Tomasovszki Beáta: A ready-to-wear múltja és jelene – kreativitás és egyediség a tömeggyártásban

2014.11.11. - Stíluskommunikáció

New York. London. Milánó. Párizs. Négy ország, egy hónap, közel 150 bemutató és számtalan prominens vendég a közönség soraiban. Ez az évente kétszer megrendezésre kerülő nemzetközi divathetek rövid mérlege. A párizsi haute couture után, ahol az egyszerit és megismételhetetlent ünnepli a divatvilág, a ready-to-wear-é lesz a főszerep a divat fővárosaiban.

Bármilyen elegánsnak is tűnik a „ready-to-wear” vagy másnéven „prêt-à-porter” kifejezés, azért itt konfekcióról és készruháról van szó. Mikor lett mégis ilyen presztízse a készruhának?

A készruha gyártás a második világháború idejében Amerikában indult szárnyalásnak. A németek 1940-ben megszállták Párizst, így Amerika inspirációs forrásai kiapadtak. Egészen idáig olyan cégek, mint a Lord & Taylor vagy az A T Stewart a párizsi haute couture-modelleket másolták, majd a ruhákat a tömeggyártás segítségével olcsóbban értékesítették. New York-nak azonban új utakat kellett keresnie, amit az 1942-ben bevezetett ruhajegyrendszer sem könnyített meg. A rendelet szigorúan szabályozta az öltözékek gyapjúhasználatát és yardmennyiségét. Az amerikai készruhatervezők ebben a szorult helyzetben hamar megtalálták saját stílusukat. A szabászat száműzte a párnázást, a fűzőket és a bevarrt melltartókat. Helyette az egyszerűségre és a dísztelenségre törekedtek, a ruha a test természetes vonalát követte.

A háborús időben fontos szerephez jutottak a népi ihletésű irányzatok. A divattervezők kézzel szőtt, helyi készítésű (pl. mexikói vagy hawaii) nyomásokat alkalmaztak. Claire McCardell az amerikai szabadidő stílus egyik legbefolyásosabb alkotója volt. Calvin Klein előfutáraként szívesen tervezett természetes anyagokból (pl. chambray, pamutdzsörzé, huzatvászon és farmer) egyszerű, hétköznapi mintákat.

Konfekció és kényelem ide vagy oda a háború végével a tervezői készruha nem tört be egyből az európai piacra. Az ’50-es évek reményteli eufórikus hangulatában az haute couture is feltámadni látszott. A nélkülözés és megpróbáltatások évei után a nők megváltak az uniszex munkaruhától, és lelkes vágy támadt a luxusdarabok iránt. Ekkor jelent meg Christian Dior, akinek új stílusa valóban a reményteli, új jövő felé mutatott. Modelljei pillanatok alatt elterjedtek, de nem eredményeztek osztatlan sikert. Kritikusai úgy vélték, hogy Dior nincs összhangban a háború utáni Európával: a luxus és kiváltságosság megtestesítőjét látták benne. Dior azonban megállíthatatlannak bizonyult. 1957-ben bekövetkezett haláláig megőrizte befolyását, és Párizs újra visszanyerte dicsfényét.

Ez a virágzás csupán átmeneti időszak volt. A ’60-as évek közeledtével az haute couture elitizmusa kezdte elveszíteni uralmát a divat felett. Az új generáció képviselői kezükbe vették az irányítást, sutba vágták az addig uralkodó konzervatív nézeteket, mindent áthatott a beat- és a popkultúra lüktetése. A korábbi nemzedékek számára Párizs volt az irányadó, most azonban az egész világ Londonra figyelt. Yves Saint Laurent, aki 1960-ban bőrkosztümökből és kötött sapkákból álló kollekciót tárt az elképedt közönség elé, végérvényesen megkondította a francia haute couture vészharangját. A divat új fordulatot vett. A londoni butikokba ezentúl szinte hetente érkeztek az új modellek. A divat ebben az időszakban a fiatalok identitásának központi elemévé vált.

