Bogdán Andrea: Magyar divattervezők a XX. század első felében

2016.08.11. - Stíluskommunikáció

Magyarország földrajzi és politikai helyzetéből adódóan, mindig is meghatározó szereppel bírt a térség politikai, társadalmi, tudományos és gazdasági életének alakulásában. Különböző területeken – különböző mértékben befolyásolta a rövid és hosszú távú tervek megvalósulása, illetve meghiúsulása a magyarság mindennapjait.

Európai szinten kevésbé, de a szűkebb régió, Közép-Európa viszonylatában meghatározó pozíciót tudhatott magáénak az ország a divat területén. A magyar úri szabók, cipészek, és a kiegészítő darabokat gyártó kisiparosok méltán voltak híresek szakmai felkészültségükről és jó ízlésükről.

Az a fajta összetett, inkább divatvilág, semmint egyszerű ipar, ami Párizsban alakult ki és a „Párizs a világ divat fővárosa” szlogen kapcsán jut mindenki eszébe, Bécsben csak részben, míg Budapesten sajnos nem valósult meg.

Párizs megálmodta és bemutatta, míg Budapest átvette és tovább adta az aktuális divatot. Közvetítő szerepe azonban jelentős volt, hiszen a Monarchia hölgyei számára így elérhetővé és megszerezhetővé váltak a híres párizsi modellek másolatai.

Új színt, új formát a XIX. – XX. század fordulóján, sőt, még a múlt század első harmadában is meghatározó szerepet a jelmeztervezők vittek az öltözködésbe – bár kezdetben csak a színpadon lehetett találkozni ezekkel a toalettekkel. Az említett színpadi viseleteknek a jelentősége abban állt, hogy önálló alkotásként, egy adott tervezőhöz köthető úgy az ötlet, mint a megvalósítás.

Az első ilyen jelmeztervező, akinek nem csak az emlékét, de az alkotásit is sikerült megmenteni az utókor számára (ezt a Divatújság tette lehetővé, amely 1894 és 1914 között jelent meg a tervező saját kiadású divatlapjaként), az a Csepreghyné Rákos Ida, akit Blaha Lujza „tündérujjú Csepreghynéként” örökített meg. Népszínművek, operettek jelmezeinek legismertebb alkotója volt (Nemzeti, Népszínház, Király Színház).

A modern, mai értelemben vett divattervezés Magyarországon a Magyar Iparművészeti Társulat által 1901-ben és 1902-ben meghirdetett pályázatokkal kezdődött.

Undi Mariska, a gödöllői művésztelep tagja több reformruhát tervezett népi hímzések felhasználásával. Az 1900-as évek elején már egyre több reformruhát közöltek a divatlapok. A fiatal, jó alakú nők számára a fűző nélküli egyenes vagy mell alatt elvágott szabású ruhákat a közízlés is elfogadta. Így az 1910 körül Párizsból meginduló valódi reform, amelyet Paul Poiret, a „divatkirály” irányított, könnyen hódíthatott.

1920-ban ismét pályázat kiírásával próbálták felpezsdíteni a magyar divatéletet. Sajnos kevés sikerrel.

 

Az igazi áttörést 1933-ban, a Társadalmi Egyesületek Szervezete és a NOSZ közösen kiírt pályázata hozta meg, melyben „kifejezetten magyaros ízlésű ruhák tervezésére” hívták a résztvevőket. Az első díjat Nagyajtay Teréz, a Nemzeti Színház jelmeztervezője kapta, akit kiváló rajztudás, hibátlan stílusérzék, gazdag színkultúra, önálló formajegyek, változatos anyag használat és gazdag szín-összeállítás jellemzett.

A II. díjat az Operaház jelmeztervezője, Tüdős Klára hozhatta el. Bemutatói egyben társasági események is voltak. Estélyi ruháin  a magyar népviselet forma- és motívumvilága  jelent meg, a kor és Európa ízlésének megfelelően. 1935-ben a párizsi Elsa Schiaparelli Budapestre jött, hogy a Néprajzi Múzeum gyűjteményét tanulmányozza. Az 1934–35-ös divatbemutatókon Párizsban is huszáros jellegű, zsinóros díszű kosztümöket mutattak be. „A magyar ötlet, magyar jelleg valahogy kijutott Párizsba, hogy onnét diadalmasan meghódítsa a világot, s visszatérjen újra hozzánk és sikere legyen, mert hát hiszen Párizsból jött” – írta Farnadi Ilonka – aki maga is tervező volt – a Muskátliban. Tüdős Klára alkotásainak titka abban rejlett, hogy a kézi hímzést és szövést alkalmazták az elkészítés során a gépesített termeléssel szemben. Alkalmazottai egyszerű vidéki parasztasszonyok voltak, akik „földet vettek, tehenet, szekeret hímzéseikből”. Hazai és külföldi rajongók egyaránt vásároltak a Kristóf téri Pántlika Szalonból. Az első olyan divattervező volt, akinek a ruhatervei a nagyközönség számára is elérhetőek voltak, hiszen a Divatcsarnok, majd a Corvin áruház konfekció osztályán bárki megvásárolhatta azokat.

