Gyermek vagy és fényre vágysz. Az arcod minduntalan mosolyra fakad, s a boldogságtól ragyogó szempárban tündöklő csillogás páratlan szépséget tükröz: a gyermeki, gondtalan ragyogást, a felismerést, a rácsodálkozást… A fényben élünk. Öntudatlanul. Reggelente türelmetlenül pattan ki szemünk, s tárt karokkal, szabad lélekkel rohanunk a világba buborékot fújni, homokszemeket számolni, illatos rózsát szagolni, szagolni, bódulattal a gyönyörűségbe borzongani…

A fényben élünk. Öntudatlanul. Vágyjuk az ezernyi, parányi csodát, a színek játékát, a réttenger sejtjeinkig hatoló illatát. Így születünk. Örök kíváncsisággal, elfogadással. Nehezen hisszük, hogy újra virrad… Az éjjelt mégis hajnalhasadás váltja, halk zajok, apró lábnyomok, a hajnali zápor tiszta illata. Új élet kapuját nyitja meg a lassan emelkedő narancsszínű fátyol; apránként tárja karját a természetre, ontja melegét s ölelésében megmutatja magát mindaz, mi eddig békésen szunnyadt. Reményt ad a küzdőnek, vigaszt a betegnek, megnyugvást a kétkedőnek, életet egy apró lénynek, mosolyt az ébredőnek…

A fényben élünk, öntudatlanul. Ösztönös természetességgel, mint egy apró levegővétel. Tündöklünk, libbenünk indáról indára, gondolatról gondolatra, szárnyat bontunk, akarunk, száguldunk a fénybe vágyva, átgázolunk. A fénybe vágyunk. Minél előbb, minél többet s hisszük, hogy csakis bennünket illet. Az ára hazugság? Tönkretett életek? Mind egyre megy!   Mi vagyunk ott mindnél fényesebben, kell, hogy mindenki lássa… Már nem vagyunk gyermekek. A fényben élünk. Öntudatlanul. Hatlovas hintó húz, száguld őrült sebességgel. Mi magunk, mint Ikarosz, csak repülünk. Minduntalan feljebb, egyre feljebb – így hajtjuk álmunkat is. Ostorral. Nincs intő szó, se becsület. Ikarosz repült. A végtelennek hitt távolság, a fénybe mind feljebb vezette, s ez a mohó vágyakozás aljasul hatalmába kerítette.

Így élünk mi. A fényben, öntudatlanul. Sokszor tágra zárt szemekkel. Vágyaink hajtanak, a siker éhsége gyötör, de mégis a fényben élünk. Nem marad már semmink. De mi vagyunk ott! Annyira közel merészkedtünk, annyira pofátlanul közel!! Csendben, lassan, belülről égünk el, amire senki nem figyel.  A viasz elolvad, a hátra hagyott út elporlad. Ikarosz sem törődött szárnyai teherbírásával egyre közelebb és közelebb merészkedett – büntetése könyörtelen halál lett. Könyörtelen. Hisz’ emberek vagyunk. Halandónak teremtettünk. Ekként fizetünk:  Életet. Életért.

Megfizetünk mindenért. Irigységért, kevélységért, fösvénységért, hazugságért, gyávaságért fényességért, eltiprásért, a fénybe vezető gyalázatért. Visszahullunk a mélybe váratlanul, semmivé leszünk akár egy hullócsillag, ahogy hősünk lelte halálát a habokban. Nincs már se út, se inda, nincs egy kéz, mely visszahúz. Így csak zuhanunk, zuhanunk, mint egy ledobott kő a kráter mélységes fenekére. Elnyel a sötétség.  Keselyűkként tépik szét maradékunk – a sötétség tömege elvárja, hogy lent is maradj: megrugdosnak, leköpnek, ott hagynak meggyötörve. „Megérdemled, ezt te tetted, megérdemled!” Méregtől fuldokolva, szitkozódva szórja átkát a bosszúra éhes hadsereg. Kiadja dühét, habzó szájjal, gyűlölettől kárörvendve, keselyűknek hagyja lezuhant testedet. Sötétség uralkodik ekkor a lelkekben. A vaksötétben nincs út, nincs szikra, nincs fény, mi utat mutatna. Egyedül vagy, nyüszítve. Várod a halált. Minduntalan várod, sújtson le rád Isten keze ott a sötétben, a hidegben megrugdosva, leköpdösve, eltiporva. Várod a halált.

De Isten kegyes. Felnyitja szemed: a hajnali zápor lemossa könnyed, a kavargó szél felkapja megtépázott hajad. Karod megmozdul. Élsz. Meghajolsz és fölállsz. Erős vagy. Újra megtalálod a fényt és elindulsz lassan. Már ismered a halált.