Akarsz társam lenni, a pillanatban elkísérni, leszel párom, szeretőm, a mindenem, a hősöm, a megmentőm? Lelkem titkos ismerője, igaz tükröm, porcukorból édes álmom… ringass el e világon!

Becsukom a szemem. Látlak. A pillanat továbbhalad. Megállítom! Az idő örök, Te benne vagy. Én soha el nem szökök. Istent játszva a világ tetejére ülök. Puha falak vesznek körül, láthatatlanok. Úgy tűnik, nincs mibe beleütközni. Nincs tér és az idő nem szalad. Milyen furcsa ez, hisz’ csupán egyetlen pillanat. Lépek kettőt, körbenézek. Van-e szépség itt, ami megigézhet? Lépek jobbra, majd balra is, de már hallom felém gyorsuló lépteid.

Lábam, mintha lebegne, lenézek a szédítő mélybe, lelkem leges leg-belsejébe. Itt a pillanat, itt az alkalom! De veszni látszik és én ezt most nem hagyhatom! Itt vagyok az oldaladon. Ha legbelülre nézek – mert van erőm oly mélyre – Te vagy az öröm, Te vagy a boldog melegség, a meghitt nyugalom. Rég nem játék ez már. Mert bent mélyen, ha utazom minduntalan ez a válasz vár. Repülök veled fel, magasra, felhők felett szökünk el, el örökre nem csak tavaszra! Pillanat, most nem engedhetem el. Jól megragadom. Bele rakok mindent. Szinte szuszakolom. Áttáncolom veled az egész életet. Hallom hangod, búgásába egész testem beleremeg, ölelnélek finoman, hogy halljam minden apró lélegzeted. Köszönném a mosolyt, az illatod, a csókokat, a pillantásod, ahogy karoddal átölelsz, suttogó szavakkal szelídítesz. Tenyered finoman tenyerembe tapad, számomra csoda minden egyes mozdulat.

Hömpölygő örvény egyszer, ha felkap, szíved minden dobbanása hozzám úgyis visszahajt. Most megállítom a szelet, míg szárnyára felülünk. Fejem válladra hajtom ajándékom vagy. Ezt jól tudom. Elengedtél mindent, itt vagy teljesen, nem cipelsz válladon terhet, mert azt most leveszem. Ha a szél megállt, jöhet a szivárvány, szappanbuborék, tündérek, királylány. Tenyeredre ülhetnék, Te ott megtartanál, bástyám lennél kivont karddal értem csatákat vívnál. Most motorra szállunk, száguldunk sebesen, csónakban evezünk, elringat csendesen. Víz volnék, ha szomjazol, méz, ha ajkad éhes, kezedet kezemre vezetném, Édes.

Bár az idő örök, számunkra lejár, egyhelyben állok, tudom, menni kéne már. Szeretném, ha ölelnél, ha örökké tartana, becsuknám a szemem a földön, hogy ne engedjelek el soha. De tudom és értem, én rontottam el, mert az én szívem a pillanat hevében kicsit gyorsabban és más ritmusra ver. Visszaforgatnám az idő nagy kerekét, kinyújtanám a pillanat kékellő szép egét. Megszámolnék veled rajta minden fénylő csillagot, a Tejút nincs messze, mindent csak veled kutatok.

Nem lógatom a lábam. Visszatérek újra. Nincs ködfelhő, nem ringat szellő. Nem szól égi harsona. Pillanatot teremtek két lábbal a földön. Legyen világom itt lent és a felhőkön. Kijátszalak sors. Játszom veled Élet! Csodát művelek itt a földön még most, amíg élek. Az idő örök, rég elmúlik minden, mire megvénülök! Tarts meg Édes!

Drága mesehősöm, vállvetve itt állunk kéz a kézben, két lábbal a földön. A pillanatból perc lesz, a perből hosszú órák. Elképzelem, mindez csak a kezdet. Nem vívódom tovább. A pillanatnak élek.