„A ruha vagy anyagban, vagy vonalban, vagy dekorációban legyen magyaros, de sohasem mindháromban egyszerre” – árulta el sikerének titkát Tüdős Klára 1937-ben.

Manapság ismét reneszánszát éli a magyarság gazdag, ősi hiedelemvilágunkat és világnézetünket is összegző motívumkincs felhasználása a divatban. Napjainkban már nem az adott jelek és azok jelentéstartalma a szempont a minták kiválasztásánál, de ez azért nem jelent problémát, mert az adott ruhadarabnak vagy kiegészítőnek már nem feladata bemutatni a viselője nemét, korát, családi állapotát, társadalmi hovatartozását.

A magyar nép hihetetlenül gazdag kincseinek tárházából elfeledett, de újra és újra felfedezett gyöngyszemek kerülnek napvilágra, használatba, megkönnyítve a mindennapok nehézségét szépségükkel és mágikus erejükkel. Jó szívvel biztatom arra a Kedves Olvasót, hogy keresgéljen és válasszon magának szép magyar motívumokat, melyek nem csak a szemeit, de a lelkét is felüdíti.

 

Felhasznált irodalom:

F. Dózsa Katalin:

Budapest – divatváros. A magyar divattervezés rövid története.

In: Tanulmányok Budapest Múltjából XXVI (1997), 89-110. p.

Egy nagyváros születése. Pest, Buda, Óbuda az egyesítés idején. Kiállítás Budapest   egyesítésének 125. évfordulója tiszteletére a Budapesti Történeti Múzeumban.   (szerkesztette: F. Dózsa Katalin, Szvoboda-Dománszky Gabriella).

In: Tanulmányok Budapest Múltjából XXVII. Budapesti Történeti Múzeum,   Budapest, 1998.

A magyar ruha feltámadása. Népviselet és napi divat a harmincas években.

In: Rubicon 81 (1998)/7., 48-50. p.

Letűnt idők, eltűnt divatok, 1867-1945. Budapest, Gondolat, 1989.

•Kósa László: Magyar művelődéstörténet, Osiris 2006.

•Verő György: Blaha Lujza és a Népszínház, http://mtdaportal.extra.hu/books/vero_gyorgy_blaha_lujza_es_a_nepszinhaz.pdf

• F. Dózsa Katalin – Siminovics Ildikó – Szatmári Judit – Szűcs Péter: A magyar divat 1116 éve

Absolut Media Kiadó, 2012

• Artportál.hu, http://artportal.hu/lexikon/muveszek/tudos-klara-6710


Tudta Ön?

Tudta-e, hogy a gyöngyöt, mint ékszert, kezdetben csak a királyi család és az arisztokrácia viselhette? A 19. században már eltörölték a gyöngy viseléséhez kapcsolódó szigorú előírásokat, azonban az ára miatt továbbra is csak a kiváltságosok birtokolhatták ezt a nemes ékszert.

tovább >>>    

a farmer anyag nem amerikai találmány?  200 évvel  Amerika “felfedezése” előtt már gyártották Dél-Franciaországban és Észak- Olaszországban. Gondolta volna, hogy napjainkban világszerte 2,5 milliárd métert gyártanak belőle évente?

tovább >>>    

Az érzések és érzelmek kifejezésének legfontosabb eszköze a testbeszéd, illetve a torokban képzett hang. Mivel a szóra figyelünk, kevesen tudják, mi történik közben a testükkel, pedig nagyon fontos. Az emberi közlemény 7%-a verbális (csak a szó), 38%-a vokális (hangszín, hanghordozás), és 55%-a nem verbális. „Nem az számít, amit mondasz, hanem az, hogyan nézel közben”.

tovább >>>    

… hogy virág ajándékozása esetén sem selyempapírban, sem celofánban nem illik átadni, illetve, hogy szálas virág vásárlásakor, amennyiben egynemű a virág, a csokor 11 szálig páratlan szálból, 12-től páros számú szálból illik, hogy álljon. Ha vegyes a virág, nem számít a darabszám.

tovább >>>    

… hogy a parókaviselés XIII. Lajos alatt vált általánossá, aki fiatalon kopaszodni kezdett, és így akarta ezt leplezni. A divat továbbfejlesztésén nagy örömmel kapott XIV. Lajos, aki viszont a homlokán lévő nagy dudorokat szeretette volna takargatni. Először az udvar, majd az egész világ utánozta őket.

tovább >>>    

… hogy a stílus neve, amit Marilyn Monroe is képviselt: Pin-up. A pin up görlök a 40-es 50-es évek modelljei voltak. Szexi képeiket (fotókat és rajzokat egyaránt) tűzték fel a férfiak a falra, innen a nevük is: pin up, vagyis feltűzni. A magabiztos és huncut hölgyek szexi stílusa, amit képviseltek annyira meghatározó volt, hogy a [...]

tovább >>>    

phogy George Bernard Shaw, drámaíró egy interjúban beszélt a magyar nyelvről? A következőt mondta: „Bátran kijelentem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az [...]

tovább >>>    
Keresés
Facebook