Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ismeretlen ismerősként, ha csak egy vacsora erejéig is, de bepillanthattam egy koreai család életébe.  Valójában nem számítottam erre a meghívásra, általában nincs nagy vendégjárás a lakásokban. Ismerőseim a családi rendezvényeiket is éttermekben tartják.  Ez praktikus okok miatt van-e, vagy a magánszféra megóvása miatt? Ennek az okát még nem sikerült felfednem. Az utazásom szervezése idején levelezőtársam felajánlotta, hogy amíg Jeju szigeten vagyok,  ne költsek szállodára, hanem lakjak nálunk, de ezt inkább egy olyan udvarias gesztusnak gondoltam, amit illik visszautasítani. Egy kicsit tartottam is attól, hogy olyan emberek házában lakjak, akik gyakorlatilag idegenek, ismeretlen családi és kulturális szokásokkal.

A család talán a legfontosabb Koreában. Generációkra visszamenőleg számon tartják a rokonságot, az idősebbek feltétlen tisztelete a mindennapi életben is jelen van. A gazdaság ugrásszerű fejlődése, a kulturális nyitás, a nyugati kultúra megjelenése óta a merev társadalmi szabályok is sokat lazultak, különösebben a fiatal generáció igyekszik kitörni, de ez egy hosszú folyamat, a tradíciók még sokáig élni fognak.  A családi kapcsolatok nagyon szorosak, számon tartják a vérvonalat, fontos a származás. Ennek részben történelmileg kialakult praktikus oka is van, a koreai családnevek  nagyjából 45 %-a három néven osztozik Kim (김), Lee (이) illetve Park (박), tehát fontos volt a belterjesség elkerülése érdekében a felmenők nyilvántartása (https://hu.wikipedia.org/wiki/Koreai_n%C3%A9vad%C3%A1s), de ezen túl a vagyonfelosztások, illetve a vagyonegyesítések miatt is lényegesek a családi kapcsolatok. A koreai gazdaság alapjait a családi vállalkozásokból kinőtt nagy vállalatcsoportok, holdingok jelentik, a gazdasági és ezzel együtt a politikai kötelékek, mint egy láthatatlan háló szövik be az országot. Egy érdekes írás jelent meg erről:

Jeju szigetére tehát levelezőtársam meghívására mentem el, aki három napos feszített programot szervezett nekem, mondhatom, egy perc pihenőm sem volt. Olyan helyekre vitt el, ahol külföldi turisták kevésbé fordulnak meg, ott ettünk, ahol a helyiek és közben folyamatosan beszélgettünk egymással. Visszagondolva ez elég furcsa, de leszámítva az első nagyon fárasztó délutánt, meglepően könnyen ment beszélgetés koreai és angol nyelven, néha kiegészítve a nonverbális kommunikációs elemekkel.

Korábban már beszélgettünk egymás családjáról, felfedeztem közös vonásokat és jelentős különbségeket is. Feltűnt például, hogy ott az emberek állandóan az utcán vannak, vásárolnak, vagy egyszerűen csak jönnek-mennek. Az idősebb, inaktív férfiak napközben a parkban ücsörögnek, koreai sakkot játszanak, kalligráfiát írnak és olvasnak, vagy egyszerűen csak beszélgetnek. Idősebb nőket csak a piacon láttam… gondolom, ők nem érnek rá egész nap, vezetik a háztartást. A dolgozó emberek szinte alig vannak otthon, a nap nagy részét a munkahelyükön töltik, este pedig a munkatársakkal isznak és vacsoráznak.  Még hajnalban is tele vannak az utcai kifőzdék, büfék férfitársaságokkal. A fiatal lányok csapatosan közlekednek, vagy randiznak, idősebb korosztályú nőket ritkán láttam ezeken a helyeken. Hétvégeken kirándulnak, utaznak, de csoportosan, az idősebb nők meg egyáltalán nem utazgatnak egyedül.

Barátom el is mesélte, hogy a felesége és a lánya is sétálnak, vásárolgatnak, amikor nem köti le őket az iskola és a munka, de ő nem tart velük, nem is tudja pontosan, mit csinálnak.  Azon meg elcsodálkozott, hogy mi esténként otthon vagyunk… Mit tudtok csinálni? Ezen elgondolkodtam, mit is? Semmi különöset, főzünk, TV-t nézünk, neveljük a gyereket, másodállásban dolgozunk és egyszerűen csak otthon vagyunk. A keleti társadalmakban az egyén szerepe a közösségi érdek mögé kerül, a csapatszellem erős, fontos a vállalati, iskolai összetartozás érzése, tartozni valamilyen közösséghez, s ezt minden eszközzel igyekeznek erősíteni. A család inkább csak a hátteret biztosítja.

