Volt egy álma: tévés akart lenni, méghozzá olyan időkben, amikor még a készüléket is csak kevés család engedhette meg magának. Nekik sem volt odahaza. Annyira elszánt volt, hogy elindult egy sportriporter vetélkedőn, melyet négyezer jelentkezőből tízen nyertek meg. Köztük volt. Az utazás kezdetét vette. Ezután átkerült az induló A Hét című  hírműsorhoz, aminek a főcíme még ma is a fülemben cseng, majd Érdi Sándor meghívására a Stúdió következett. Rengeteget tudósíthatott gyárakból, bőven volt része élő közvetítésekben és foglalkozhatott kultúrával is. Beteljesítette az álmait és ma is aktívan dolgozik ezekért. Nemrég jelent meg portrékötete, számos díj és kitüntetés tulajdonosa, a Halhatatlanok Társulatának egyik létrehozója, újságíró, szerkesztő-riporter, műsorvezető, tanár, és ami számára a legnagyobb ajándék, hogy két kisfiú büszke nagymamája lehet. A szüleink, és a mi generációnk számára, a feledhetetlen, nagy tévés generáció egyik emblematikus alakja, volt csoporttársaim és az én számomra mégis elsősorban a Tanárunk, aki emberi tartásával, a szakmája iránti alázatával, és az élethez való hozzáállásával olyan értékeket képvisel, amik örökérvényűek és halhatatlanok. Ő Szegvári Katalin.

Mindig azt mondod, hogy az első kérdés a legfontosabb része az interjúnak, nem mindegy, hogy kezdünk.

A kérdés mindig visszafelé minősül. Ha jó a válasz, jó volt a kérdés is. Lehet körmondatos kérdést feltenni, ami szuperül hangzik, de ha azt válaszolom rá, hogy igen, nem, vagy nem tudom, akkor mehetsz a csudába a kérdéseddel.

Újra egyetemistának érzem magam, mint aki egy beadandó feladat előtt áll, hm, vajon jó lesz-e az első kérdés, amit ki is mondok.

Akkor megpróbálok jót kérdezni. Ahogy jöttem hozzád, újra és újra elképzeltem, ahogy sok évvel ezelőtt elindultál a hetedik kerületből Vitray Tamáshoz, a gondosan elkészített két kis copfoddal, az egész éjjel hímzett gallérkáddal, az újonnan varrt ruhádban, amire annyira vigyáztál, hogy meg sem mozdultál a buszon, nehogy összegyűrődjön rajtad. Mi vitt oda, miért akartál annyira televíziózni?

Nagyon meglepőt fogok mondani. Kamaszlány voltam, amikor először láttam televíziót, nekünk nem is volt, sőt a házban, ahol laktunk,  csak egyetlen család engedhette meg magának, hogy tévét vegyen. Néha be lehetett menni hozzájuk. Ilyenkor vittük magunkkal a kis sámlinkat, és néztük azt a néhány órás adást. Bár többnyire inkább anyukám munkahelyére, a Szövetség utcába jártunk tévézni, ami igaz, hogy nem volt túl közel, de messze sem a lakásunktól. Azért akartam tévés lenni, mert imádtam a Balogh Mária-féle gyári közvetítéseket, merthogy én nagyon-nagyon szeretem a technikát, a gépeket, a gyárak hangulatát. Elképzeltem magam, hogy én is majd bejutok ilyen gyárakba, hogy onnan közvetítsek, és akkor a gépek közelében lehetek. Aztán később, amikor már rég kultúrával foglalkoztam, és vidéki színházakhoz mentem riportokra, meg kiállításokra, ha módom volt rá, a helyi gyárba is bekéredzkedtem.

Olvastam az egyik könyvedben, hogy sokkal közelebb érezted magad a munkásokhoz, mint az értelmiségiekhez.

