év végére elfelejtett, hasznosnak kevésbé mondható információhalmaznak. 

Hány éves voltál, mikor jelentkezett nálad az anorexia?

Nem tudnám pontosan megmondani… Azt tudom, hogy még középiskolában is ducibb voltam, ezért állandóan fogyókúráztam, majd elkezdtem lassan, fokozatosan lefogyni. Ha a duciságom nem lett volna elég, ráadásként még fogszabályozót is kellett hordanom, na és szemüvegem is volt, amit szerencsére később kontaktlencsére cseréltünk. Egyébként azt olvastam az anorexiáról, hogy akár öt-tíz éven át lezajlódó folyamat is lehet látható jelek nélkül, melyek már csak a végkifejletben jelentkeznek, amikor persze az illető már nagyon sovány. Azt gondolom, hogy nálam a főiskolás évek alatt ért a tetőfokára ez a betegség. Akkoriban már edzésre is rendszeresen jártam és folyamatosan figyeltem, hogy mit eszek. Állandóan méregettem magam, anyukámat pedig folyton azzal idegesítettem, hogy miért süt, vagy miért főz, sokszor abba is belekötöttem, hogy nem akartam akkor ebédelni vagy vacsorázni, mint a többiek… Így visszagondolva, elég durva időszak volt… Akkor lehettem 20-21 éves.

Szerinted befolyásolta nálad az anorexia kialakulását a tömegmédia által sugárzott tökéletesnek tűnő ideálkép, mint például a kifutók modelljei, a reklámok makulátlan szereplői, vagy a címlaplányok? Persze tizenöt éve talán még nem voltak ilyen erős médiahatások…

Tudom, hogy manapság ez nagyon jellemző, és persze én is olvastam akkoriban tiniújságokat, meg magazinokat, de mégsem hinném, hogy ez lett volna a döntő faktor. Engem általános iskolában mindig csúfoltak, barátom sem volt soha. Először is kitűnő tanuló voltam, ezért is cikiztek, emellett pedig még szemüveges és duci is, ráadásként még a fogaim is össze-vissza álltak. Szóval volt éppen elég ok, hogy piszkáljanak. Azt gondolom, hogy az anorexia abból indul, hogy az embernek alapból nincs önbizalma, és ehhez még hozzájárulnak azok a negatív megjegyzések is, amiket az ember a környezetében kap.

Beszélgettél ezekről a sérelmekről otthon a szüleiddel?

Nem tudnék visszaidézni ezzel kapcsolatban beszélgetéseket. Szerintem ezek azok a dolgok, amiket a tinik, vagy a még fiatalabb iskoláskorú gyerekek sem osztanak meg a szüleikkel, barátaikkal, hanem magukban tartják, ami persze nem segít. Ezért is érzem úgy, hogy nagyon fontos már az egészen kiskorú gyerekeinkkel is beszélni ezekről a dolgokról és a bizalmunkba avatni őket. Nekik fontos, hogy tudják, hozzánk bármikor fordulhatnak, nekünk pedig, hogy bízhatunk benne, hogy elmondják, ha ilyen jellegű sérelem éri őket. Olyankor még azonnal lehet reagálni ezekre a dolgokra… Ugyanakkor fontos, hogy megtanítsuk nekik, hogyan fogadják el saját magukat, hogy helytelen dolog a másikat cikizni, vagy éppen megjegyzéseket tenni egymásra.

Fontosak lennének az otthoni beszélgetések…

Nem emlékszem, hogy otthon nekem miket mondtak ezzel kapcsolatban, mert most így visszagondolva, szerintem, a szüleim sem a legmagabiztosabb emberek. Azt is olvastam, hogy sokszor a családi problémák is anorexiához vezethetnek, és hát nálunk volt az is bőven. A szüleim nagyon sokat veszekedtek, aztán sajnos csak később váltak el, amikor mi már felnőttünk a testvéremmel. Szerintem az esetemben, a kedvezőtlen családi háttér is nagymértékben közrejátszott. Az anorexiáról tudni kell azt is, hogy csak a hihetetlen nagy akaraterejű emberek tudják véghezvinni ezt az önsanyargatást. Ez már több mint, egy fogyókúra, mert ilyenkor szinte mindenről lemond az illető.

