Példaképek. Dancsecs Aurélia interjúja Peter Hackmair-rel

2016.05.09. - Stíluskommunikáció

Rengeteg gondolat járt a fejemben, miközben mentem hozzá. Gondolatok a profi futballról, világkörüli útról, bizalomról és még rengeteg más dologról.

Amikor a könyveit olvastam, végig olyan érzésem volt, mintha egy nagyon idős lélek gondolatai lennének,  és egyre inkább a sorok mögött megbúvó ember kezdett érdekelni. Amikor megismertük egymást és elmeséltem az álmom, hogy szeretnék egy interjúsorozatot indítani olyan emberekkel, akik méltán lehetnek a fiatal generáció példaképei, gondolkodás nélkül igent mondott. A foci hat évvel ezelőttig egyáltalán semmilyen szerepet nem játszott az életemben, de a két srácom szenvedélye rám is átragadt és az életem fontos részévé vált.

 

Öt évesen kezdett focizni, tizenhárom évesen elkerült otthonról az SV Ried-hez, Ausztria egyik legjobb első osztályú csapatához. Tizenöt évesen kapta első meghívóját a nemzeti utánpótlás-válogatottba, tizenhat évesen profi szerződést írt alá, tizenhét volt mikor ötödikek lettek a franciaországi EB-n, tizenkilenc évesen harmadik hely a lengyelországi EB-n, húsz, mikor negyedik helyezést értek el Kanadában a VB-n. Szintén tizenkilenc évesen játszotta az első Bundesliga mérkőzését és csapatával másodikok lettek az osztrák bajnokságban. Rengeteg komoly sérülése után, mindig sikerült újra és újra visszaküzdenie magát az SV Ried és később a Wacker Innsbruck kezdő csapatába. 

Peter Hackmair egykori profi futballista huszonöt évesen a karrierje csúcsán, rengeteg komoly sérüléssel a háta mögött úgy döntött, hogy kiszáll és befejezi a profi pályafutását. Elég bátor volt ahhoz, hogy változtasson és új álmokat váltson valóra. Tizenöt hónap alatt volt feleségével, Marie Therese-vel bejárták a világot, azóta két könyvet írt, az egyiket a profi futball világról, a másikat világkörüli útjukról. Jelenleg a TECO7 futballiskolában, melynek egyik alapítója, gyerekekkel foglalkozik, emellett az ORF futballszakértője, valamint szerző, előadó, blogger és egy őszinte, hiteles, fantasztikus ember, aki tele van álmokkal és elég bátorsága van ahhoz, hogy ezeket meg is valósítsa. Többek között ezekről is beszélgettünk.

 

A könyvedben leírtad, hogy a benned zajló változás egy hosszú-hosszú folyamat volt. Annál a résznél éreztem igazán először, hogy megfogalmazódott benned a profi karriered befejezésének gondolata, mikor az Wacker Innsbruck-hoz igazoltál. Egészen másképp írtál erről az időszakról, mint az SV Ried-ben felívelő karrieredről, az ott elszenvedett minden komoly sérülésed ellenére.. A szenvedély és a lelkesedés egyre mérsékeltebb lett a sorok között.. Persze a sérüléseid is nagyban szerepet játszottak ebben…

Igen, ez így van, igazad van. Azért, mert az SV Ried számomra mindig olyan volt, mint egy család, ahogy erről a könyvemben is írtam. Majd elkerültem onnan, amit nagyon fontosnak éreztem, hogy a megszokott környezetemen kívül is bizonyítsak, de ez már nem volt olyan szenvedélyes, már nem családként, hanem csak foglalkozásként tekintettem a futballra, és igen, már nem voltam száz százalékosan boldog. Nem volt könnyű, sőt nagyon is nehéz volt, ugyanakkor nagyon fontos szerepet játszottak a sérüléseim abban, hogy megváltozzak.

 

Tökéletesen egyetértek veled abban, hogy a mai futballból hiányzik a szenvedély. Pontosan ilyen érzésem volt, amikor a magyar csapat EB kvalifikációs mérkőzéseit néztem. Azon gondolkodtam, hogy itt futkos tizenegy srác valós motiváció, szenvedély és szív nélkül. Az utolsó két döntő meccsen a norvégok ellen éreztem először, hogy volt benne szív és szenvedély.