Igen, nagyon sokáig ez így volt. Szegény környéken nőttem fel, úgy is hívták azt a kerületrészt, hogy Chicago, merthogy olyan sötét. Persze annak idején, mikor gyerek voltam, semmiféle sötétség nem volt benne, nem kellett félni bűnözőktől. Az lehetséges, hogy a háború idején igen, de akkor én még nem éltem. Egyszerű emberek között nőttem fel, ismertem a nyelvüket, valamennyire a gondolkodásmódjukat, és mivel mi is rettenetesen szegények voltunk, ezért hát én is közülük való vagyok. Hát persze, hogy jobban éreztem ott magam, mint egy olyan értelmiségi közegben, amibe én nagyon későn jutottam. Tehát a gyerekkoromat nem ez határozta meg. Függetlenül attól, hogy a papám ugyan színész, a nagypapám nyomdász, zenebohóc volt, viszont a mamám varrónő és szűcs volt, ám ösztönösen intelligens, olvasott asszony. Kilencvennégy éves korában, mielőtt meghalt, még könyvtárba járt. Tehát én sokat felszedtem otthon, csak másképp, mint egy virtigli értelmiségi család gyereke.

A szülőkkel

Származott ebből valaha hátrányod?

Nem, egyáltalán nem!! Nekem volt ettől kisebbségi érzésem, egy darabig. Azért nagyon sokat olvastam, meg a szüleim hat éves koromtól hurcoltak magukkal színházba, mert nem tudtak hova tenni, nem volt, aki vigyázzon rám. Így az Operától kezdve mindenhova mentünk, és ahogy cseperedtem, egyre többet láttam. Először a Faust első felvonása alatt, később a második közben aludtam el, aztán egyszercsak végignéztem. Amikor Szegedre kerültem egyetemre, ott volt olyan csoporttársam, aki tanyáról jött, ahol petróleumlámpával világítottak. Ott a vidéki hallgatók között, én egy vagány pesti lánynak számítottam, míg itt Pesten értelmiségi körökben, proli lány voltam.

Igen, ez mindig viszonyítás kérdése.

Szegeden  felszabadult voltam, köszönhetően a gimnáziumi színjátszókörnek is. Igen ám, de fél év után rá kellett jönnöm, hogy az, amit én felszínesen tudok és jól elő is tudom adni, azt a diáktársaim alaposabban tudják. Egy fél év után nagyon össze kellett szednem magamat, hogy utolérjem őket. Sokat tanultam tőlük. Kollégista voltam, ahol nyolcan laktunk egy szobában. A lakótársaim tanítottak rendre, mert én bohém pesti lányként nagyon rendetlen voltam.

Érdekes amit a tanulásra mondasz, én hat évig voltam koleszos, hasonló körülmények között, csak mi tízen voltunk. Imádtam!

Nem rossz a koleszélet! Én is imádtam! Nyilván attól is függ, hogy kikkel kerülsz össze, de én nagyon szerencsés voltam ilyen szempontból. Az ember megtanul alkalmazkodni, amire nekem otthon, mint egy szem gyereknek, nem volt szükségem. Úgyhogy hálás vagyok annak az időszaknak.

Máig tartó barátságaim maradtak a koleszból. Neked vannak innen mély barátságaid, kapcsolataid?

Az a baj, hogy Szegeden összesen csak két évig voltam, mert a szüleim elváltak, és anyukám szerette volna, ha mellette vagyok. Ezért átjöttem a pesti egyetemre, ami nekem nagyon nem tetszett. Szegeden, ha írtál egy referendumot, az eseménynek számított. Mindig az a tanár jött be, aki ki volt írva, és mindent komolyan vettek. Ott is volt egyetemi színpad, így az a része is ki volt elégítve a vágyaimnak, hogy színpad, színházközelségben legyek. Emellett szerettem a várost is, Pesten más világ volt. Sokan csak azért jártak oda, hogy legyen valami diplomájuk, a tanárok ugyan nagynevűek voltak, de hol bejöttek órát tartani, hol nem. A vizsgáztatás úgy zajlott, hogy bementél reggel kilenckor és délután négykor szédelgett be a tanár. Szóval a Szegedi Egyetem sokkal komolyabb volt akkor. Hogy most mi a különbség, azt nem tudom megítélni, bár tanítottam is ott, de nem volt akkora rálátásom.  Szóval, mire a barátságok elmélyülhettek volna, nekem el kellett jönnöm Pestre.

Szegeden megvolt a saját kis életed, ami nyilván teljesen más, mint amikor a szüleivel lakik az ember. Sokkal szabadabb az ember külön.