Azt mondtad, hogy nem ismerted fel az elején, hogy komoly dologról van szó. Mégis, hogy jött a felismerés, ki vette észre, hogy baj van?

Ahogy már említettem, azt nem tudnám megmondani pontosan, hogy mikor kezdődött… Fogyókúrázással, majd még szigorúbb fogyókúrázással kezdődhetett, aztán ehhez jöttek még az edzések. Arra emlékszem, hogy már a főiskola elején mondogatták a csoporttársaim, hogy nagyon sovány vagyok, el kellene mennem orvoshoz. Persze ezt azért nem merték ennyire direkt a szemembe mondani, inkább csak elkezdtek célozgatni rá. A családban anyukám is folyamatosan mondogatta, hogy nagyon sovány vagyok. Én ezeket a megjegyzéseket fel sem vettem, azt hittem, hogy a többiek nem értik meg, miről beszélek, és nem értettem, miért nem látják, hogy nem vagyok sovány. Az anorexia egyik fő jellemzője, hogy az illető egy teljesen más képet lát a tükörben, nem a sovány embert, hanem egy torz képet. Ezért is nehéz elhinni, amit a többiek mondanak, mert az illető nem azt látja. Amikor a főiskola első éve után kikerültem Ausztriába nyári gyakorlatra, akkor már szinte csak csont és bőr voltam. Akkoriban volt egy elég komoly kapcsolatom, de sem rá, sem az ő családjára, sem a sajátomra nem hallgattam. Akkoriban anyukám folyamatosan írogatott nekem leveleket, szinte már könyörgött, hogy menjek el orvoshoz. Én meg egyszerűen nem vettem észre, hogy bajban vagyok. Csak jóval később…

Ez azért is lehetett, mert a kilencvenes évek végén még nem igazán hallottunk táplálkozási betegségekről. Mostanában már elég sok helyen lehet olvasni róla, bár szerintem a felvilágosítást otthon és az általános iskolákban kellene kezdeni… Milyen mértékű testi leépülés volt nálad megfigyelhető? Voltak olyan kísérő tüneteid, mint a szorongás vagy a depresszió?

Szorongás biztosan nem volt, és a depressziós tüneteket sem mondanám… csak a kóros soványság. Úgy emlékszem, hogy a legkevesebb súlyom 42 kiló volt 21 évesen. Van egy fényképem is akkoriból, ami nagyon durva, már tényleg csont és bőr voltam… Valóban igaz, hogy az anorexiás személy mást lát a tükörben, nem a valós képet. Én is már csak utána, évekkel később láttam meg azon a fényképen is, hogy milyen sovány voltam… Félelmetes volt..

Közben azon gondolkodom, hány ember lehet bajban ma is, úgy hogy közben fogalma sincsen róla… Mikor kértél segítséget?

Anyukám rengeteget könyörgött, végül az ő kedvéért mentem el orvoshoz, csak azért, hogy végre békén hagyjon. Bár Budapesten jártam főiskolára, akkoriban csak Miskolcon volt ennek a betegségnek specialistája, így egyedül vágtam neki az útnak, azzal a meggyőződéssel, hogy semmi bajom sincsen. Jól emlékszem, hogy az orvos irodájáig azon az osztályon keresztül vezetett az út, ahol azok a betegek voltak, akiket már bent fogtak, mert annyira le voltak gyengülve. Akkor láttam először ilyen betegeket, és elég ijesztő volt…

Gondolom, hogy nem lehetett egyszerű…

Hát nem… Aztán elbeszélgettem az orvossal, akinek az a mondata, hogy a „saját síromat ásom” örökre belevésődött az emlékezetembe… Annak köszönhetem, hogy hazaengedtek, hogy éppen a határvonalon voltam ahhoz, hogy bent fogjanak. Még mindig nagyon jól emlékszem arra, hogy amikor onnan felálltam, az első utam a McDonald‘s-ba vezetett, ahol megettem egy komplett menüt. Csak ezután hívtam fel anyukámat, hogy elmeséljem neki, mi volt…

Mi következett ezután?