Az osztrák nemzeti válogatott sokkal öntudatosabbnak tűnik nekem a miénknél. Te hogy látod?

 

A magyar válogatottat még nem ismerem túl jól, erről fog szólni a következő egy-két hónapom, mert az ORF futballszakértőjeként én is utazom az EB-re és eddig csak az osztrák válogatottal foglalkoztam. Érdekes, hogy ezt mondod, mert csak két-három éve van ez így, vagyis hogy önbizalmunk van, korábban valamikor a 70-es, 80-as években volt ez így. Ez annak köszönhető, hogy a játékosok egyénileg nagyon sikeresek külföldön, és olyan környezetben vannak, ahol nagyon sok jó futballista van, itt pedig mind kibontakozni, mind fejlődni is tudnak, amit aztán a nemzeti válogatottban kamatoztatnak. Nem minden, de jó a hangulat és érezhető, hogy hisznek magukban. Mindemellett, nem vagyok egészen annyira euforikus, mint a legtöbb szurkoló és osztrák ember, mert azt gondolom, hogy a válogatottunk függ néhány játékostól. Jelenleg Marc Janko és Dragovic is sérült, és ha például még Alaba vagy Junozovic sincs topformában, vagy sérült, vagy beteg , akkor csak fele annyira vagyunk jók.

2007-ben az U20 utánpótlás-válogatottban játszottam a kanadai világbajnokságon, előtte 2004-ben az U17 válogatottal Franciaországban, ezért is úgy gondolom, hogy nagymértékben meghatározó az aznapi forma. Sikerülhet szuperül a kvalifikációd, de ha aznap egyszerűen nem vagy formában és ha esetleg már az első játék sem sikerül, akkor vesztettél, nagy nyomás van rajtad és elveszik az egész könnyedség. Persze nagyon is bizakodó vagyok, de számomra közel sem olyan egyértelmű, mint a legtöbb osztrák embernek, hogy végig menetelve legalább a negyeddöntőig jutunk. Ennyire azért nem látom egyszerűnek.

 

Értem, mire gondolsz. Szerinted ez a csapatszellemtől vagy az egyéni játékosok mentális állapotától függ inkább?

 

Azt gondolom, mindkettőtől, de éppen a tornák esetében a csapatszellem mindennél fontosabb. Végül úgy van, hogy egyesek formálják az egész csapatot, mind pozitív, mind negatív értelemben. Ugyanezt én is éreztem. Éppen ettől izgalmas a csapatsport, hogy  jó értelemben húzni tudod magaddal, de ugyanakkor le is nyomhatod a többieket. Viszont ismerek néhány embert a szakmai stábból és tudom, hogy nemcsak a játékosok, hanem ők is, a fizioterapeuta, a sportszakértő és a masszőr is nagyon sokat fáradoznak. Nagyon homogén a csapat és a szakmai stáb, ami valószínűleg a legnagyobb erősségünk. Az, hogy megértik egymást, persze nem úgy, mint huszonöt barát, de nagyon jól értenek egymás nyelvén, ami rendkívül fontos.

 

Igen, ez megint egy érdekes téma. Gondolod, hogy léteznek egyáltalán őszinte barátságok egy csapaton belül?

 

Szórványosan igen, de arra nem mernék fogadni, hogy mind a tizenegyen barátok, ahogy azt kifelé gyakran eladják. Ugyan csak két klubnál játszottam, de sok játékost megéltem, mivel folyamatosan cserélik őket, de soha nem éltem meg, hogy egybeforrott a csapat. Nekem két, három valóban jó barátom van, de ők is azért, mert velük nőttem fel.

 

 

Azok a szép idők, az SV Ried-ben…

 

Az SV Ried olyan volt számomra, mint egy család. Sok játékost megismertem, egy olyan csapatom volt, akikkel jól megértettük egymást, de soha nem neveztem volna őket a barátaimnak. Azt gondolom, hogy erre nincs is feltétlenül szükség, de persze a pályán fontos, hogy mindenki számíthasson a másikra. Sok csapatnál ez sem működik. Valóban intenzív, igazi barátságok alig vannak, mert a társadalmunk egyszerűen nem így működik. Számomra a versenysport, mindenekelőtt az élsport, tulajdonképpen a mai társadalom tükörképe, mert ez az extrém teljesítményről, a pénzről, a hatalomról és a reflektorfényről szól. Épp ez volt az, ami egyre inkább zavart a profi futballban, és ezért is hagytam abba az aktív pályafutásomat.