Persze!! Kezdetben nagyon fura volt, sokat sírtam, amikor még nem volt kollégiumi ellátásom, hanem albérletben laktam, mert ez elég szörnyű volt. A főbérlőm kiszámolta, hogy hány darab szénnel lehet fűteni, én meg majdnem megfagytam. Akkor szoktam rá a dohányzásra, mert annyira fáztam, hogy csak ágyban tudtam tanulni, és tudtam ha rágyújtok, akkor nem fogok elaludni, mert nagyon félek a tűztől. Aztán teljesen véletlenül összebarátkoztam egy lánnyal, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Panaszkodtam neki, hogy szörnyű az albérlet, és hogy nem vettek fel a kollégiumba, ő meg azt mondta, hogy megpróbál nekem segíteni. Éheztem is elég sokat, mert nem volt sok pénze a szüleimnek, így, hogy el tudjam tartani magamat, tanítást vállaltam. A csoporttársammal már egy fél éve jóban voltunk, amikor egy alkalommal meghívott magukhoz ebédelni. Becsöngettem hozzájuk és igencsak meglepődtem, amikor az apukája ajtót nyitott, mert az egyetem rektora állt velem szemben.

Jó helyre kerültél…

Neki köszönhetem, hogy felvettek a kollégiumba.

A kezdetekkor

Menjünk vissza oda, hogy bementél Vitrayhoz…

Azért mentem be hozzá, mert szerettem volna tévés lenni. Nyaranta, amikor a Riporter kerestetik versenyek zajlottak, én mindig az NDK-ban voltam, ahol a nyelvtanulás mellett hol szőrmegyárban, hol áruházi eladóként, vagy manökenként dolgoztam. Az itt megkeresett pénzből aztán fel tudtam öltözni, illetve tartalékolni is az egyetemi időszakra, így viszont a versenyekről lemaradtam. Megkértem egy volt gimnáziumi iskolatársamat, aki akkor már a tévében operatőrködött, hogy intézze el nekem valahogy, hogy bejuthassak a Vitrayhoz. Hangsúlyozom, nem protekciót akartam kérni, ezért sem szóltam apukám legjobb barátjának, aki szintén a tévében dolgozott. Vitraytól megkérdeztem, esélyesnek látja-e, hogy elinduljak az akkor meghirdetett sportriporter vetélkedőn, mert mindenképpen tévés szeretnék lenni. Jelezte, hogy nem lesz könnyű. Megkérdezte, hogy mennyit értek a sporthoz. Mondtam, hogy apukámmal rengeteg sporteseményen jártam, de amit meg nem tudok, azt megtanulom. Így is lett. A szabálytanulás csak egy része volt a versenynek, emellett még kellett írnunk tudósítást, illetve jegyzetet is, és voltak személyes meghallgatások. Négyezren jelentkeztünk, és végül tízen nyertük meg a versenyt. Sikerült, bekerültem! Tamás mondta is valahol, hogy nagyon elszánt kislány voltam…

Vitray tanítványok

Teljesült az álmod, bekerültél. Ezután, hogy alakult a pályád?

Ahogy megnyertük a versenyt, megmondták, hogy bár a különböző fordulókban megfeleltem, ezért a lehetőséget megkapom, azonban ne is álmodjak arról, hogy nyugdíjas munkám lesz, mivel egy női sportriportert úgysem fogad el az ország. Abban az időben ez teljesen elképzelhetetlen volt. A német nyelvtudásomnak köszönhettem, hogy elvittek a müncheni olimpiára, ahol leginkább fordítottam, kávét főztem, és néha riporteri feladatot is kaptam. Ezért is nagyon örültem, amikor átküldtek az induló  A Hét című hírműsorhoz, mert itt végre annyit mehettem gyárakba, amennyit csak akartam. Élő közvetítésekben is bőven volt részem. A nagy fordulat akkor következett be, amikor nyolcvanban Érdi Sándor meghívott Kepes Andrással a Stúdióba, és megtette az akkoriban létező leggálánsabb ajánlatot: „Azt nem ígérem, hogy mindenről beszélhettek, amiről akartok, de amiről nem akartok, arról nem kell beszélnetek.“ Ezzel aztán minden szenvedélyemet kiélhettem a televíziózásban, hiszen mehettem gyárakba és bölcsész létemre foglalkozhattam kultúrával is, úgyhogy panaszra semmi okom. Amikor régi tévésekkel összejövünk, néhányan szomorúak, siránkoznak, szidják a mait, nyilván nem ok nélkül, olyankor azt szoktam mondani, hogy nálam félig tele a pohár, és köszönöm a sorsnak, azt a huszonnyolc évet, amit a Magyar Televízióban töltöttem. A mai médiában szereplőknek fél olyan év sem jut, mint nekünk huszonakárhány. Úgyhogy nem vagyok hajlandó siránkozni.

