Egy másik országot, egy másik kultúrát sokféleképpen meg lehet ismerni. A képzőművészet, a zene, az irodalom a kultúra egy csak szeletét mutatja be. A mindennapi élet és a tömegkultúra alapján átfogóbb képet kaphatunk egy számunkra talán idegen világról. Ha valaki egy társasutazáson vesz részt, azt láthatja egy országból, amit meg akarnak mutatni, egy kivonatot, egy összegzést, annyit, amennyi egy rövid vakáció idejébe belefér. Egyéni utazóként lehet, hogy nem láttam mindent, de a magam választotta úton jártam, igyekeztem nemcsak turistaként, hanem okleveles stíluskommunikátorként is minél több élményt gyűjteni és tapasztalatot szerezni. Vannak az életnek olyan területei, melyeket soha nem kerülhetünk el, bárhol is legyünk. Ilyen többek között az étkezés, ami Koreában központi kérdés… Szó szerint végigettem Koreát!

Korábban nem volt személyes tapasztalatom a keleti étkezési kultúrával kapcsolatban, leszámítva a magyaros kínai éttermeket és büféket. Filmélményeim alapján voltak elképzeléseim a koreai étkezési szokásokról, olvastam is sokat, míg készültem az útra. Természetes, hogy az emberek esznek, a létfenntartáshoz szükséges, ezen felül közösségi és kulturális élmény is lehet. Koreában következetesen kerültem a nyugati típusú ételeket és éttermeket, bár szöuli tartózkodásom elején egy kávézóban angol reggelit ettem, borzalmasan édes pirítóssal és lekvárral. A koreai kenyerek és péksütemények, torták nem az én ízlésem szerint valók, túl cukrosak, túl édesek, amerikai mintára készültek. Megmaradtam tehát a koreai konyhánál, ami egészséges és ízletes, sok zöldséggel, sok fűszerrel, csípősen, és szerencsére elég bátor vagyok, hogy mindent megkóstoljak, ami nem mozog és nincs túl sok lába…. Amikor egyedül voltam, általában utcai árusoknál ettem, de koreai ismerőseimmel sokféle étteremben jártam.

Mert Koreában enni kell, akkor is, ha nem vagy éhes. Frissen megismert barátaim első kérdése a gyors bemutatkozás után mindig az volt: nem vagy éhes? Erre pedig a helyes válasz az „igen”, így az első utunk minden esetben egy étterembe vezetett. A koreai konyha első ránézésre nem túl változatos, már ami a napszakokat illeti, ugyanis mindig ugyanazt eszik, reggelire, ebédre és vacsorára is. Levest hússal vagy hús nélkül, sokféle körettel, tapadósra főtt rizst, tésztát. Nagyon népszerű és igazi közösségi élmény az asztaloknál parázson sütögetett hús, vagy szalonna, amit nagy zöld salátalevelekbe csomagolva esznek meg végül, meg a „csimek”, ami sült csirke és a sör koreai nevének összevonásából keletkezett szó. Annak ellenére, hogy az ételek egyszerűnek tűnnek, elkészítésük rendkívül munkaigényes. Nagyon fontos a minőségi alapanyagok használata, az előkészítés során precízen egyformára vágott zöldségek, húsok színek szerint válogatva sorakoznak és várják, hogy a fazékba kerüljenek. Azt hiszem, a szépség miatt szerettem bele a koreai konyhába.

A hagyományos éttermek egyszerűek, némelyek bizonyos ételfajtákra szakosodnak, és vannak híres helyek, ahová csak hosszas várakozás után lehet bejutni. Ilyen hely volt az egyik nevezetes szöuli tésztaétterem, ahol majdnem fél órát várakoztunk az ajtóban, hogy bejussunk. Az étterem egy 70-es évekbeli egyetemi menzára hasonlított, terítetlen asztallal, gumicsizmás-kötényes konyhás nénivel, de kézzel gyúrt tésztával főzték a levest. A kézműves munkának ott nagy a becsülete. Egy híres helyen Jeju szigeten is voltam. Ebéd- vagy vacsoraidőben két héttel előbb kell asztalt foglalni, de a köztes időszakban van szabad hely, így megkóstolhattam egy nagyon finom kagylós levest, amiben koreai zöld teával ízesített házi metélt főtt. A tésztát az étterem szakácsa gyúrta, a konyhában magasra szerelt kampókon lógott a friss tészta, mint egy zsinórfüggöny.

Az éttermek általában fapadosak, sokszor szó szerint, de nagyon barátságos és családias minden. A terítéssel nem vacakolnak sokat az ilyen hétköznapi helyeken. Minden asztalon van egy doboz, tele fém evőpálcikával és kanállal. Mindenki kiszolgálja magát. A tálalás is eltérő, míg nálunk személyre szabott adagokat kapunk, Koreában az egyszemélyes fedeles tálkákban felszolgált, tapadósra főtt rizs kivételével minden közös, a főétel és a köretek is. Voltam egyszer egy elegáns, de nem tradicionális koreai étteremben is. Itt európaias volt a terítés abrosszal és étlappal, csokornyakkendős pincérrel és személyes adagokkal, de az evőeszköz itt is a jellegzetes hosszúnyelű koreai kanál és a fém evőpálcika volt, az étterem árfekvéséhez illő drága kivitelben.

Kést csak a nyugati típusú éttermekben használnak, ennek nyilván történelmi okai vannak, a kés fegyver is lehet, ezért az étkezőasztalnál nem kívánatos. De nincs minden apróra vágva, nehéz is grillrácson sütni apró darabokat, a levesben is gyakran egészben, egy tömbben főzik meg a húst. Ekkor kerül elő ez a nagyszerű eszköz, ami nálunk étkezésnél nem használatos, az olló. Ollóval vágják össze tálaláskor a húst, a tésztát, vagy amit kell. Ezt még a felszolgáló megteszi, amikor kihozza az ételt, de a felkészültebb vendégeknek az asztalon is hagynak egy nagy ollót. Az adagok egyébként hatalmasak, számomra lehetetlen volt mindig mindent megenni. Jejui barátom viszont elmondta, a koreai szakács akkor elégedett, ha a vendég annyit eszik, hogy fel sem tud állni. Ez a bizonyíték arra, hogy finomat főzött.

A helyi szokásokat megismerni egy „bennszülött” társaságában lehet legjobban, aki ételt ajánl és rendel, olyat, ami egymáshoz illik, vagy éppen helyi specialitás. Ennek köszönhetően azt is megtapasztaltam, amit a filmekben láttam csak addig, hogy nem kell magamnak kivenni az evőeszközt a dobozból, hanem egyenesen a kezembe adják, illetve azt is, hogy a közös tálból a legfinomabb falatokat a tányéromra vagy a kanalamra tették. Az európai kultúrkörben általában nem illik egymás tányérjába nyúlkálni, de ez ott nagyon figyelmes, már-már bizalmas gesztus.

http://koreantour2014.blogspot.hu/