Gyakorlati félévek következtek volna, ráadásul akkor nyertem ösztöndíjat két félévre a bécsi főiskolára, de annyira sovány voltam, hogy az orvos nem engedte meg, hogy kimenjek… Azt mondta, hogy a változással járó stressz és minden, ami ezzel jár, fogyást okozna, és az a pár kiló veszteség nekem már nem férne bele… Így fél évig otthon maradtam és fel volt adva a lecke: híznom kellett. Közben jártam pszichiáterhez is, de csak azzal a feltétellel, hogy anyukámon kívül senki nem tudhatott róla… Egyébként ezt a mai napig sem tudja szerintem senki… Feltétel volt még az is, hogy nem veszek be semmiféle gyógyszert, amire szerencsére soha nem is került sor.

Sajnos nálunk még mindig sokan szégyellik, ha a lelki problémáik megoldásához segítséget kérnek, pedig ahogy a testi tüneteket, úgy ezeket is kezeltetni kellene. Mitől rémültél meg jobban, attól, hogy kiderül, pszichiáterhez jársz, vagy magától a betegségtől?

Amikor anorexiás voltam, nem tartottam azt betegségnek. Akkoriban nem sokan beszéltek róla, nem volt erről annyi információ, hogy zavarhatott volna, ki mit mond. Végülis az emberek így is, úgy is látták, hogy milyen sovány vagyok, de az engem egyáltalán nem zavart. A pszichológus kérdése viszont teljesen más. Igen, teljesen egyetértek veled, akkoriban ez még egy nagyon tabu téma volt. Igen, nem szerettem volna, hogy kiderüljön, hova járok. Ma már teljesen másként fogom fel ezt a dolgot. Nyíltan tudok beszélni róla, és egyáltalán nem zavar, hogy tudják, oda jártam. Igen, nagyon fontos dolog lenne az, hogy az emberek elfogadják, hogy pszichológushoz vagy pszichiáterhez bárki járhat, bármilyen lelki probléma kezelésére. Az emberek talán még ma is félve vagy egyáltalán nem beszélnek erről.

Hogy gyógyultál, mi segített leginkább a felépülésben?

Csak a beszélgetések segítettek. Mivel már ott a miskolci orvosnál nekem bekattant valami, egyszerűen ott értettem meg és fogtam fel, hogy mi a helyzet… Onnantól már nem volt probléma a gyógyulás. Persze lassan ment nagyon, mert hízni még nehezebb, mint fogyni. Meg aztán nem tudtam tömni magamba az ételt sem olyan hirtelen és az edzésről sem tudtam leállni csak úgy… Továbbra is jártam aerobic-ra, de mellette rendszeresen kellett ennem, meg pihennem nagyon sokat. Így sikerült a fél év alatt kicsit feltornázni magamat, aminek köszönhetően a második félévre már kimehettem Bécsbe. Ezután nem sokkal pedig jött egy amerikai gyakorlati lehetőség. Az orvosok amiatt is nagyon aggódtak, mert még akkor is elég sovány voltam és tartottak tőle, hogy milyen hatással lesz rám a változás. Szerencsére hiábavaló volt az aggodalom, mert nagyon jó hatással volt rám Amerika. Ráadásul nálam bebizonyosodott, hogy igaz, hogy az Egyesült Államokba mindenki hízik, aki kimegy… Így nekem ez akkor nagyon jól jött…

Mikor mondták az orvosok, hogy meggyógyultál?