 

Még mindig benne van az életedben, csak más formában.

 

Nagyon szórakoztat, hogy ismét benne vagyok, csak ezúttal sokkal távolabbról és újra és újra ki tudom vonni magam ebből a világból. Sok mindent teszek, próbálom mozgásba hozni a dolgokat mind TECO7 edzőként, mind pedig az ORF futballszakértőjeként. Aztán, ahogy most is, hogy két hétig nem voltam, tudatosan kivonom magamat és egy egész más közegben mozgok, távol a futballistáktól, távol a reflektorfénytől és a televíziótól, és ez nagyon jó érzés. Mindkét világot nagyon élvezem. Szeretek a tévében moderálni és a futballistákkal együtt lenni, de már nem szeretnék függeni a futballtól. Ez a legnagyobb különbség a mostani életem és a három-négy évvel ezelőtti között, hogy bár újra az életem része a futball, de sokkal jobban fel tudom mérni és felkészültebb, tudatosabb vagyok. Már nem a státuszon, pénzen vagy más felszínes dolgokon keresztül definiálom magamat. De persze ez egy folyamat volt, ahogy mondtad. Évekig tartott. A világkörüli út nagyon sokat segített ebben. A költözés Bécsbe, újra kezdeni…

 

Nyilván mindezt meg kellett élned ahhoz, hogy változzál.

 

Azt gondolom, hogy mindenkinek meg kell élnie. Saját magamon veszem észre, ha hozzátanulok, szeretek olvasni, szeretek történeteket hallgatni, és ez mindig az első lépés. De ténylegesen csak az emóciókon keresztül tanulsz, és emóciók, akkor vannak igazán, ha jó és rossz érzéseket magad is megéltél. Ezért is olyan nehéz, mert aztán mindig megpróbálom másokra nyomni a saját életemet, amit annyira élvezek, mert tényleg szép, és emellett látom, hogy néhányan annyira kétségbeesettek, nem követik az álmaikat, nem valósítják meg önmagukat.

Ilyenkor megpróbálom őket ebbe az irányba terelni, de ez nem működik.

 

Akkor te vagy a rossz, gondolom. Látom, hogy idővel mennyire meg tudja változtatni az embereket a munkahelyi vagy a privát környezetük. Sokan idővel elveszítik önmagukat. És habár mindenkinek megvan az esélye, hogy kövesse az álmait, mindig jönnek az újabb kifogások. Talán ezek az emberek félnek is tőled, mert azt látják benned, ami a saját életükből hiányzik, és ezért inkább nem akarnak kapcsolatot veled.

 

Pontosan. Ez olyan izgalmas az életben, mert szinte mindig minden egy tükör. Te tükör vagy nekem, én neked, és aminek különösen örülök vagy ami különösen bosszant, az mindig megmutatja, visszatükrözi egyik oldalamat. Pontosan ezt éreztem, amit mondtál, mert tavaly azt gondoltam, wowm az én életem annyira szuper,  mindenkinek ilyen kell, hogy legyen és mindenkinek muszáj megvalósítania az álmát. De ez egyszerűen nem így működik.

 

Igaz. Nagyon óvatosan szabad csak megközelíteni ezt a témát.Gyakran az ember csak gondol valamit és megkapja valamilyen formában. Milyen korosztályt érsz el a blogoddal és a könyveiddel?

A könyveim, előadásaim, és blogom célcsoportja úgy a 18-30 éves korosztály, de aztán egyszerre csak jönnek visszajelzések is… leveleket kapok. Pár héttel ezelőtt egy nagymama írt levelet.

 

Komolyan? Hát ez nagyon klassz!

Igen, megköszönte, hogy szépen moderálok és, hogy felfedezte az unokájával közös érdeklődését, azóta vele nézi mindig a futballelemzéseimet. Ennek azért örülök, mert ha azt vesszük, hogy tulajdonképpen elérek egy majdnem hetven éves nagymamát, aki amúgy nem is annyira érdeklődik a futball iránt, de ezáltal élvezi az unokájával együtt töltött időt.