Szerkesztő-műsorvezető: Szegvári Katalin

A Stúdióban csikócsapatnak hívtak benneteket.

Mivel nagyon formabontó volt a műsor, iszonyú botrányok öveztek bennünket az induláskor. Mostanában, amikor valakinek levetítjük az első adásokat, mai szemmel is korszerűnek látjuk őket, persze nyilván más volt akkoriban a technika. Mi akkoriban, ahogy többen is mondták, nulla találatos totószelvényt töltöttünk ki. Régen tényleg volt ilyen. Az is nyert, aki egyetlenegy meccset sem talált el. Nekünk sikerült olyan műsort készítenünk, ami nem tetszett sem a tévé vezetésének, sem a kollégáknak, sem a nézőknek, csak nekünk, meg egy csomó vájtfülű értelmiséginek. Mi pedig rendíthetetlen ólomkatonaként ragaszkodtunk ahhoz, hogy a megszokottól eltérőt csináljunk. Állandóan raportokra jártunk a pártközpontba, de Nagy Richárd, az akkori elnök, annyira szeretett bennünket, hogy közölte: a csikócsapatot nem engedi bántani. Mi tényleg csikócsapat voltunk, Kepes harminckettő, én harminchárom, Érdi Sanyi harmincnyolc éves volt. Felforgattuk a világot rendesen. Érdinek, mint főszerkesztőnek az volt a találmánya, hogy művészetről beszélni csak művészi színvonalon lehet. Rengeteg Kossuth-díjas rendező közreműködött a műsorainkban, akik persze nemcsak képileg újították meg, hanem tartalmilag is magasabb szintre emelték a kultúráról való tudósítást. Nagyon sok fontos dolgot meg tudtunk csinálni. Tényleg volt olyan, hogy bizonyos embereket nem lehetett megszólaltatni, de azt a fajta függetlenséget elértük, hogy nem lehetett ránk oktrojálni olyanokat, akiket mi nem akartunk.

Csikócsapat

Mennyire tudtátok mérni, hogy szeretnek benneteket?

Akkoriban is volt közvéleménykutatás, még nézettségi mutatókat is mértek. Ezenkívül pedig megismertek, megszólítottak bennünket az utcán. Email helyett leveleket kaptunk, ami személyesen nekem érkezett, arra mindig válaszoltam, és a szerkesztőségben is volt külön segítségünk erre. Tekintélyünk volt még a politikusoknál is. Ha valaki valahova bejelentkezett, nem létezett, hogy ne fogadják.

Megközelíthetőek, mégis megközelíthetetlenek voltatok. Nem azért szeretett benneteket a közönség, mert minden nap öt szelfit lőttetek magatokról.

Szerintem nem voltunk megközelíthetetlenek. Persze, most másképp van, mert a bulvár miatt kutakodnak, könyékig vájkálnak a magánéletedben, de ez akkor nem létezett. Nézték a műsorokat, ezért másképp is álltak hozzánk, sokkal több tisztelettel, mint ma. Gondolom én, de nem tudom, hogy viszonyulnak ma a sztárokhoz, celebekhez. Akkoriban nem volt kellemetlen, ha például elmentél valakivel valahova egy kávét meginni, nem kellett rettegni, mint ma, hogy másnap már megírja az újság, hogy a szeretőddel vagy, közben meg csak egy kollégáddal. Ilyen nem volt, mert nem volt ilyen bulvársajtó.

Stábértekezlet: Horvát János – Szegvári Katalin – Szilágyi János

Vitray Teletár című műsora bepillantást engedett a nézőknek a kulisszák mögé, az egyikben a Stúdió kulisszatitkairól meséltetek. Ez a műsor nekem jobban a valóságról szólt, mint a mai valóságshow-k „valósága“, de úgyis érted, mire gondolok.

