Vitatkozni.
Mit érez e szó hallatán? Talán máris „gyomoridege” van? A konfliktusra gondol?
És ha azt mondom, hogy fejlődés, együttműködés, közös eredményre való törekvés?
Emlékszem, hogy húszas éveim elején jártam, amikor véletlenül kezembe akadt a Dalai Láma önéletrajzát tartalmazó könyv. Ebben olvastam először a vitatkozásról, mint pozitív fogalomról. A még gyermek láma tanításának egyik legfontosabb módszereként többször is előkerült az adott témáról való eszmecsere, azaz a vitatkozás. A vizsgák során tanítói azt ellenőrizték, hogy megfelelően felkészült-e, hogyan tud érvelni az álláspontja mellett, hogyan tud új, más megközelítésből fakadó információt befogadni a vitatkozás során. Egyértelműen a fejlesztésének, a közös cél elérésének egyik legfontosabb eszközeként alkalmazták.
Lenyűgözött. Pedig akkor már túl voltam a közép- és felsőoktatás lépcsőfokain. Soha egyetlenegyszer sem használták tanáraim ezt a módszert.
„A konfliktusok tudatos pedagógiai kezelése fontos nevelési eszköz, nem véletlen, hogy a nevelési diszciplínán belül egyre erőteljesebben jelenik meg az úgynevezett konfliktuspedagógia. Az utóbbi évtizedek (1980–) fontos felismerése volt, hogy nemcsak a tanár-diák, de az egyéb (tanár-szülő, tanár-tanár) konfliktusok is alapvető szerepet játszhatnak az oktatásban; továbbá, hogy a konfliktusok fogalma nem egy az egyben negatív fogalom, lehetnek a fejlődést elősegítő jelenségek, a játék és az élet nélkülözhetetlen velejárói.” (Cseh-Szombathy László szociológus)
Csak egyetlen egy példa: sokak kedvenc anekdotái szólnak az irodalomórákról, amikor be kellett magolni, hogy mire gondolt a költő, amikor a verset írta. Arról miért nem beszélgettünk, hogy mit jelent nekünk az adott vers? Vagy arról, hogy mennyire és hogyan érvényesek a mai korban azok a sorok?
Később, sok év elteltével az egyik legfontosabb visszajelzést kaptam az egyik főnökömtől, amikor azt mondta, hogy azért szeret velem dolgozni, mert elmondom a véleményem akkor is, ha nem értünk egyet vagy egyszerűen olyan kérdést teszek fel, ami továbblendíti a közös ügyünket.
Persze az idők folyamán megtapasztaltam, hogy mi a különbség az akadékoskodás és a véleménycsere között. Hogyan és mikor kell/lehet elmondani a véleményemet. Mert igen, van, hogy nem érdemes, nincs rá szükség. Ezzel együtt azt is megtanultam, hogy a konfliktus nem feltétlenül rossz, ördögtől való helyzet. Annak stílusa viszont nagyon is meghatározó.
A jó hír az, hogy ez is tanulható.
Nagyon szerettem azokat a megbeszéléseket, amikor más szakterületet képviselő kollégáimmal ültünk össze kitalálni, megoldani valamit. Más érdekek, álláspontok ütköztek. A legtöbbet abban az időszakban fejlődtem.
Kép forrása:
(1)scoop.it (pinterest.com)
(2)edutopia.org (pinterest)