 

Valószínűleg a személyiségednek köszönhetően. Mi mindent tanultál meg a futballból, magán a játékon kívül?

 

Valóban nagyon kritikus vagyok, már ami a profi futballt illeti, ugyanakkor ez nem változtat azon a tényen, hogy nagyon hálás is vagyok sok mindenért, ahogy ezt a könyvemben is megpróbáltam leírni. Persze, mint mindig, az emberekben a negatívum az, ami megmarad és ezzel újra meg újra konfrontálnak. Amit mindenképpen megtanultam belőle, az az, hogy milyen egy csapat részének lenni, milyen másokkal egy célért dolgozni és összefogni, hogy milyen együtt nyerni és együtt veszíteni. Egyrészt ez az “együtt”-ről szól, másrészt arról is, hogy megtaláld a saját pozíciódat egy csapaton belül, mert az nem működik, hogy mindenki ugyanolyan. Mindenesetre meggyőződésem, hogy nagyon eltúlzott, ahogy a hierarchia Ausztriában működik. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mindig kell egy vezető, aki húzza magával a többieket. Mindezeken kívül, nagyon jól megismerhettem magamat, hogy ki vagyok valójában. Alapvetően olyan ember vagyok, aki felelősséget akar vállalni, aki kezdeményez, de nem keresi a konfliktusokat és nem konfrontálódik folyton. Érdekes, hogy a foci után tanultam meg nemet mondani és konfliktusokat megoldani. Futballistaként mindig én voltam a „Sunnyboy“, aki mindenkinek a kedvére akart tenni. Persze ez összefügg a történetemmel, hogy azt a biztonságot és törődést,  ami a családomban hiányzott, azt a futballban kerestem. Nem tudtam kezelni, ha valaki túl durván vagy a személyemet kritizálta. Azt viszont teljes mértékben megtanultam, hogy megtaláljam a helyemet egy csapatban és tulajdonképpen az életben is.

 

A könyveid valósággal lenyűgöztek! Ahogy az EB és VB mérkőzésekről írtál.. Úgy értem, nem zavart, vagy egyáltalán, semmit nem éreztél, mikor az ORFnél „Pitch Reporter“-ként (pályariporter) voltál „bevetve“, közvetlenül az osztrák és török cserepadok között. Melletted néhány olyan játékos, mint Junozovic, Marc Janko… akikkel az utánpótlás-válogatottakban együtt fociztatok. Nem gondolkodtál azon, hogy „oh, je én is ott lehetnék a pályán és játszhatnék“?

 

Igen, tudom mire gondolsz. Egyáltalán nem! Majdhogynem furcsa számomra az, hogy  nem furcsa! Az, hogy ott ülök, és nem érzek semmit! Az osztrák – török barátságos meccsen, ahol ez volt a feladatom, nem éreztem semmit. És nemcsak, hogy nem szeretnék már többet játszani, semmiféle rossz érzés és sajnálat sincsen bennem. Azt gondolom, hogy inkább szép, hogy ilyen klassz fejlődésen mentek keresztül, de az én utam más. Inkább boldog vagyok és hálás, hogy játékosként nem vagyok már aktív, mert az életem ezáltal sokkal gazdagabb lett. Sokkal izgalmasabb találkozásokban van részem és kikerültem a sötét alagútból. Szóval egyetlen pillanatra sem! Az utazásról szóló könyvemben írtam arról, hogy Új Zélandon álmodtam a fociról. Ez volt valóban a végső lezárás, ettől a pillanattól kezdve egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy abbahagytam, vagy, hogy azt kívántam volna, hogy újra játszhassak.

 

Ez totál érdekes… Öt éves voltál csak, mikor a Kammer Sportklubhoz mentél, aztán tizenhárom évesen az SV Ried, Ausztria egyik legjobb csapata következett. Tizenöt voltál mikor az első meghívót kaptad a nemzeti utánpótlás-válogatottba, tizenhat évesen először kóstoltál a profi világba, aztán jött a franciaországi EB, majd VB Kanadában és minden évben komoly sérüléseket szenvedtél. Huszonöt éves korodig játszottál, vagyis húsz évig!! És egyáltalán nem hiányzik… hm…

 