Nekem erről az a véleményem, hogy nincs ezzel semmi baj, csak ne valóságshow-nak hívják. Ha bezárnak tizenkét embert egy luxusházba, ahol nem nézhetnek tévét, nem olvashatnak újságot, nem dolgoznak, csak néhány feladatot kapnak, az nem a valóság. Ugyanakkor az is igaz, amit nekem Kolosi Péter mondott, hogy az emberi kapcsolatokról sok mindent meg lehet tudni. Ez is egyfajta olvasata a dolognak.

Ez is igaz.

Mivel van választási lehetőség, engem nem irritál semmilyen műsor, mert ha nem tetszik, egyszerűen elkapcsolom. Senki nem tart pisztolyt a fejemhez, hogy olyat nézzek, amit nem akarok. Amivel sokkal kevésbé vagyok türelmes, az a közszolgálati tévé, mert az a mi pénzünkből működik. A kereskedelmi tévé üzleti vállalkozás, olyan, mint a sarki butik, ott sem vered az asztalt, hogy ne pöttyöset áruljanak, hanem csíkosat. A kereskedelmi tévé azt adja, amire a reklám jön, amit sokan néznek. Ugyanilyen árucikk a bulvársajtó is, nyilván ha nem lenne rá vevő, akkor nem csinálnák. Persze az más kérdés, hogy ezt lehet tisztességesen, meg tisztességtelenül is csinálni. Tisztességes, ha az igazat írja meg az újságíró, ha leül veled beszélgetni, és nem hallomásból ad közre információkat, ha jóváhagyatja a cikket.

Mintegy százhúsz tévécsatorna van, nem könnyű szelektálni. A mi generációnk szerencsés volt olyan szempontból, hogy akkoriban stabil értékrendet közvetítettetek. A médiának ilyen szempontból is felelőssége van. Nemrég egy fiatal lány mondta, hogy belebetegszik, amikor a közösségi portálokon a tökéletes sztárok, celebek, tökéletes életét látja, mert a sajátját mellettük szerencsétlennek érzi. Sokszor kevés a jó családi háttér.

Azt gondolom, a család, meg a nevelés sokat számít. Az, hogy én az unokámmal minden héten színházba járok, az nem múlik el nyomtalanul. Tudom, hogy ezt nem mindenki engedheti meg magának, de amíg mesekönyvek, meg jó filmek vannak, addig van más út az értékek irányába. Az olvasáshoz nem kell sok pénz, mert el lehet járni könyvtárba is. Áron unokámat tablettezés közben mindig félbeszakítom, hogy sakkozzon is egy kicsit, mert attól fényesedik az elméje, és a színházi előadásokra is mindig jól előkészítem. Azt gondolom, hogy lehet a gyerekeket irányítani. Persze nem a mélyszegénységben élőkről beszélek, mert ők nem tudják ezt megtenni, de nekik meg segíthet az iskola. Példaértékű az Igazgyöngy Alapítvány, L.Ritók Nóra szervezete, ahol mélyszegénységben élő gyerekek felzárkózását segítik. Ezek a gyerekek biztos, hogy igényesebbek lesznek, mint azok, akikkel senki nem foglalkozik.

Az unokák: Áron és Martin

Igen, és az oktatásban sem ártana néhány használható tantárgy.  Milyen műsorokat nézel meg a tévében?

Nagyon sok filmet nézek, mert veszem a fáradságot, és összevadászom őket, felveszem set-top-boxra, aztán öt perc után megállapítom, hogy érdekel-e vagy sem. Híve vagyok az igényes sorozatoknak. Nagyon jó a Válótársak, a Társasjáték, a Terápia. Rendkívül igényes amerikai sorozat, nagyszerű színészekkel a Férjem védelmében. Szerettem a Vészhelyzetet, amit példaként is emlegetek a diákjaimnak. Ez a sorozat bizonyítja, hogy miként lehet pozitívan manipulálni a nézőt. Van benne szimpatikus fekete sebész, zsidó orvos, leszbikus orvosnő, Indiából vagy éppen Kínából származó gyógyító, mozgássérült belgyógyász. Szóval olyanok, akikkel szemben általában komoly előítéletekkel élnek az emberek. Ha tehetséges alkotók készítenek filmet, akik nem direktben nyomják a képedbe, hogy nem szabad diszkriminálni, akkor az hatásos lehet. Rendszeresen nézem még az RTL és ATV híradót, a Hír TV-t, és a TV2 reggeli összefoglalóját. Nincsenek előítéleteim, ráadásul kíváncsi is vagyok.

