A nyelvet, a beszédet, a viselkedést és stílusújítást áthatja a kifinomult közlés, a stíluskommunikáció igénye. Ebből a szempontból vizsgálta Kazinczy Ferenc stílusát Tolnai Vilmos A nyelvújítás. A nyelvújítás elmélete és története című monográfiájának (1929) Stílusújítás című fejezetében: „Stílusújításai sokkal fontosabbak, mint szóújításai; nyelvújító működésének súlya ezen van. A régi magyar egyházi nyelvezet a XVIII. században moralista színezetűvé válik, a nyelvújhodás korában pedig, elsősorban Kazinczy által szépirodalmivá lesz. A nehézkes, merev, egyhangú és egyszínű stílust fölváltja az erő és szépség, a sokszínűség és árnyalati gazdagság, rövidség és változatosság, az előadás sokoldalúsága, tárgy- és időszerűsége; elválnak a stílus fentebb nemei a mindennapitól; az író sugallója ezután már nemcsak az érthetőségre való törekvés, hanem csín és íz, ami Kazinczy szótárában műveltséget és fejlett ízlést jelent.”
Egyetérthetünk Szathmári István következtetésével, aki a Kazinczy stilisztikai nézeteiről – még egyszer című, a Magyar Nyelvőr 2009. 2. számában megjelent cikkében nyelv- és irodalomtudományi, valamint beszédmagatartás kutatási szemléletekre hivatkozva, a művelődési megújulást említve ajánlja Kazinczy és a nyelvújítás kérdéskörének újragondolását. Ennek érdekében érvelését így érzékelteti: „(…) a nyelvtudomány, különösen az utóbbi negyedszázad alatt – éppen a nyelvelmélet, a modern szemantika, a szövegtan, a szociolingvisztika, a kommunikációtan, a pragmatika, a kognitív szemlélet stb. révén – nagyot lépett előre. Hasonlóképpen a stilisztika: a jelzett diszciplínák segítségével, illetve a modern irodalomelmélet, a poétika és a hermeneutika hatására szintén nagymértékben fellendült, két formában is. Először részben vagy teljesen új szemléleti és megközelítési módszerek születtek, amelyek nagyon is megtermékenyítették a funkcionális stilisztikát. Kiszélesedett továbbá a stilisztika területe: az idevágó kutatás immár inter-, sőt multidiszciplinárissá vált, vagyis ezek csak az új nyelvészeti , irodalomelméleti, esztétikai, poétikai, retorikai, filozófiai és pszichológiai eredményeknek a megfelelő felhasználásával lehetnek sikeresek.” (Vö.: A nyelvújítás jelvilága. Tanulmányok a nyelvújítás máig tartó hatásáról. Szerk.: Balázs Géza. Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, 2009.)
A stílusújító és nyelvújító újabb törekvések fontos szerepet kapnak. Kosztolányi Dezső Pár szó a nyelvújításhoz című, 1932-ben megjelent írásában olvasható:„A nyelvet, mely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sohasem lehet véglegesen „rendbehozni” kisöpörni és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon és csöndben, rejtetten munkálkodjék.” Kosztolányi Dezső a magyar nyelv ügyéért sokat tett, ezt bizonyítják nyelvművelő írásai (vö.: Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Szerk.: Réz Pál. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.; Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi nyelvszemléletéről. Alföld, 1994. 8. 46-59.)
A létezésünk teljességéről szóló, empátiával, érzelemmel telített stíluskommunikáció mindenkit megérint. Gál Sándor vallomása az anyanyelvről így szól: „Van három szavunk, amely meghatározza létezésünk teljességét. Az első az „anyaöl”, a második az „anyaföld”, a harmadik pedig az „anyanyelv”. Az első az életet adó, az életre nevelő, a második létezésünk, sorsunk, munkánk, sikereink és kudarcaink színtere, s majdani nyugvóhelyünk is. És ami e kettőt egybefogja – a harmadik – az az „anyanyelv”. Hogy nyelvünk létezésünk hármas egységét az „anya” szavunkkal kapcsolta egybe, az nemcsak azt jelenti, hogy e három fogalom milyen mértékben meghatározója életünknek, de egyúttal a nyelv, a magyar nyelv sűrítő erejét és képességét is fölragyogtatja.” (Gál Sándor: Vallomás az anyanyelvről. Édes Anyanyelvünk, 1991. 3. sz. 4.)
Érzelmi intelligenciánk igénybe vételével, közös hullámhosszunkon mondhatjuk ki a következő szavakat. Anyaöl, anyanyelv, anyaföld. Kiegészíthetjük a sort, mert fontos szavunk az anyaméh. „Beszélni nehéz.” A csecsemő megszületése előtt, az anyaméhben nagy szerepe van a kifinomuló hallásnak. Első kapcsolatunk az anyanyelvünkkel nem a beszéd, hanem az anyanyelvre hangolódó hallás és hallgatás volt. Az anyaméhben már hallgattuk a beszédet, az anyanyelvet.