Süle Kata: Tradíció és modernitás – Dél-Korea egy magányos utazó szemével. Pénz, szépség, divat és csillogás

2015.09.09. - Stíluskommunikáció

A stíluskommunikátori szemmel megírt, rendhagyó úti beszámoló-sorozat utolsó része következik. Rendhagyó, mert a szokásos turistakalauzokkal ellentétben csak a saját érzéseimet és élményeimet igyekeztem megírni. Talán hiányzik belőle a tudományos igényesség, de azt remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődést a távoli Dél-Korea iránt. Az ország és a benne élő emberek sok dologban különböznek, de sok dologban hasonlatosak hozzánk. Néhány szokásuk talán furcsa, életstílusuk, gondolkodásuk talán szokatlan, de nem jobb és nem rosszabb, mint másoké. Egyszerűen csak más… és éppen ettől válik érdekessé.

Elég sokat gondolkoztam, mit is vigyek magammal a három hetes utazásra. A csomagolás sosem könnyű, számomra biztosan nem az. Elméletben jó vagyok, és ha tanácsot kérnek tőlem, mindig azt javaslom, legyen kevés darabból álló,, egymással könnyen variálható öltözék, egyszerű, kiegészítve egy-két extrább darabbal, mert ez megfelel minden alkalomra… A gyakorlati megvalósítás azonban nem mindig sikerül. Most a repülőút miatt korlátoznom kellett magamat és végül a sok gyaloglást figyelembe véve a sportos és praktikus stílus mellett döntöttem, és egyáltalán nem gondoltam arra, hogy majd elvegyülök a helyiek között, legalábbis ami az öltözéket illeti.

A keleti kultúrában élők nagyon erős a csoporthoz tartozás fontossága, ők valamilyen meghatározhatatlan vonzódást éreznek az uniformis iránt. Az alapvető különbség a nyugati és a keleti gondolkodásmódban az egyén, az individuum szerepe a társadalmi berendezkedésben. Míg a nyugatias gondolkodás az egyént helyezi előtérbe, a keleti inkább a csoportot. nem akarok mélyebb nyelvészeti fejtegetésbe bocsátkozni – tekintve, hogy nem vagyok nyelvész -, de azt hiszem, ez a szemlélet a nyelvben is benne van. A nyugatiak a kis részletekből haladnak az egész felé, míg a keletiek éppen fordítva, a nagy egészet bontják elemekre. Erre utal például a dátumok, vagy éppen a nevek írása is. A koreai, kínai, japán neveknél elöl van a családnév, ezt követi az utónév, éppen úgy, mint a magyar névírásban (Kérdés, hogy mi, magyarok keletiek, vagy nyugatiak vagyunk? Ez egy nehéz, eldöntendő kérdés…)

Elég sokat jártam Szöul utcáit, így stíluskommunikátorként figyeltem meg a hétköznapi divatot. Általában az öltözék praktikus és célszerű, de találkoztam időnként számomra értelmezhetetlen megjelenéssel is, például talpig felékszerezett idősebb hölgyekkel, akik csillogó-villogó muszlin csodákban, uszályukat maguk után lebegtetve tülekedtek az akciós cuccokért délelőtt a piacon, vagy a fényes nappal csupa tüllfodorba és szőrmébe öltözött lánnyal, aki tizenöt centis tűsarkakon egyensúlyozott a kockaköveken. Volt másik véglet is, otthonka és strandpapucs, csakúgy, mint nálunk itthon, faluhelyen.

