Robogó kereke alatt gördülő táj. Pupillába vágó kék, zöld és sárga. Hullámzás térben és időben, színek és illatok között. Fény és árnyék, letűnt dicsőség romjai és makacsul őrzött, élő hagyomány.
Csupa kettősség itt minden. Örök ellentmondás, alkotó feszültség, békés nyugtalanság.
Nehéz megfogni, megismerni. Lehet csodálattal imádni, de valódi énjét megérteni hosszú folyamat.
A moccanatlan tájban az idő is megáll. A kanyargó út mentén vigyázban álló cédrusok mellől a völgyre tekintve nehéz eldönteni, melyik században járunk. Kicsit sem lepne meg, ha a következő fordulónál egy reneszánsz posztókereskedővel találkoznék, aki sorra járja a környék gazdag, szépségre és művészetekre fogékony városait.
A szőlőtőkék között felzúgó traktor hangja visszaránt a jelenbe. A vidék ma is él. Lassan és öregesen, kicsit omladozva, de éppen ez a bája. Nem hivalkodik kincseivel, nem ágál a figyelemért. Van, mert mindig is volt, így volt. Az érkezőt nem üdvözli, csak hagyja élni ebben az időtlen, nem evilági valóságban. Nem tárulkozik ki, de engedi magát felfedezni. Az itt élők is így tesznek. Kíváncsian, szinte gyanakodva fogadják az érkező idegent, hogy az első jó szóra végeláthatatlan, egymásra licitáló, jókedvű pletykálásba kezdjenek.
Hazaérkeztünk. Meleg fények, telt aromák, barátságos, jókedélyű emberek. A bor mámorító, a szalámi aromás, a sajtok lágyak és mindehhez van jóféle olívabogyó. Nem is kell más a boldogsághoz.
Eldugott, öreg zárda puritán falai között, elnyúlt rugójú vaságyba süppedve ájulásszerű az alvás, és életre szóló az ébredés.
A hajnali pára még szunnyad a völgyekben, friss dunyháját csak az éles napsugár emeli fel, egyformán megragyogtatva kis kunyhó, gazdaság, vagy megbúvó kastély falait. Karcsún égbe szökő harangtornyok szólítanak, újraéled az idő.
Nehéz elmenni. De várnak a csíkos épületekből emelt városok, a bazáros hidak, a kupolák és a palotányi freskók. Vár Leonardo, Raffaello és a Mediciek. Megyünk az emlékek kimeríthetetlen tárházán át, korszakokon, kultúrákon és tájakon keresztül.
A város forró macskakövein embertömegeken, vibráló zsibongáson, mindent elöntő áruhalmokon átkelve, a lenyugvó nap még lágyan megvilágítja a távoli dombok hátát. Tekintetünk belekapaszkodik az utolsó sugarakba, mely emlékeinkkel együtt fúródik a lankák nyugodt sötétjébe, hogy a hajnallal újra feléledjen.