A korszakban sorra jelentek meg az olyan divattervezők, akik elszakadva az haute couture merev és igencsak költséges hagyományaitól, olcsóbb ruhákat kezdtek tervezni, melyeket saját üzleteikben árusítottak. Egyéniségük és kreativitásuk kibontakoztatásához új utakat kerestek: forradalmasították az anyaghasználatot, szakítottak a klasszikus szabászati eljárásokkal és új inspirációs forrásokat fedeztek fel. Paco Rabanne műanyag korongokból, fém- és láncdarabokból álló ruháit részben szobrászatnak, részben divattervezésnek tekintették. Mary Quant minden addiginál rövidebbre szabta a női szoknyát. Sonia Rykiel 1964-re Amerikában elnyerte a „kötött viselet királynője” címet, ahol vékony kötésű szvetterruháinak és kardigánjainak lelkes rajongótábora lett.

Oscar de la Renta 1965-ben nyitotta meg első készruhabutikját, 1966-ban Yves Saint Laurent, akit 1968-ban Hubert de Givenchy követett.

Az vitathatatlan, hogy az haute couture-házak (pl. Christian Dior, Chanel, Elie Saab, Jean Paul Gaultier, Valentino) a mai napig szigorú szabályoknak megfelelve ugyan, de a képzőművészet egyedülálló remekműveit alkotják meg. A ready-to-wear-vonalak ezzel szemben a hordhatóságot és a kényelmet helyezték előtérbe. Ennek mesterei a ’70-es években Ralph Lauren és Calvin Klein, akik New York-ot a készruha fellegvárává varázsolták. A Chanel számára a készruha – és természetesen Karl Lagerfeld – jelentette a túlélést Coco halála után.

Még napokig sorolhatnánk, hogy a számtalan tervező közül, akik ma ruháikat a nemzetközi divathetek kifutóin mutatják be, ki hogyan találta meg a helyét a ready-to-wear jóval lazábbra szabott határai között. Engem azonban mindig azok az alkotók érdekeltek, akik ennek ellenére az egyedit, a művészit tartják szem előtt az eladhatósággal és a hordhatósággal szemben, hiszen ezek a tervezők azok, akik mindig új lendületet adnak a divatnak.

A szeptemberi divathetek anyagát végigböngészve lettem figyelmes Josep Font munkáira, akit ezúttal Josef Albers német képzőművész (az op-art egyik alapítója) színelmélete inspirált a tavaszi-nyári Delpozo-kollekció létrehozásában. A spanyol tervezőnek hihetetlen érzékenységgel sikerül egyensúlyt teremtenie az építészetre jellemző szigorúság és a kifinomult, kissé egzotikus romantika között. A merevebb anyagokból készült koktélruhákat lágy esésű selyemszoknyákkal, masnikkal és szélkerékre emlékeztető, rafinált szalagokkal teszi játékosabbá. A kollekciónak a túlméretezett, áttetsző ingruhák és a kimonószerű brokát kabátok adnak keretet.

Tom Browne a klasszikus kétrészes összeállítást értelmezte újra egészen szürreális módon. A tweedből, selyemből és pamutból készült összeállításokat különböző virág- és terepmintával, vad színkombinációkkal teszi még extrémebbé. A bemutatót végignézve könnyen eszünkbe juthatnak az Alice Csodaországban kulisszái, ahogyan a modellek a virágokkal szegélyezett, pázsittal borított kifutón végigejtenek. A szürreális hatást erősítik a Stephen Jones brit tervező által készített kalapok. Néhány óriáskalap karimája fodros szoknyára emlékezetet, de vannak olyanok is, melyek férfiöltönyök formáját öltik magukra.