A munkahelyi öltözködésen sokat nem kell gondolkodni, mert mindenki egyenruhát visel. (Ezek a saját tapasztalataim és megfigyeléseim, mert nyilvánvalóan nem találkozhattam mindenkivel Szöulban.) A kereskedelemben, a vendéglátásban dolgozók, az építőmunkások, és gyakorlatilag mindenki… a cégjelzés természetesen nem maradhat el. Egy nagy bevásárlóközpontban a különféle standokon dolgozók jól megkülönböztethetők, egy közös vonás van az egyenruhákban, csinosak, visszafogottak és végtelenül elegánsak. A nőknél egyforma szoknyahossz, egyforma körömcipő, azonos színű harisnya, a blúz mindig a szoknyába betűrve, állig felgombolva masnival, kendővel vagy nyakkendővel. Rendesen elkészített, de szinte láthatatlan smink, szigorúan rendezett frizura. A hölgyek a munkahelyi öltözékekben úgy néznek ki, mintha az 50-es évekből egy divatlapból léptek volna elő. A férfiak természetesen sötét öltönyt és nyakkendőt viselnek, sokszor egyforma az inget is, a nyakban a céges belépőkártya. Ugyanez a helyzet a diákokkal is, a középiskolások egyenruhát viselnek, iskolánként eltérő a szín, a fazon és az összeállítás, de többnyire az az angol college-stílust követik, beleértve lányoknál a térdzoknit is.

Az egyenruhát a munkahelyen veszik fel, munkába menet és jövet hétköznapi az öltözék, ez saját stílustól, pénztárcától, életkortól és talán még a lakhelytől is függ. Szöul belvárosában laktam, Jongno városrészben, ahol a széles utakon épült modern épületek mellett a szűk, girbe-gurba utcákon található hagyományos stílusú, földszintes kis házacskák is megtalálhatók. Az utcai viselet ezen a környéken praktikus és célszerű, kényelmes, tömegközlekedésre alkalmas. Volt néhány viselet, amit nehezen szoktam meg, de később már fel sem tűnt… az egyik például a tornacipő. Kiskosztümhöz, ruhához, öltönyhöz és bármihez. Nem márkás edzőcipők, hanem sima, egyszerű dorkók, amik nálunk is kaphatók a kínai boltban. Szokatlan volt még számomra a hátizsák nagyfokú térhódítása. Tudom, a háton cipelés a délkelet-ázsiai kultúrákban régi hagyomány, a koreai nyelvben külön szó van a „valamit, vagy valakit háton vinni” kifejezésre. Azt is tudom, hogy praktikus egy hátizsák a nagyvárosban, szabadon hagyja a kezeket, stb. De mégis furcsa látvány volt számomra a jól szabott öltönyökön viselt hátizsák, attól olyan furán gyűrődik a zakó. Ezek nem egyszerű sporthátizsákok, láttam míves, drágának tűnő darabokat bőrből, vagy minőségi műbőrből is.

Más városrészekben már más az öltözködési stílus is, Gangnam városrészben mintha egy másik világba csöppentem volna. PSY, koreai énekes Gangnam Style című, nagy világsikert jelentő dala többek között az itt jelenlévő rongyrázásról is szól. Gangnam felé közeledve a metróaluljárókban megszaporodnak a különféle divatmárkák reklámjai az éppen aktuális hallyu-sztárokkal és egymást érik a plasztikai sebészetek hirdetései is. Itt a pénz és a szépség mindenekfelett áll. Egy szép arc, a drága holmik és kiegészítők már más, „jobb” emberré tesznek. Nyilván nem mindenki születik ilyen környezetbe, nem is mindenki lakhat gazdag környéken, de valamit feltétlenül fel kell mutatni kell mások felé, még akkor is, ha hamis az egész.

Elég sokat kellett várnom itt a metró aluljáró nyilvános mosdójában, hogy kezet tudjak mosni – bevallom, nem is nagyon siettem -, így megfigyelhettem az átalakulást: az elegánsnak tűnő kézitáskákból előkerült a hajszárító, a profi sminkcucc, a szexis ruha és cipő, megfelelő csillogó kiegészítők, s az egyszerű, lófarkas diáklányból hipp-hopp „menő örökös” vált,.

Azt hiszem, azért ott is ez egy nagy össznépi játék, egy összekacsintás az azonos társadalmi csoporton belül, mert akinek nem futja a márkás dolgokra, megveszi az utánzatot a Namdaemun-piacon. Ezzel egészen addig nincs is probléma, amíg valaki a saját körén belül marad. Az értő szemek, a valóban pénzes emberek, akik egy másik világban nőttek fel, viszont azonnal kiszúrják az utánzatokat. A házasság például bizonyos körökben nemcsak személyes ügy, hanem üzleti befektetés is, így valójában kevés az esély a különféle társadalmi csoportok keveredésére, – ez csak a doramakban és a tündérmesékben fordul elő -, a társadalmi hagyományok elég mélyen gyökereznek. Nálunk is volt időszak, hogy „főd a főddel” házasodott, de a nyugati kultúra sokkal liberálisabb e tekintetben.

