Megnyugszom. Legalábbis meg szeretnék nyugodni. Létezik-e egyáltalán nyugalom, amíg élünk? A részecskéink mindig egymásnak feszülnek. Stresszben élünk. Nem mindegy, hogyan. A stressz rossz hatással van ránk. Mondják. Melyik? Természetesen a stressz következményei hozzák létre testünk halálát. Addig dolgozgatunk magunkon, míg azt nem mondja, elég! Inkább megálljt parancsol a szívnek. Nem dobog tovább.
Szóval megnyugszom. Eltávolítom időlegesen magamtól a külső és belső zajokat. A zakatoló, létezni nem hagyó miérteket, a mások és magunk által ránk pakolt súlyt. Legalább egy röpke pillanatra.
Egy egyszerű példa: cipeljük haza a kosarakat. Már az is megkönnyebbülést ad, ha másodpercekre letesszük, vagy ha csak megcseréljük két kezünk terhét. Sokkal könnyedebben tudjuk visszavenni és tovább vinni.
Mégsem csinálják sokan. Én sem rendszeresen. Újra és újra felfedezem áldásos mivoltát. Pedig akkor kell gyakorolni a nyugalmat, amíg még van bennünk egy kicsi. Az idegesség tetőfokán elfelejtjük és rakjuk-rakjuk a plakkokat a szívünkre, ereinkre.
Pszichés az egész világ, egy nagy színház, egy nagy játszma a világ sakktábláján.
Megnyugszom. Érzem, ahogy egyenletesebbé válik  légvételem. Egyre jobban belesimulok az ágyba. Ellazulnak az izmaim, szinte szétterülnek rajtam, mellettem. Lazák. Egyre lazábbak. Már nem a gondokra gondolok. Már máshol, magasabb szinten keringenek. Milyen érdekes a gondolkodás szó. A gond alapszóból épül. A gondolkodás megoldja.
Ha egy pillanatra is, érzem, hogy elönt a vágy megteremteni belső harmóniámat. Már úgy érzem,lebegek, súlytalan testem egy méterre a talajtól. Csak létezem a létezés gyermeki öröméért. Kellemes. A magzatvíz kellemes langyában lehetett ilyen. A gondolataim áramlanak. Nem is gondolatok, csak gondolat- foszlányok. Valahol messze léteznek a gondjaim, tőlem elkülönülve, súlytalanul eltávolodva. Mint a világűrben lebegő asztronauták. Egy vezetékkel összekötve, mint köldökzsinórral, amelyhez már nincs közöm, a keringés megállt benne.
Pihenek, lebegek. Létezem.
Halkan duruzsolva érzem, ahogy működik a testem, mint egy jól komponált darab. Mint egy zenemű. Zümmögő kórus. Az elmém vezérli. Finoman játszik a testemmel.
A testemben lüktetve, egyenletesen áramlik a vér. Zsibonganak a kapillárisaim az ujjbegyek végén. Nyitva lenne a szemem, talán látható is lenne.
Találkoztam a nyugalommal. Saját magam tenyerén ülve nyújtottam át lényemet. Elfogadta és ringatja.
Megyek gondolatban beljebb és mélyebbre, belső szerveim felé.
Milyen hősies, a felületes szemlélő számára néma munkát végeznek! Megállás nélkül, fáradhatatlanul, láthatatlanul szolgálnak. Hálát érzek. Fenntartják működésemet. Vigyázok rájuk.
Mi az ember karmestere? A szelleme, a lelke? Vajon együtt irányítják a testet? Talán ketten együtt.
Testem zenéje ritmusra jár.
Már valahol messze járok.
Egy hegycsúcson egyedül, mégis valami közös tudatalattiban, együtt mindenkivel.