2015.02.13. - Stíluskommunikáció
Vannak emberek, akiket még a mobiltelefon előtti időkből ismerek. Nem a koromra utalnék ezzel, hanem a szokásokra, a “most és itt” idejére. Minap egy hosszú idő óta nem látott kedves ismerőssel reggeliztem, miután pár nappal előbb az utcán egymásba botlottunk. Kicsit izgultam, milyen lesz húsz év után beszélgetnem valakivel, akivel már nem is tudnám megmondani, miért szakadt meg a kapcsolat. Csak hébe-hóba hallottam róla. Vajon mennyire változott, vajon lesz-e közös témánk?
Habos kávéval és cuppogós szilvás süteménnyel várt, zöldséges rántottát készített nekem, ezzel segítve át a kezdeti nehézségen, amit az évek szavakba tömörítése okozott. Mint kiderült, az izgalom felesleges volt. Ott folytattuk, ahol annak idején abbahagytuk. Nagyon kellemes, napfényes reggelt töltöttünk egymással, gyorsan el is telt az idő. A jó beszélgetést nem akartam feleslegesen megrövidíteni, ezért mielőtt felkerekedtem, elnézéstét kértem, elővettem a táskámból a telefonomat, hogy tajékozódjam, mennyi időm maradt. Szerencsére még volt pár percem, hogy illendően megköszönjem a vendéglátást és elbúcsúzzam.
Ő is őszinte örömét fejezte ki, és hozzáfűzte, “évek óta te vagy az első, aki nem pötyög a telefonján, amikor találkozunk.” Nagyon csodálkoztam ezen a bókon. Leginkább azért, mert a saját frissebb benyomásaimat is végiggondolva, igaza volt. Ezt eddig azonban csak magamban fogalmaztam meg. Most újra emlékszem arra, hogy egy ismerősömnél akkor elégeltem meg a pötyögést, mikor egy kora esti találkozó alkalmával folyamatosan az aznapi további programot tervezte, tudomást se véve a többiekről. Soha többet nem voltam rá igazán kiváncsi.
Manapság tényleg luxus az, hogy valakivel megszakítás nélkül tudunk beszélgetni.
Ismerőseimnél egy közös program alkalmával mindenkinél ott van a telefon: jobb esetben a zsebében, táskában, de gyakran az asztalon bekapcsolva. Mindig hallható és elérhető távolságban. Ritkán kerül sor egy jól sikerült előadás után a kísérőimmel a hallottakat megbeszélni, anélkül, hogy valakit nem keresnének telefonon. Ha koncerten veszünk részt, figyeljük meg, mennyien kapcsolják be a telefonjukat már mielőtt a ruhatárba érnek. Akad olyan, aki legalább egy közös megbeszélésnél bocsánatot kér, hogy egy fontos hívást var és a telefonjàt csak azután helyezi az asztalra. Az természetesen megengedhető.
Sokkal megtisztelőbb partnerünk számára, ha nem piszkáljuk a gombokat, inkább öt perccel hamarabb befejezzük a találkozót, hogy az elmulasztott hívasokat legyen lehetőségünk pótolni, a kapott üzeneteket megválaszoljuk. Egy apró figyelmességgel, kis késleltetéssel nagy örömet is okozhatunk, mert beszélgetőpartnerünk ritka megbecsülésként értelmezheti.
(Dóri, szívből örültem a találkozásunknak.)