Tudod, hogy miért? Számomra úgy tűnik ez most… annyira jó, hogy erről beszélünk, hogy ezt így kérdezed. Szóval, azt gondolom, igaz, hogy a futball a kedvenc játékom volt, ugyanakkor olyan volt nekem, mint egy család. Huszonöt évesen aztán már voltam annyira önálló, hogy nem volt szükségem az életemhez a „futball családra“. Egyszerűen megtanultam, és az utóbbi két-három évben intenzíven dolgoztam azon, hogy a boldogság bennem van, és sem a focira, sem feltétlenül egy nőre az oldalamon nincs szükségem ahhoz, hogy boldog legyek. Persze szép dolog, ha az ember valakivel meg tudja osztani az életét, de azt gondolom, hogy a foci ezért nem hiányzik már nekem, mert már nagyon önálló vagyok és elégedett az életemmel. A foci mindig a szeretetet és a biztonságot jelentette számomra, ami a családomból hiányzott, és ezt most a barátaimtól megkapom. Kozmikus családnak hívom azokat az embereket, akiket beengedek a köreimbe. Mindenesetre a foci már nem tartozik ezek közé, és az utolsó profi éveimben sem jelentette már ezt, mert a foci egész más dolgokról szól, semmi köze a szeretethez vagy a biztonsághoz.

 

Nagyon felszínes dolgokról szól…

Pontosan. De ez ennyire világos még soha nem volt számomra, örülök, hogy ezt előhoztad.

 

Igen, látom a fiatal játékosoknál, a srácaimnál is, hogy nagyon veszélyes is lehet, ha valaki túlságosan a foci bűvkörébe kerül. Nem mindenkiből lesz profi játékos, mint belőled, ezért szükség van arra, hogy legyen más jövőkép is.

 

Igazad van. Az a probléma, hogy hazudnak és hamis álmokat ébresztenek. Persze lehetséges, és jónak tartom, ha az ember a majdnem lehetetlenben hisz. De amit a saját szememmel láttam, hogy bekerülsz egy futballakadémiára, ahol minden nap azt hallod, hogy „profi futballista leszel, profi futballista leszel“ és ez egy hazugság. Nagyon szép arról álmodni, hogy profi futballista lesz valaki, de emellett tudatában kell lenni annak, hogy egy évfolyamból a huszonöt főből talán egynek ha sikerül, és erre sincs semmi garancia! Mindannyian bekerülnek a rendszerbe és meg vannak róla győződve, hogy profik lesznek. Mindannyian megjárják az utat, és huszonötből huszonnégy csalódott lesz, nem állnak több lábon, de ne is több lábról beszéljünk, hanem egyáltalán nem is érdekli őket más és nem előrelátóak, és én ebben érzem a feladatomat.

 

Mindenkinek esélyt akarsz adni, követelni és támogatni a TECO7 projekt keretén belül, ami egy speciálisan gyerekek számára kifejlesztett futball technikai és koordinációs tréning azzal a vízióval, hogy a gyerekek lelkesedésből és ne teljesítménykényszer alatt focizzanak.

 

Nemcsak azokat a játékosokat akarom támogatni, akik profik akarnak és tudnak lenni, hanem a többi huszonnéggyel is törődni akarok. Támogatni akarom őket, hogy mindannyian a lehetőségeiknek megfelelő utat tudják járni, és akiket az akadémiákon gyakran félretesznek. Ha egy gyerek valóban magától akar profi futballista lenni, azt gondolom,  fontos, hogy támogassák, de mindig tudatosítani kell benne, hogy van élet azután is. Optimális esetben ez sikerül. Az életben más értékes dolgok is vannak. Nekem mindig fontos volt, hogy ellensúlyozzam ezt, hogy több lábon is álljak. Ezért is zongoráztam, festettem, kezdtem el írni, egyszerűen más tehetségeket is felfedeztem magamban és nemcsak a futballon keresztül definiáltam magam. Szerintem mindig ez a probléma, mert néhány gyereknél ez csak az iskolát jelenti, és ha abban rosszak, akkor értéktelennek érzik magukat, másoknál meg ez a foci, és ez mindig nagyon veszélyes.