A pénz szükséges dolog az életben, ez tagadhatatlan. Ha pénzed van, szabadabb leszel, talán magabiztosabb is, mert a kiszolgáltatottság, a másoktól való függés olyan, mintha lekötöznék egy madár szárnyait, de a pénzhez való viszonyulás kultúránként, sőt egyénenként is más. Számomra a pénz nem cél, hanem eszköz bizonyos célok eléréséhez, például újra elutazni Dél-Koreába. Erről beszéltünk egy koreai barátommal is… Arra kérdésre, hogy mit szeretnénk elérni még hátralévő életünkben, mást és mást válaszoltunk. Én említettem további utazásokat, munkával és tanulással kapcsolatos célokat, ő pedig egy táblázatot tett elém, ahol szinte évekre lebontva leírta, hogy a következő 10 évben mikor, mennyi pénzt akar látni a bankszámláján, s természetesen az összegekhez megfelelő munkahelyi pozíciót és egyéb vagyont, ingatlanokat, stb. is rendelt, mert a pénz és a hatalom kézen fogva jár. Amit tudok én is, de azt hiszem, még a korosztályom sajátossága az idealizmus és a kelet-európai naivitás…

 

http://koreantour2014.blogspot.hu/

 

 

 


Tudta Ön?

Tudta-e, hogy a gyöngyöt, mint ékszert, kezdetben csak a királyi család és az arisztokrácia viselhette? A 19. században már eltörölték a gyöngy viseléséhez kapcsolódó szigorú előírásokat, azonban az ára miatt továbbra is csak a kiváltságosok birtokolhatták ezt a nemes ékszert.

tovább >>>    

a farmer anyag nem amerikai találmány?  200 évvel  Amerika “felfedezése” előtt már gyártották Dél-Franciaországban és Észak- Olaszországban. Gondolta volna, hogy napjainkban világszerte 2,5 milliárd métert gyártanak belőle évente?

tovább >>>    

Az érzések és érzelmek kifejezésének legfontosabb eszköze a testbeszéd, illetve a torokban képzett hang. Mivel a szóra figyelünk, kevesen tudják, mi történik közben a testükkel, pedig nagyon fontos. Az emberi közlemény 7%-a verbális (csak a szó), 38%-a vokális (hangszín, hanghordozás), és 55%-a nem verbális. „Nem az számít, amit mondasz, hanem az, hogyan nézel közben”.

tovább >>>    

… hogy virág ajándékozása esetén sem selyempapírban, sem celofánban nem illik átadni, illetve, hogy szálas virág vásárlásakor, amennyiben egynemű a virág, a csokor 11 szálig páratlan szálból, 12-től páros számú szálból illik, hogy álljon. Ha vegyes a virág, nem számít a darabszám.

tovább >>>    

… hogy a parókaviselés XIII. Lajos alatt vált általánossá, aki fiatalon kopaszodni kezdett, és így akarta ezt leplezni. A divat továbbfejlesztésén nagy örömmel kapott XIV. Lajos, aki viszont a homlokán lévő nagy dudorokat szeretette volna takargatni. Először az udvar, majd az egész világ utánozta őket.

tovább >>>    

… hogy a stílus neve, amit Marilyn Monroe is képviselt: Pin-up. A pin up görlök a 40-es 50-es évek modelljei voltak. Szexi képeiket (fotókat és rajzokat egyaránt) tűzték fel a férfiak a falra, innen a nevük is: pin up, vagyis feltűzni. A magabiztos és huncut hölgyek szexi stílusa, amit képviseltek annyira meghatározó volt, hogy a [...]

tovább >>>    

phogy George Bernard Shaw, drámaíró egy interjúban beszélt a magyar nyelvről? A következőt mondta: „Bátran kijelentem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az [...]

tovább >>>    
Keresés
Facebook