London sajnos nem tartogatott meglepetéseket. Milánó Jeremy Scott Barbie-kollekciójától volt hangos. A fast food és a McDonalds után most a konzumkultúra következő szimbólumát vette célpontba a 2015-ös tavaszi-nyári kollekciójával. Míg a világ az egészséges életmód és étkezés mellett kardoskodik, harcol az anorexia és a bulimia ellen, és folyamatosan próbálja konszolidálni és normalizálni a modellekkel szemben felállított elvárásokat, addig Jeremy Scott, a Moschino újdonsült tervezője mindenre fittyet hányva zajosan ünnepli Barbie-t a kifutón. Vajon ez figyelemfelhívás a részéről, esetleg a divatról alkotott nézeteit próbálja ily módon kifejezni? Az üzenetről a tervező ugyan maga is homályosan nyilatkozik, de tény, hogy ez a bemutató vitte a prímet az olasz divatfővárosban.

A Barbie-buli sikeres manővernek bizonyult, hiszen ügyesen elvette a figyelmet magáról a kollekcióról, ami valljuk be híján volt az egyéni látásmódnak vagy éppen bármifajta innovációnak. Csupán Barbie-babák életre keltése a ’60-as évektől a ’90-es évekig.

Művészeti szempontból az olasz tervezőpáros, Domenico Dolce és Stefano Gabbana ready-to-wear-kollekciója a milánói divathét csúcspontja. Csodálatosan kivitelezett és részlet gazdag kreációik igazán szívmelengető látványt nyújtanak. Szicília és Spanyolország inspiráló találkozása. Magas derekú nadrágok, fehér blúzzal és hímzett bolerókkal a bikaviadalok torreádorait idézik. A gyönyörű olasz csipke és a fodor díszítés a ruhákon és kétrészes összeállításokon a flamenco hangulatát hozták a kifutóra.

És a finálé: Párizs. A meglepetés és a várva várt katarzis ezúttal sem maradt el. Sarah Burton és Yohji Yamamoto. Két zseniális tervező, akik egyéniségét nem kötik gúzsba a konvenciók. A 2015-ös kollekciójukkal mindketten a szexualitás és az érzékiség témáját boncolgatják, ami az Alexander McQueen-től nem áll távol, Yamamototól viszont annál inkább.

Sarah Burton „Wild Beauty”-ra keresztelt téli kollekciójával nemrégiben még mesebeli világba repítette a közönséget. A tervezőnő a gyermeki álomvilágtól igen messze kerülve, a szexuális fantáziák és a japán erotika területére merészkedett. Vinyl és PVC anyagok, amiket maszkszerűen helyeztek a modellek arcára. Bőrpántok és kapcsok. A japán kimonók lágy formái merevebbé és strukturáltabbá váltak, a virág-nyomatokhoz hasonlóan, melyek csak szórványosan bukkannak fel a ruhák mintázataként. A japán képregény-tradíció a fodroknál érhető tetten, amiket karakteres fekete vonalakkal szegélyez. A bemutató zárásaként felvonultatott fodrokkal teli ruhák egyértelműen a cseresznyevirágzásra utalnak. A virágzás mind színeiben, mind formájában a természetes szépséget szimbolizálja a japán kultúrában, egyúttal utal az ébredésre és a múlandóságra. Ébredés és múlandóság – ez a két motívum, amik már a márka alapítójának kollekcióiban is újra és újra felbukkantak, és amik szinte megszállott módon egy-egy fantázia megélésére kényszerítenek. Sarah Burton kollekciója is egy ilyen fantázia teljes átélése, és talán ez az oka annak, hogy alkotásai erotikusak, de nem szexisek. Míg az első csupán fantázia, addig a másik valóság – és e két dolog közötti izgalmas feszültség érzékelhető az Alexander McQueen új kollekciójában.

Yohji Yamamoto és az erotika témája minden, csupán nem megszokott. Ez már valahol a márka születésénél eldőlt. Elutasította az (nyílt) érzékiséget, és teljes mértékben újraértelmezte nemcsak a nő, hanem általában véve a nemek szerepét a divatban. A ’80-as években, amikor minden a glamúrról, a dekadenciáról és a szexi megjelenésről szólt, Yamamoto dekonstruktív alkotásaival megrendítette a divatvilágot.