Kíváncsi voltam a lapszemléidre, ezért mielőtt jöttem hozzád, volt csoporttársunk, Rábai Balázs átküldött egyet. Azt külön kiemelte, hogy reggel hat óra előtt érkezett. Elképedtem.

Iszonyú munka, igaz? Híréhségben szenvedek, mindent elolvasok, amit csak lehet. Úgy gondoltam, hogy a fontosabbakat meg kell osztanom a barátaimmal. A néhány cikkből egyre több lett, míg végül összeállt belőlük egy lapszemle, amit eleinte tíz embernek küldtem. Aztán egyszer a Klubrádióban ellocsogtam, hogy csinálok ilyet, mire embertelen mennyiségű cím érkezett és mindenki kérte. A címlistám most úgy háromszáznál tart, de vannak viszontküldők is, így két-háromezer emberhez jut el naponta. Néha teljesen ismeretlenek is megköszönik, akik kapják valakitől. A legjobb történetem ezzel kapcsolatban, amikor egy sok titulussal rendelkező úr írt Amerikából, hogy ő is mennyire hálás a cikkekért, ugyanakkor nagyon mérges is, mert egy külföldön megjelenő magyar újságban valaki a saját neve alatt közli őket. Még pénzt is kap értük. Kérte, hogy ne aggódjak, ő már intézkedett, hogy ez ne történhessen meg még egyszer.

Nem húzod fel magad a híreken? Többen mondják, hogy már tudatosan kizárják és nem foglalkoznak velük. Többször én is.

Persze, hogy felhúzom magam, de értelmiségi ember nem teheti meg, hogy kizárja a történéseket! Az a bizonyos mondat, hogy az írástudók felelőssége, lehet, hogy közhelynek számít, de nagy igazság. Ha mi, értelmiségiek nem tudjuk, hogy mi van körülöttünk a világban, akkor ki tudja?! Ki tudja akkor a nem értelmiségit eligazítani a világ dolgaiban?! Ezenkívül attól, hogy valamit, valaki nem néz, vagy nem olvas, attól az még létezik. Nyilván olyan mértékben, ahogy én csinálom, az tényleg túlzás, de nekem ez belső kényszer. Szeretném, hogy tudjatok róla, mi van a világban. Nemcsak magyar, hanem külföldi híreket is szemlézek, jobb, bal és középen álló lapokat egyaránt. Nem válogatok. Megpróbálok mindig valami kultúrát is belecsempészni, ami nagy felelősség, mert sok ember annyit tud a világból, amennyit tőlem olvas.

Tudom, hogy igazad van, de sokan belefáradtak és semmilyen szinten nem követik a politikát, nem érdekli őket.

Ide figyelj, a világ boldogabbik felén, Európa gazdagabb országaiban is az emberek nem sokat foglalkoznak a politikával, csak elmennek szavazni.  Persze ott nem is olyan hektikus a politika, mint itthon. Ez most egy ilyen korszak, de ennek is sok olvasata van. Huszonhét éve volt a rendszerváltás, ami nagyon rövid idő. Nyilván, ha tíz életünk lenne, akkor sokkal türelmesebbek lennénk, de mert csak egy van, természetesen halálosan türelmetlenek vagyunk.

A gyerekeim, meg az unokáid generációja már egészen máshogy gondolkodik, megvan bennük a lehetőség, hogy más világot építsenek.