 

Igen, mert bizonyítani akarnak valamit, később pedig nagyon teljesítménycentrikussá válnak.Pedig az embernek nem a teljesítményein, hanem sokkal inkább az emberi értékein, tulajdonságain keresztül kellene definiálnia magát. Nagyon sokat írtál a sérüléseidről, arról ahogy megélted, a rehabilitációs időszakról, a gondolataidról, félelmeidről, érzéseidről és ahogy ezek megváltoztattak. Mindig sikerült visszatérned, de mi van azokkal a focistákkal, akiknek ez nem sikerül? 

 

Igen, ezt magam is megéltem a sérüléseimmel, ahogy azt is, mikor fejeződik be egy karrier, és egyik napról a másikra nem tudsz játszani, nincs más szenvedélyed és nem vagy már a középpontban. A nagypapám mondja mindig, hogy „a rossz példa is példa“, ez mindig megerősített abban, hogy jobban csináljam a dolgokat és, hogy a lehető leghamarabb elkezdjek más dolgokon is gondolkodni, tulajdonképpen még mielőtt megsérültem. Nagyon szomorú látni, ha valaki követi az álmait, majd a végén csalódottan és üres kézzel áll ott. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mindenkinek a saját felelőssége is, mert legalább Ausztriában mindenkinek van lehetősége arra, hogy jó iskolai képzés mellett profi futballista lehessen.

 

Az eredeti beszélgetés szövege: http://ourstylecom.com/de/blog/vorbilde/vorbilde-1/

 

Fotókredit:                                          © 2015 – www.facebook.com/JureV.Photography

Peter Alexander Hackmair:     www.pa-hackmair.at

TECO7 Futballiskola:                     www.teco7.com

Dream Academia:                            www.dreamacademia.at

 

A beszélgetésre a fiaim inspiráltak és azok a fiatalok, akikkel találkozom, dolgozhatok és akik a bizalmukba avatnak!

Külön köszönet a DREAM ACADEMIA-nak!

 

 

 

 


Tudta Ön?

Tudta-e, hogy a gyöngyöt, mint ékszert, kezdetben csak a királyi család és az arisztokrácia viselhette? A 19. században már eltörölték a gyöngy viseléséhez kapcsolódó szigorú előírásokat, azonban az ára miatt továbbra is csak a kiváltságosok birtokolhatták ezt a nemes ékszert.

tovább >>>    

a farmer anyag nem amerikai találmány?  200 évvel  Amerika “felfedezése” előtt már gyártották Dél-Franciaországban és Észak- Olaszországban. Gondolta volna, hogy napjainkban világszerte 2,5 milliárd métert gyártanak belőle évente?

tovább >>>    

Az érzések és érzelmek kifejezésének legfontosabb eszköze a testbeszéd, illetve a torokban képzett hang. Mivel a szóra figyelünk, kevesen tudják, mi történik közben a testükkel, pedig nagyon fontos. Az emberi közlemény 7%-a verbális (csak a szó), 38%-a vokális (hangszín, hanghordozás), és 55%-a nem verbális. „Nem az számít, amit mondasz, hanem az, hogyan nézel közben”.

tovább >>>    

… hogy virág ajándékozása esetén sem selyempapírban, sem celofánban nem illik átadni, illetve, hogy szálas virág vásárlásakor, amennyiben egynemű a virág, a csokor 11 szálig páratlan szálból, 12-től páros számú szálból illik, hogy álljon. Ha vegyes a virág, nem számít a darabszám.

tovább >>>    

… hogy a parókaviselés XIII. Lajos alatt vált általánossá, aki fiatalon kopaszodni kezdett, és így akarta ezt leplezni. A divat továbbfejlesztésén nagy örömmel kapott XIV. Lajos, aki viszont a homlokán lévő nagy dudorokat szeretette volna takargatni. Először az udvar, majd az egész világ utánozta őket.

tovább >>>    

… hogy a stílus neve, amit Marilyn Monroe is képviselt: Pin-up. A pin up görlök a 40-es 50-es évek modelljei voltak. Szexi képeiket (fotókat és rajzokat egyaránt) tűzték fel a férfiak a falra, innen a nevük is: pin up, vagyis feltűzni. A magabiztos és huncut hölgyek szexi stílusa, amit képviseltek annyira meghatározó volt, hogy a [...]

tovább >>>    

phogy George Bernard Shaw, drámaíró egy interjúban beszélt a magyar nyelvről? A következőt mondta: „Bátran kijelentem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az [...]

tovább >>>    
Keresés
Facebook