Saját logikáját konzekvensen követve most sem tett mást, mint amikor egy új témával kezd foglalkozni: elemeire bontja, egészen addig, amíg egy egészen új, sajátos szempontot nem talál, melynek segítségével egyéni szabályrendszerének megfelelően építi újjá. Az aranyozott bőr nála elveszíti elegáns, csillogó hatását, furcsamód semlegessé válik. A könnyed, aprócska darabok szétesni látszanak. Az áttetszőség egészen mitikus hatást kelt és a virágminták többé már nem a nőiesség szimbólumai. A szabadon hagyott vállak öntudatot kölcsönöznek, hiszen meghatározott, tiszta vonalak mentén mutatja meg a női testet. „A test megmutatása egy igen kényes téma. Ha túl sokat mutatunk, már jelentését veszti.” – mondta a tervező.

Ebből is kitűnik, hogy Yamamoto alapvető koncepciója és látásmódja, a divathoz való viszonya nem változott, mégis sikerült az érzékiséget a közönség számára új megvilágításba helyeznie.

 

Négy ország és majdnem 150 divatshow. Tudjuk, hogy a ready-to-wear elsősorban nem a művészetről szól, de megnyugtató, hogy vannak tervezők, akiknek sikerül ebben a műfajban is egyszerit és megismételhetetlent alkotnia.

 

Forrás:

Dyer, Lisa (2007, szerk.): Klasszikus divat. A 20. század legfontosabb divattervezői és stílusai. Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója. Pécs.

 

http://www.vogue.de/fashion-shows (2014.11.08.)


Tudta Ön?

Tudta-e, hogy a gyöngyöt, mint ékszert, kezdetben csak a királyi család és az arisztokrácia viselhette? A 19. században már eltörölték a gyöngy viseléséhez kapcsolódó szigorú előírásokat, azonban az ára miatt továbbra is csak a kiváltságosok birtokolhatták ezt a nemes ékszert.

tovább >>>    

a farmer anyag nem amerikai találmány?  200 évvel  Amerika “felfedezése” előtt már gyártották Dél-Franciaországban és Észak- Olaszországban. Gondolta volna, hogy napjainkban világszerte 2,5 milliárd métert gyártanak belőle évente?

tovább >>>    

Az érzések és érzelmek kifejezésének legfontosabb eszköze a testbeszéd, illetve a torokban képzett hang. Mivel a szóra figyelünk, kevesen tudják, mi történik közben a testükkel, pedig nagyon fontos. Az emberi közlemény 7%-a verbális (csak a szó), 38%-a vokális (hangszín, hanghordozás), és 55%-a nem verbális. „Nem az számít, amit mondasz, hanem az, hogyan nézel közben”.

tovább >>>    

… hogy virág ajándékozása esetén sem selyempapírban, sem celofánban nem illik átadni, illetve, hogy szálas virág vásárlásakor, amennyiben egynemű a virág, a csokor 11 szálig páratlan szálból, 12-től páros számú szálból illik, hogy álljon. Ha vegyes a virág, nem számít a darabszám.

tovább >>>    

… hogy a parókaviselés XIII. Lajos alatt vált általánossá, aki fiatalon kopaszodni kezdett, és így akarta ezt leplezni. A divat továbbfejlesztésén nagy örömmel kapott XIV. Lajos, aki viszont a homlokán lévő nagy dudorokat szeretette volna takargatni. Először az udvar, majd az egész világ utánozta őket.

tovább >>>    

… hogy a stílus neve, amit Marilyn Monroe is képviselt: Pin-up. A pin up görlök a 40-es 50-es évek modelljei voltak. Szexi képeiket (fotókat és rajzokat egyaránt) tűzték fel a férfiak a falra, innen a nevük is: pin up, vagyis feltűzni. A magabiztos és huncut hölgyek szexi stílusa, amit képviseltek annyira meghatározó volt, hogy a [...]

tovább >>>    

phogy George Bernard Shaw, drámaíró egy interjúban beszélt a magyar nyelvről? A következőt mondta: „Bátran kijelentem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az [...]

tovább >>>    
Keresés
Facebook