Nem szeretek futni. Mondtam régen. Ez már nem így van. Szeretek futni. Szeretek, mert felszabadít bennem egy eddig ismeretlen energiát. Igen. Most ismerkedünk. Ő és én. Az energia. Honnan? Hiszen azt mondják, energia kell a futáshoz, és mégis mennyi energiát ad. Utána az ember úgy érzi magát, mintha repülni tudna, szárnyal. Egyre magasabbra – magában. Kívülről nem látszik. Vagy mégis? Csak mosolygok és mosolygok.
Elindulok. 100m, 200m… Már lihegek. Fáj a lábam, a térdem, a bokám. Mégis lépek. Egyik lábam a másik után. És egyszer csak, mint valami shift, átvált, mint amikor a váltóőr a vonatsíneket átváltja, és a mozdony engedelmesen viszi terhét a kijelölt, megadott úton. Siklik. Én is siklok a levegőben, utat török az előttem tornyosuló levegőbe, hasítom, szétválasztom és megyek-futok. Automatikussá vált minden. A mozgásom harmonikus, nem is nekem van mozgásom, a mozgásomnak vagyok én. Egyenletes, kellemes nyolcasokat ír le bennem.
Mitől tud futni valaki? Miért? Az erőtől? Milyen erő? Izom, testi vagy lelki erő, vagy mindkettő szükséges? Elég-e az egyik? Kell-e kitartás? Fejben dől el minden. Milyen közhelynek érződik, és mennyire igaz.
Már semmi más nem kell, csak a mozgás maga és a gondolatok. Így futottam le a félmaratont is. A gondolataim vittek előre. Néhány szó az aszfaltra volt festve. Nem tudom, kinek a műve, de jó.
Ezek a szavak: boldogság, öröm. Ami bennem megszólalt: béke, vidámság, könnyedség, szárnyalás, szerelem, szabadság. A sport, az edzés, a futás összehoz. Az ember örül a saját eredményének és másokénak, a többiek örülnek az enyémnek. Őszintén.
Sokszor hasonló útvonalon futok, mégis mindig máshol vagyok. Máshol vagyok a saját énemben, gondolataimban. Lépéseket teszek saját magamért. A szó szoros értelmében, egyik lépést a másik után. Egyre gyorsabban.