A szigeten töltött második estén egész napos túrázás után érkeztünk meg partnerem házába. James (nevezzük angol nevén, a könnyebb megjegyezhetőség miatt sokan adnak maguknak angol nevet) presbiteriánus lelkész. A lakás eleje a templom volt, egy oktatóteremmel, azon keresztül léptünk be a lakásba. A cipőt természetesen az ajtón kívül hagytuk. Udvariatlanság cipővel belépni más lakásába (Magyarországon is jelen van ez a szokás), de sok más helyen is, például tradicionális éttermekben, boltokban, műhelyekben, még borbélyüzletekben is az ajtó előtt a padlón, vagy az erre rendszeresített polcokon kell letenni a cipőt. (A pici hotelszobákhoz, ahol laktam két pár papucs tartozott, külön a szobához és külön a fürdőszobához. Bevallom, én nem mindig cserélgettem, sőt, néha cipővel is bementem…)

A lakás egyszerű volt, keleti és nyugati elemekkel. Tolóajtók mindenhol, nappali alacsony bútorokkal, de nyugatiasan berendezett konyha, étkezőasztallal. A barátom felesége és kisebbik lánya az ajtóban vártak ránk, kis meghajlás, udvarias köszönés és bemutatkozás, természetesen a szabályok szerint. Reménykedtem, hogy az étkezőasztalnál ülünk le, de sajnos nem… A nappali alacsony asztala mellett elhelyezett párnákon kínáltak hellyel. Nem tudom, a keletiek miért szeretik ezt, hosszú távon kényelmetlen, fárasztó, legalábbis egy nyugati embernek, egész este azon aggódtam, hogy vajon fel tudok-e állni a végén?

Az egész napos csatangolás közben nem tudtam ajándékot venni, az itthonról hozott, személyre szabott, saját kezemmel készített ajándék táskákat már korábban odaadtam, mert akkor még nem tudtam, hogy meghívást kapok a családhoz, és úgy általában a kemény munka. Üres kézzel látogatóba menni valahová ugyanis nagyfokú udvariatlanságra vall. Az ajándék lehet bármi, de elsősorban praktikus dolog. Nálunk furán néznének, ha például látogatóba egy nagy csomag mosóporral, vagy WC-papírral mennénk, de Koreában ez teljesen természetes dolog. Ami nálunk WC-papír, az ott csak egy tekercs papír. WC-papír gurigák vannak felkötve az utcai ételárusoknál kéztörlőként, a cipőtisztítónál, és bárhol, ahol szükséges.

Érdekes módon a légkör nem volt feszélyezett, szinte azonnal megtaláltuk a hangot a nyelvi akadályok ellenére is. Szertartásosan elkészített, kézi őrlővel frissen darált etióp kávét ittunk. A nyugati emberek szerint a keletiek teát isznak, Dél-Koreára ez már nem igaz. A kávéivás divat lett, főleg az amerikai típusú hosszú kávé – ott americanonak hívják – keserűn és forrón, nyáron jegesen. A fiatalok szinte már csak kávét isznak, ez hozzátartozik a nyugatias, főleg az „amerikaias” életérzéshez. Házigazdám elnézést kért, hogy nem volt idő rendes vacsorát készíteni, de nagyon szépen elkészített, koreai módra háromszögre vágott apró szendvicseket ettünk, szőlőt és a különlegesen finom, híres és drága jejui mandarint.

A házigazda lánya egy bájos, 15 éves kislány volt, visszafogott modorú, udvarias és mosolygós, igazi „jólnevelt” gyerek. Egyáltalán nem hasonlított a metrón neveletlenül viselkedő tinicsoportokra, inkább azokra az időkre emlékeztetett, amikor gyerekkoromban, 40 évvel ezelőtt elmentünk látogatóba másokhoz, szépen felöltöztünk, jól viselkedtünk, nem ugrabugráltunk, hallgattuk a felnőttek beszélgetését és csak akkor szólaltunk meg, amikor kérdeztek. Meg is dicsértem a kislányt az apjának, aki ezen csak nevetett. A „jólneveltség” előjön, amikor vendég van, de egyébként flegma, nagyszájú és utálatos. Kicsit megnyugodtam, hogy minden gyerek egyforma…

Az este gyorsan eltelt, sokat nevettünk és nagyon örültem, hogy milyen nyitottan fogadtak. Nehéz volt felállni és elbúcsúzni, és nemcsak amiatt, hogy teljesen megmacskásodott a lábam. Az ajtóig kísértek, a szokásos koreai meghajlással köszöntek el és addig úgy is maradtak, amíg az autóval ki nem kanyarodtunk az utcából.

Fotó: Süle Kata

http://koreantour2014.blogspot.hu