Aki ismer, tudja: imádok színházba járni. De rögtön az elején szeretném is leszögezni: a színpadon való történések vonzanak leginkább. De hát mit tegyünk, más nézőkkel együtt vagyok kénytelen élvezni az előadásokat. Antiszociális lennék? Egyik barátnőm azt mondja erre (is), hogy ha biciklizni akartál, akkor ne panaszkodj, amiért pedáloznod kell. Hát persze. De állítom, hogy én annyit ülök a nézőtéren, hogy a nézők szinte minden típusával találkoztam. Néha nem tudtam eldönteni, hogy „sírjak vagy nevessek”. Aztán a csendes mosoly mellett sokszor eszembe jutott, most már tényleg meg kell írnom ezt a cikket.
Már sötét volt a nézőtéren. Úgy tűnt, mindenki elhelyezkedett, kifújta az orrát, kikapcsolta a mobiltelefonját. Egyesek csendes áhítatban, mások halk morajlás mellett várták az előadás kezdetét. Aggasztó jelként csupán egy dolog mutatkozott. Az előttem lévő sor középső két székén még nem ült senki. Szinte a felfedezésemmel egy időben arra lettem figyelmes, hogy az üres székektől balra ülők elkezdenek felállni. Oké, ezek szerint megérkeztek. Elől idős úr, bottal lassan halad. Mögötte idős asszony biztatja: menj Papa, már csak 10 méter!
Nos, kedves olvasó, ön sír vagy nevet? Bízom benne, hogy utóbbi. Természetesen nem az idős házaspár kinevetésére biztatok bárkit, sokkal inkább a helyzet érdekességére szeretném felhívni a figyelmet. Mint ahogyan azt is remélem, hogy a következő néhány történet (esküszöm, hogy mind igaz, saját tapasztalat) is kis derültséggel szolgál. Persze, ha valaki magára ismer, akkor az csak véletlen lehet, tudják, mint a filmeknél, könyveknél olvasható: minden egyezőség a véletlen műve. Aztán ha mégis nagyon ragaszkodik hozzá, hogy ki akarja próbálni…kérem, ne tegye!
Meghitt pillanat a színpadon. Még a légy zümmögését is lehetne hallani. Ha lenne. De nincs. Van helyette azonban fél literes kólás üveg. Sajnos, pont mellettem ül az, akinek a kezébe került a táskája mélyéről. Sajnos, ki is nyitja. Sajnos, a legcsendesebb pillanatban szomjazott meg. Örömhír viszont, hogy így mindenki hallhatja a szénsav és kupak letekerésének kombinációjából adódó hangot. Rendben, túl vagyunk rajta, vissza az előadáshoz. Gondolom én. Nincs mit tenni, udvarias nézőtársamról van szó, így hangosan megkérdezi a mellette ülőt: kééérsz? A színpadon még mindig meghitt csend uralkodik.
A fenti két történet egyedinek mondható. Van azonban néhány folyamatosan visszatérő helyzet. Nem a telefonbeszélgetésekre gondolok. A modern kor embere (illetve azon belül is az unatkozók és fontos emberek halmaza) már továbblépett. Ők azok, akik folyamatosan ellenőrzik az e-mailjeiket és a facebook oldalukat, de ezt már szinte megszoktam. A laptop felnyitása azonban már több mint furcsa és zavaró. Bár nem értem magam, ismét önvizsgálatot kell tartanom. Miért is zavar engem az előttem ülő néző működő laptopja? Ha a színpadon vagy a mozivásznon zajló párbeszéd unalmas, akkor lepillanthatok a laptop képernyőjére, azaz alternatív szórakozási lehetőséget kínálnak számomra. Tényleg nem értem, mi a baj ezzel. Tényleg antiszociális vagyok.
A végén egy vallomással tartozom: csak akkor kések el a színházból, moziból, koncertről, – teljesen véletlenül, persze – ha középen ülök.
Kép forrása:
poutmed.com (pinterest.com)