Feltűnést sokféleképpen lehet kelteni. Hanggal, fénnyel, színnel, reklámmal, gerilla akciókkal, szokatlansággal. Az ismétlődően előforduló dolgokat idővel megszokjuk, mert annyiszor találkozunk velük egy bizonyos formában. Ilyenkor a józan ész gyakran alulmarad. A stíluskommunikáció szerepét most ebből a szemszögből is kívánom értelmezni.

Maison Martin Margiela 2014-2015-ös őszi kollekciója a brit egység megmaradásáról való döntés napján került az üzletekbe, és több, mint száz éves hagyományokra mutat vissza. A hagyományos alapanyag sokaknak csak szúrós gyapjút jelent, de a Harris Tweed a konzervatív sportos megjelenés egyik alapeleme, mely a szigetország legtávolabbi szigeteiről való. A Külső-Hebridákon készült, ahol az embereknek az időjárás szeszélyének kitéve még a józan eszükre kell hagyatkozniuk az egyszerű túlélésért. A kézzel festett gyapjú színvilága a természet színeit képviseli, anyaga különösen ellenálló, dacol az időjárás viszontagságaival: az esővel, a hullámokkal, a nappal, a széllel és a sós levegővel. Hagyományos eljárással készült skót, a ma még egyetlen, meglevő, kézi szövésű gyapjú, melynek alapanyaga világviszonylatban az egyik létező legjobb minőségű.

A kollekció férfias ihletésű, ám nőies finomsággal dolgozik, nőket szólít meg. Modern stílusba ülteti át a konzervatív brit elemeket: a hétköznapi konzervatív férfi öltözet alapelemeit ötvözi a hagyományos sportos szabadidős öltözék anyagával. Vadászat, halászat, lovaglás. A tweed skót ruhadarabok az angol klasszikus ruhatár elemeit veszik alapul, de a szabásban megjelenik egyfajta franciás könnyedség. A Faire Isle-i kötött pulóver csinos, kislányos vállemeléssel finom vonalvezetést kap.

Szembeötlik, hogy a logót a mellen állásfoglalásként viseli, a cipő és a cipőfűző a nyakon - a valamivel sportosabb öltözékhez stílustanilag hibátlanul illeszkedő Oxford Semi-Brogue -, a bunda belső “haskötője” övként funkcionál. A puhább ruhadarabok mind bélésanyagból készülnek, a kifordított paisley-mintás vagy csíkos ujja bélés mintha csak divatos multikolor OP-Art elem lenne. A férfi klasszikus öltözködés részleteit nőies értelemben kombinálja, azokat nők részére megfordítva, kifordítva, átértelmezve alkalmazza.

A darabok végleges formája dacol a férfias világ szigorúbb elvárásaival, egyenességük megegyezik a férfiaktól ismert szabásvonallal, látszólag egyetért az általános véleményekkel. Ezt a kihívást is sportként fogja fel, társadalmi feladatként, könnyedén, kötetlen formában. Egyszer a Chesterfield egyszerű szépsége jelenik meg, máskor a sportzakó rever nélküli változata, vagy a Polo Coat gombjai kettő helyett három sorban egyértelműen díszítő jelleggel. Felteszi a nadrág definitív hosszára utaló kérdést, a nadrág látszólag garbóként borul a lábfejre egészen a talpig. Egy nyakigláb nőt látunk.

Az eredmény többértelmű, a sok síkú mondanivalóval mesterséges zavart kelt. A hibrid trendjét kommunikálja. Eljött a keveredés ideje: a városokba természetet csempészünk, a vidékre metropolitanizmust, a férfiakba nőiességet, a nőkbe merevséget, kevesebb ívet és még több önbizalmat. Mindezt szokatlan módon, a nehéz anyag, merev vonalak végtelen könnyedséggel párosulnak. Balett-táncos a képen: ívelő, lágy mozdulatok, de az izommunka nem látható. Dacol az időjárással, dacol a véleményekkel. Kirívó, kihívó, erős, tartós….elgondolkodtató. A tervező a dolgok egyszerű áthelyezésével feltűnést kelt, elgondolkodtat.  Mi hova is való? Mindent összekeverve a kollekció egy kiegyensúlyozott káoszt alkot, melynek  határozottan mai és nőies kiállása van, miközben jövőbe mutató kérdéseket vet fel.

Miért zavarnának ezek a képek? Miért keltenek ellenszenvet, vagy ha azt azért mégsem, miért nem járunk többen ilyen ruhában? A józan ész nem hagyja magát egyszerűen kicselezni. Valakinek csak „úgy, ahogy van, nem tetszik”. Ilyet “nem szoktak”. A magam szabászatra és konstrukcióra fogékonyabb szemével észreveszem, hogy nem csak a cipő (fazonú nyakék) a nyakba nem való, hanem minden más ebben a kollekcióban nem oda való, ahol található. Minden máshol van, minden a feje tetejére fordult, tótágast áll az egész.

Egyre jobb kedvre derít, mintha rejtvényt adtak volna fel. Tudom, mi hol kellene legyen. Hogy is volt a valóban kötetlen szabadkézi rajzolásnál? A bal agyfélteke megpróbál ellenállni, de a jobbnak át kell engedni az utat ahhoz, hogy legyőzze a szögletességet. Az eredmény tetszik. A bal csodálkozik, nem érti. Pihenésre vágyik. A jobb mosolyog. Örömmel nekilát a feladatnak, végre őt is kérdezi valaki. Aztán megoldja bátran.

Nem szükséges erőltetni a játékot, csak akinek inge, az vegye magára. Valószínűleg ez inkább a kreatív emberek világa, amikor a pengeélen táncolás során tudatosul az átváltás a realitás és a intuíció között. A Csodálatom tárgya az is, hogy a belga tervezőcsoport minden szezonban képes feladni a rejtvényt, minden egyes alkalommal a józan eszemet teszi próbára. Vágyom erre a játékra, mert hozzászoktam, mert fejleszti a megfigyeléseimet és mert a hétköznapokban is hasznát veszem. Annyi meg annyi dolognál megindul a fejemben az ehhez hasonló pengeélen való tánc, teljesen megszokott dolgokat is kérdőre vonok. Keresem a józan ész intelmét. Vajon más, hétköznapi dologban is egyértelműen megtaláljuk, mit diktál a józan ész?