Minden időben, de különösen karácsonykor újra megkeresnek ezek a szavak. Tudod-e igazán, mi a csönd? A tökéletes jelenlét. A hangtalanul csordogáló élet. Ma mit hallasz meg belőle? A világ, a természet, a másik ember és közted van igazi kapcsolat? Próbálsz-e úgy gondolni másokra, mint önmagadra?

Szeretnéd, ha a havazás csöndje hangulatokkal szórná tele a tájat? A hóval megrakott ágak emléke, természeted képe, megéled. Megszólal a karácsonyi ének? „Békesség földön az embereknek.” A szemhatáron, a távolban hallgatnak a rétek. Beékelődött érzékeid közé a föld, a tágas tér, a végtelen. Gyermekkorod teljessége közelít. megmutatja derűben sugárzó arcod. Régi emlékképeid olyanok, mint a jövőbeli elképzelés. Szelíden fordulnak át a mába. Hirtelen felnőttél. Megerősödik az északnyugati szél. Szinte metszi, vágja az arcodat a havas eső. Egy fiatal nyárfasor szakadó ágakkal, remegő levelekkel, szívós gyökerekkel áll a rohanó fagyos szélben. A rideg valóság nyers jelene hasad, nyílik szét. A favágó fejszéje alatt a keményfa szokott így repedni. valamikor mocsár volt errefelé. Tökéletesen zöld földi kertje volt itt a zöld mohának, lombhullató fának, susogó nádnak, ezernyi madárnak. A zsombékos nádi világ mennyei muzsikája altat el. „Mert elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon. A kezükön hordoznak majd téged, nehogy köbe botoljék a lábad.”

Élő valóságodat látta mindig a csillagos éjszaka. Rendezett volt a világegyetem, a bolygók boldogan keringtek a Nap körül. Az éggömbre rajzolt az idő pásztora. Ember a körtánc gyűrűjében. Anyaszült mezítelen múltadban porladnak a fehérre meszelt falak és a leomlott tartógerendák. Ráébredtél, mit veszítettél el? Köztes világban élsz, sok a jelentéktelen fecsegés. Szét voltak szórva a részletek. Te darabokból, töredékekből raktad össze. Földedről, lefelé és fölfelé irányuló sorsodról, testedről, lelkedről, romlandó gyümölcseidről van szó. Óvnod kellene őket.

A fehér nyárfák egymást horzsoló törzseinek magasában a kéregnyikorgás, mintha emberi kérdést és választ ismételne szüntelen. Gyermekkorod teljessége után felnőttkorodban mi következett? A töredezettség, a folytonos hiányérzet. Hirtelen fagy. Váratlan olvadás? Ember és ember között.

A teljesülő élet példáját keresed magad körül? Nem kell messzire menned érte. A szökkenő élet, a búza kalásza minden évben fölülmúlja a búzaszemet. Még őriznek téged az angyalok. Őrizd a magot, a búzaszemet! Csak így tudod magad megelőzni. Adj magadnak csöndet! A szilárdan reálisat kerested. Mégis minden jelképes lett mára már. Törődj a mával, a múló időben! Mi az, ami igazán számít és mi az, ami nem? A teljességre vágyakoztál? Teremtettél magadnak búzamezőt. Kertet, füvet, fával, virággal. Harmóniával itatott át a nyár. Megromlott természet, elcsúfított nem lehetsz már. Az emlékezet és felejtés mélyén jártál? Az idő szétfolyik, mint kiömlő víz a tört palackból.

Korábban tudtad, mi a szeretetteljes csönd. Van-e még jó füled a meghallására? Van-e bejárásod magadhoz? Valami mindig elszakad, széttörik és fáj, Jó szándékod él. A világ, a természet, az ember eredendő szövetét, repedő vásznát csak a szeretet tudja összevarrni. Megszólal a karácsonyi ének. Az éj homálya hajnali fénnyé válik. A csupasz ágak bordázatát, a bokrok rejtekét megmutatja a tél. A termő és születő élet megújulását felismered még? Saját természeted valóságában jön el az új születése, a te karácsonyod. Csöndedben ragyog.