Már amikor Miskolcon tudatosult bennem, hogy ez tényleg egy komoly dolog és beteg vagyok, onnantól elkezdtem normálisan enni. Amikor pedig nagy nehezen, de sikerült pár kilót felszednem, akkor már tudtam, hogy jó úton haladok. Igazából nem rendeltek vissza ellenőrzésekre az orvoshoz, mert elkezdett gyarapodni a súlyom, de még persze évekkel később, így is nagyon sovány voltam. Jó érzés volt, hogy ha szép lassan is, de már nem minden percben azzal foglalkoztam, hogy mit eszek, hogyan eszek, hanem esetleg már élveztem is az ételt és nem éreztem bűntudatot utána. Ami számomra a legfontosabb volt, hogy már nem méregettem magamat állandóan. A tudatosítás után tényleg nem volt nehéz észrevenni ezeket az apró változásokat. Hogy mikor voltam teljesen gyógyult… Hát ezt szerintem így nem lehet kimondani. Mert az embernek ez azért bent marad az agyában, de egyre jobban háttérbe kerül, amint tudatosodik. Így tíz évvel később már azt mondanám, hogy teljesen gyógyult vagyok, de azt gondolom, hogy a teljes gyógyuláshoz évek kellenek. Amikor az ember már elér egy biztonságos testsúlyt, még akkor is el kell azt fogadnia, hogy az úgy jó és normális, és persze a gondolkodásnak és a hozzáállásnak is meg kell változnia.

Nem féltél soha attól, hogy visszaesel?

Tudtam, hogy nagyon sokan visszaesnek, de nem féltem tőle, mert én akkor már eldöntöttem, hogy túl fogok lépni ezen a problémán. Lassan de biztosan haladtam előre és más dolgok kerültek előtérbe, amikre koncentráltam az életben. Lassan átálltam olyan étkezésre, ami egészséges, de közben nem vonok meg magamtól semmit, nem diétázom soha, és rendszeresen edzek. Már nem arra figyelek, hogy mit nem szabad ennem, hanem azért eszem, mert jól esik, és egészséges, és szeretem. Az edzést sem azért csinálom, hogy fogyjak, vagy, hogy ne hízzak, hanem mert jól esik.

Hihetetlen erőre és kitartásra lehetett szükséged a gyógyuláshoz… Te, aki megtapasztaltad és meggyógyultál a betegségből, hogy látod, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy minél kevesebb embert érintsen a testképzavar?

Az a legfontosabb, hogy már kicsi kortól kezdve úgy kellene nevelni a gyerekeket, hogy rengeteg pozitív megerősítést kapjanak, állandóan dicsérni őket, és beléjük nevelni, hogy úgy szépek, ahogy vannak, és úgy jók, ahogy vannak. Soha nem szabadna cikizni még csak viccből sem valakit, akár ha csak a füle áll el, vagy a kisujja görbe. A gyerekekbe önbizalmat kell táplálni és nevelni, és azt, hogy fogadják el magukat olyannak, amilyenek. Manapság már amúgy a médiában is vannak jó példák, már nemcsak a csontsovány modelleket futtatják, hanem megjelennek az izmosabb nők is, hogy csak egy példát említsek. Összességében azt gondolom, hogy nem a média ebben a fő ludas amúgy sem. Ha valaki elfogadja magát olyannak, amilyen, és elégedett magával, akkor ott már nem lehet probléma. Mert ez az egész az agyban indul, és ott is dől el, hogy ki mit hisz magáról. Hiszen minden relatív amúgy is, hogy mi a sovány, vagy a kövér, vagy a szép, vagy a vonzó… Mindenkinek más.

És ez így van jól! Köszönöm szépen, hogy a bizalmadba avattál! Remélem, kapaszkodót nyújtanak a soraid annak, akinek szüksége van rá!!!

Kép forrása:

http://nursejournal.org/files/2014/07/Anorexia-in-the-mirror.jpg