Igazán jó érzés a harmatos fűben lépkedni egy nyári hajnalon, és bár nem szeretnék csalódást okozni, mégsem erről fogok most írni.

Egy biztos, volt idő, amikor gyakran lehetett ezzel a mondattal találkozni, amelynek hívó ereje az újszerűségében és a tiltás alóli felszabadításban van. Nem véletlenül, hiszen többségünknek a „Fűre lépni tilos!” összefüggés jut rögtön eszébe.

Néhányan boldogan veszik birtokba az ilyen zöld területet, mások gyanakodva néznek körbe – biztosan nem lesz baj belőle? -, míg ugyancsak mások legyintenek, ők akkor is ráléptek volna a fűre, ha ott a tiltó tábla.

Szabad. Lehetőségként adott. Élni lehet (kell?) vele.

Vélemény.

Igen, és már meg is érkeztünk a témához! Tavaly ősszel, a színházi szezon indulásakor, néhány történettel próbáltam szórakoztatni a „nagyérdeműt”, most a tapsról, a színházi véleménynyilvánításról szeretnék megosztani néhány gondolatot.

Taps. A néző eszköze, lehetősége, véleményének megnyilvánulása. (Hol vannak már a régi szép idők, amikor a tojásdobálás, lábdobogás, füttyögés szerves részét képezte a nézői véleménynyilvánításnak.) És persze a taps a néző joga is. Hiszen sok mindent meg kell tenni, ha színházi előadást akar élvezni. Jegyet kell venni, megfelelő öltözékbe kell bújni, időben kell érkezni, az adás ideje alatt ki kell kapcsolni a mobiltelefont… és véleményt lehet formálni. Az előadásról, a színészi játékról, arról, hogyan érezte magát az alatt a pár óra alatt. Mostanában sokaktól azt hallom – és jómagam is azt tapasztalom -, hogy a tapsok szinte teljesen egyformák. Mit akar ezzel a néző kifejezni? Egyformán jók az előadások vagy egyformán szenvedett mindegyiken, talán úgy érzi, ezzel a tapssal illik megköszönni, hogy itt lehetett. Aztán már a nézőtérről kilépve, a kabátra várva, egymás között már lehet arról beszélgetni, mennyire unta, mennyire rossz volt a díszlet, bezzeg öt éve a másik színházban, mennyire jó rendezésben és szereposztásban látta…

Jó-e ez a színésznek? Sokan azt mondják, a sóhajtásokból, csendekből, köhögésekből igenis lehet érezni a nézők véleményét. De vajon nem túl nagy-e a kísértés színésznek és rendezőnek egyaránt a tapsrendben meghajolva elhinni, hogy megint az influenza szezon kellős közepére sikerült időzíteni ezt a remek előadást?  Vagy egyszerűen a néző jól érzi magát, mert jól akarja érezni magát? Még egyszer: nem elvitatva, hogy vannak remek, vastapsot érdemlő előadások is. De mindegyik ilyen-e?

Forrás: Kornis Mihály Színházi dolgok