Van-e egzotikusabb egy olyan kertben sétálni, amely az elvesztett Édenkertet tárja fel előttünk, amely az univerzumot magába sűrítve, szellemiségével, kompozícióival kiragad a hétköznapokból?

A japánkertek, annak bármelyik fajtájáról és a világ bármely pontján lévőről is legyen szó, elvarázsolják a szemlélődő látogatókat.

A japán emberek számára a kertépítés évszázadok óta elismert és értékelt művészeti ág. Rendkívüli szimbolizmusával, mesterségesen létrehozott esztétikumával, impozáns megjelenésével költői benyomásra törekszik, érzelmeinkkel játszik.

Aki végighalad a kijelölt úton, megtisztul és feltöltődik. Nyitottá válik annak a csodának a befogadására, amely maga a teremtés, az élet, a természet. Míg a kapun egy individuum lép be, az út végén a világegyetem kis porszeme áll. Maga a teljesség, a nagy egész része.

A japánkert egy sokdimenziós műalkotás. Rohanó, önző világunk csöndes kis szigete, a harmónia és a kiteljesedés helyszíne. Ahogy a napszakok, az évszakok, az időjárás változásai, a növények és állatok bioritmusa változik, úgy bomlanak ki a kert újabb rejtett rétegei, tündöklő jelentéstartalmai és jelképei.

A japán filozófia szerint nincs sokatmondóbb, a valódi személyiséget megmutatóbb az ember saját kertjénél. Hiszen abban tükröződik mindaz, amit önmagáról, és az őt körülölelő világ viszonyáról gondol, érez és hisz. Megmutatja az igényességet, a nyitottságot, vagy éppen a gőgöt, a tisztelet hiányát.

A japánkert nem csupán gyönyörködtetni, pihentetni, meditatív állapotba hozni kíván, de tanítani is. Az ezerszínű természet megismertetése mellett megtanítja felszabadítani az elménket, megtisztítani a lelkünket. Befogadóvá tesz. Segíti a harmónia, a belső béke megteremtését.

A japánkert annyira komolyan veszi magát, hogy még viccelni is mer. Szándékosan egyenetlen, rejtett utakon vezet. A megfelelő pontra érve, a kényszerűen útra szegezett tekintetünket felemelve mellbevágóan gyönyörű, festményszerű látképeivel varázsol el. Örömét leli a folytonosan változó, és mégis örök természeti formák művészi elrendezésében, de kedvenc játékszere a lassan hömpölygő víz is, amely elé vetett kövein muzsikaként omlanak fel a habok, míg a bambuszkút ütemes kongásában a kotó zenéjét halljuk. Útjai nem csupán a tájban, de érzelmeken át is vezetnek egy emelkedettebb lelkiállapot felé, ahol az elme kitárul és képes megérezni, meglátni a kendőzetlen szépséget, a mindenben jelen lévő alkotó, isteni szellemet.

A Természet a legnagyobb alkotó. Az ember tudata, képessége az alkotásra nem azért van, hogy leigázza és eltapossa a környezetét, hanem inkább azért van, hogy mélyebben megértse, megérezze, jobban eggyé forrjon azzal. Mint minden művészet, a japán kertművészet is ezt fejezi ki, szavak nélkül, csupán a lélekre hat, rezgéseivel érzékelteti a világunk szem elől rejtett dimenzióit.

Keleten úgy tartják, az élet akkor kezdődik, amikor elkezdjük a kertünket építeni. Akár csak egy virágcserépnyi földben is. Egy japán közmondás szerint „a kert bármilyen kicsiny, mindig elég nagy ahhoz, hogy rásüssön a Holdfény”.

Fotó: Pályi Réka