A szobámban ébredek. A szívem lassú, nyugodt ütemeket ver. A házban frissen pörkölt kávé illata terjeng, reggel van. Apám kávét főz. Régi szertartás ez, amely még az elnyomás keltette dac korszakát idézi, van kávénk. Apám pörköli a vajszínű szemeket. Óvatosan forgatja a szerkezet karját lassan, körbe-körbe, minden egyes kávészemnek azt üzenve: ma reggel ünnep van.

Gyorsan kibújok az óriási paplan alól, s bár sugarával beragyogja piciny szobánk minden sarkát a csodálatosan aranyló napfény, mégis gyorsan szedegetem talpam, a padló szinte fagyos. Hideg van. Nagyon hideg van. Nem volt fűtés ma sem. A csipketerítő bohókás fodrai nyugodtan pihennek a vad ritmust járó ódon vekker alatt, dédi apró porcelánkutyusai vidáman csaholnak a diófa szekrény kicsiny polcán, amott repülnek a vadlibák. És a balerina. A kékcsipkés balerina. Lábai fáradhatatlanul piruettre állnak Csajkovszkij bódító melódiájára oly kecsesen, hogy szinte hallani vélem a zenekar halk játékát, csodaszép csipkehercegnő.

Pokróccal a vállamon ujjaim még egy gyors do-re-mi-fá-szó-lá-t játszanak a zongorán. Még belefér pár akkord is. Már játszom Czerny unalmasig gyakorolt virtuóz hangjegyeit. Mezítláb állok. Látszik a leheletem.

Jaaj, lezuhanyoznék forró vízzel, csak könnyedén átadnám magam az édes érzésnek, hagynám, hogy átmelegítse egész didergő testem. De csak állok ott. És ébren álmodom: elképzelem, ahogyan a forró víz átmelegíti testemet, ahogyan a habos szappan krémes illata megragad a bőrön s a megszokott púderillatot idézi… frissen mosott ruhába bújok. Milyen különösen édes, tiszta érzés a frissen vasalt ruha, az édesanya varázsa, s ahogy libben a kelme a nap melegen áttetszővé varázsolja a legegyszerűbb vásznat is. Nézem a lábujjaimat, ahogyan a hideg kádban öntudatlanul is melegebb után kutatnak, hasztalan. Hideg van. A víz is hideg. Annyira, hogy már-már szinte érzem, hogy langyosodik. Nyolc óra van, ma még nem volt meleg víz. Talán estére visszakapcsolják. A kávészemek illata betölti már az egész lakást. Mosolyra fakad az arcom. Csodás reggel van. Ma ünnep van.

Törölközőbe burkolva rohanok vissza a szobába gyorsan a paplan alá. Ó, ott jó meleg van. Átfagyott csontokkal, vacogva ugrom az ágy közepébe s vadul rántom magamra a rózsaszínű tollas melegséget. Hideg van. Nagyon hideg. Ahogy melegszem, úgy tér vissza lelkembe is az aznapi elvágyódás. Gyorsan felöltözöm, ma csinos leszek. A nap is ragyog, kávé illat van, szaladok a konyhába. Ma ünnep van.

S mikor betoppanok csend van. Apám, anyám nem szól. Zsíros kenyér van. Hárman kavarjuk a kávét. Pedig ma azt hittem, ünnep van…

Délután van, apám elment messze. Nem jön vissza már, a földé a teste. Átkozott a világ sokszor, s benne minden fájdalom. Átkozott ő is! Mert elment, elvitte a két karom. Elvitte a tüdőm, mi fáj, ha lélegzem, űrt hagyott, ez éget, felemészt. Éjjelem a nappalom.

Újabb reggel virrad, és lassan, a csend kongó közepében kitörlődik minden egyes el nem mondott pillanat. Hogy van az, ki bánt mindig csak az kell, karjával nem emel, sokszor csak elver? Mit remélsz? Mi kell? Kell a küzdelem, hogy felállj oly sokszor, kell ahhoz egy mély verem?! Nincs, aki felold, ez egyszemélyes harc. A megoldás ott van benned: a tükörből visszanéző gyenge, szánalmas meggyötört arc.

Van egy régi bőröndöm. Felnyitom a fedelét, belepakolok minden, minden rég elfeledett kis dajkamesét. Belerakom a harisnyát, a kutyát, a kéklően táncoló csipkés balerinát. Anyám cérnáit, apám könyveit, bele minden egyes kávészemes, dohos kis titkait. Rohanva pakolok, a szemem könnyes, sietek. Ma elfeledek mindent, a pokolba veletek!

Ismét reggel van, hideg. Nagyon hideg. Hallgatom, ahogy az öreg vekker ritmusra ketyeg. Lassan ébredek ezen a lusta, álmos reggelen, emlékeim cikáznak régi kis helyemen. Anyám kávét főz. A nap ragyog, frissen mosott ruhát öltök. Ma ünnep van, elrontani vétek, s olykor a keserű is édes.