A kultúra és az értékőrzés kincsei, mint a kagylókban, a tenger mélyén lassan, rétegről rétegre növekvő gyöngyszemek, a felszínre kerülve tündökölnek. Káprázatosak, létrejöttük azonban csöppet sem olyan mesés. Az igazgyöngyök a kagylók sérüléseiből keletkeznek, illetve a puhatestűek a héjba került anyagokat vonják be és sűrítik gyönggyé. Színük változatossága jelzi, miből épültek fel és választódtak ki. Létezik áttetsző, átlátszatlan, selymes fényű kékesszürke, fehér, sárga, barna és fekete árnyalatú is, a bennük lévő szerves anyag mennyiségétől függően. A kagylóhéjban zajló folyamat időigényes, sok energiát mozgósít, mint ahogyan bármilyen fejlesztés, fejlődés is, legyen az a stíluskommunikáció eszközrendszerének hatása, vagy akár egy énekhang csiszolása.
Történt egyszer, hogy a hagyományokból – a néptánc és a népdal megtartó, lélekápoló erejéből – táplálkozó és tápláló pedagógus látómezejébe került egy kislány. A megszeppent kiselsős hamar komfortosan mozgott a csupa újdonságot jelentő, művészeti tárgyakkal gazdagított iskolai életben. Lelkesen nevezett be a suli énekversenyére is, hiszen – a csecsemőként több órás sírással tágított tüdejéből a levegő már apróságként is – gyakran dalban tört elő. Igaz, akkoriban a „Fenn a falon, fenn a falon van egy kicsi bolha” volt a sláger. Benevezett, de az osztály-selejtezőn, ahol társai választották ki a szebbnél szebb hangocskák közül azt, aki képviseli őket az iskolai versenyen, elsírta magát és semmi sem jött ki a torkán.
Megmutatni milyen talentumot kaptunk, kibontani és átadni a kincset, amit a többiek számára magunkban hordozunk, gyakran bátorságot próbáló feladat. Érezzük, hogy adhatunk, mégis félünk. Érdekli egyáltalán az embereket? És mi van, ha elbukunk? Ha mégsem vagyunk olyan jók, mint azt a gondoltuk, vagy ha lesznek tőlünk is jobbak? Elbírják az álmaink? És az egónk? A kérdések súlya a sokesélyes válaszok légüres terében gyermeket és felnőttet egyaránt próbára tesznek.
Tanítója bíztató szavai nélkül a kislány nem rugaszkodik neki újra a válogatónak. Nem ad esélyt annak, hogy a selejtező és az iskolai megmérettetés után az évfolyam legszebb hangjának válasszák. Talán örökre rejtve maradt volna a kagylóhéjban az igazgyöngy és el sem kezdődik az a rétegről rétegre összeálló – technikai gyakorlásokon, megmérettetéseken, örömdalolásokon, suli udvaron és szomszédpróbáló fürdőszobai performanszokon át vezető – fejlődés, amibe mindenféle vegyült. Remegő kezek és elcsukló hang az első regionális hagyományőrző népdalénekes tehetségkutatón, 8 évesen. Ahol a vérző szívű család és tanítója – látva a szép hangú kislány közönség előtti belső harcainak minden rezdülését – legszívesebben átvállalták volna az izgalmakat és utána a csalódás fájdalmát. A „befejeztem, soha többet nem akarok énekelni” szavak a könnyekkel együtt felszáradtak, elpárologtak. Jöttek az újabb dalok, az új remény és még több gyakorlás tanítómestere irányításával csoportban, duóban és egyedül. Mindig csak annyi, amennyit alázattal és jó szívvel elbírt.
Mester és tanítványa között különleges kötelék fonódott az élményekből. Jöttek és jöhetnek még várakozáson aluli eredmények, de mindig hasznos visszajelzések kíséretében. Sikerek is, egyre több és öt év leforgása alatt a magát osztálya előtt is elsíró kislányból a közönségnek adni akaró és adni tudó leányka serdült. Ott állt élete első profi nagy-színpadán, egyedül a mikrofon előtt. Térdig izgulva, két kezébe bele-bele kapaszkodva s megható népdalcsokrával körbeölelte a réten összegyűltek szívét. Öt percre megállt az idő, s aztán mester és tanítványa boldog-büszke ölelésében folytatódott. Faggattam a tanítót, érdekelt a titok, mivel érte el a kislánynál ezt az áttörő fejlődést. Fátyolos mosoly kíséretében, rövid gondolkodás után ennyit mondott: „bátorító szeretettel”.
Fotó: Gödi Körkép – Bea István