Fognak is, egészen biztos vagyok benne. Nekik már semmilyen emlékük nem lesz az előzőről, és szabadabbak azáltal is, hogy bármikor elmehetnek külföldre, szabadon járkálhatnak Európában, így sokkal többet látnak, sokkal többet tapasztalnak. A magam életében már nagy változás nem lesz, de az övékben biztosan. A televíziózás jövőjéről pedig azt gondolom, ha több pénz lesz és több szakértelem, akkor majd nálunk is lesz egy igazi kulturális csatorna, olyan, mint a 3Sat, vagy mint a Mezzo TV, ami már most is fogható itthon. Nem vagyok annyira pesszimista, mint sok velem egyidős, de ők is csak azért azok, mert ez az egy életünk van, és miért nem ebben jó minden?!  Hát nem lesz jó minden. A szüleinkében sem volt az, a nagyszüleink is borzalmakat éltek át.

Ugyanez járt a fejemben, amikor olvastam a könyvében az interjúkat Göncz Árpáddal, Zwack Péterrel és Darvas Ivánnal. Amit ők átéltek, megéltek… ehhez képest a mi problémáink kicsinek tűnnek.

A könyveid szereplői között kerestem az azonosságot. A hasonló értékrend, az emberi tartás és a karizma összeköti mindannyiukat.

Hát igen, ők mind-mind nagyon értékes emberek, akik letettek valamit az asztalra.

Engem mindig is az ilyen emberek érdekeltek, és rendkívül nagy ajándék számomra a sorstól, hogy ennyi jó és értékes ember közelében lehettem. Megtiszteltetés, hogy egyáltalán leültek velünk beszélgetni és partnernek tekintettek minket.

Létezik szerinted ma még olyan szellemi közeg, amiben te dolgoztál? Nemcsak munkatársak, barátok is voltatok. Igazi csapatban dolgoztatok.

Azt nem tudom, hogy van-e, de, hogy lehetne, az biztos. A mai napig nagyon sok emberrel vagyok jóban a televíziós életemből, többek között Érdi Sanyival, Wisinger Pistával, Rangos Katival, Kepes Andrissal… A Nem celeb csak híres című könyvem szereplői mind értékes emberek, és ugyanahhoz a generációhoz tartoznak. Legtöbben együtt jártak a Színművészetire. Összetartanak, többen barátságban is vannak egymással.

Sokukat csak most ismertem meg személyesen. Bevallom, kicsit szorongtam is, hogy egyáltalán tudják-e, hogy ki vagyok, szóba állnak-e velem. Mindenki igen készséges és barátságos volt. Kolosival, Azurákkal, Hajóssal, Tvrtkoval, Tillával is a könyv kapcsán ismerkedtem meg. Kotroczóval is csak köszönőviszonyban voltunk. Hadas Krisztát, Svábyt, Máté Krisztát, Erős Antóniát ismertem, Szellő István a kollégám, Rábai Balázs a tanítványom volt, Vágó régóta a barátom. S bár ő más generáció tagja, a személye pedig megkerülhetetlen a kereskedelmi televíziózásban.

Amikor Kolosival, meg Kotroczóval olvastam a beszélgetéseket, arra gondoltam, nyugodt vagyok, amíg ilyen emberek kezében van egy tévécsatorna.

Kotroczó nagy kedvencem, ő hallatlanul intelligens és művelt ember, aki színházba, kiállításokra jár, képeket gyűjt. Már rég oda kellett volna adni ennek a csapatnak a közszolgálati televíziót. Olyan műsorokat készítenének, hogy szétrobbanna a képernyő.

Nem celeb, csak híres című könyve dedikálásán

Már elhíresült az a mondásod, hogy akkor kell abbahagyni a tévézést, amikor a sminkelés tovább tart, mint maga a műsoridő.

Igen, ez így van, én pedig akkor is hagytam abba. Egyszerűen tudomásul kell venned, hogy hol élsz. Amikor megnyertem a sportriporter versenyt, tudtam, hogy akkoriban női sportriporterként nem fogadott volna el az ország. Ugyanez a helyzet a korral is. Míg Amerikában negyven éves kor alatt oda se engednek a híradópulthoz, mert nem vagy elég hiteles, ezzel szemben itthon meg nem szeretik az öreg embereket. Én nem akartam felvarratni a ráncaimat, mint azok, akiknek eltűnt a mimikájuk és el vannak torzulva. Úgy gondolom, méltósággal kell megöregedni. Egyetértek Dajka Margittal, akit mikor megkérdeztek, miért nem varratja fel a ráncait, azt válaszolta: „Tudják, mennyi munkám van nekem ezekben a ráncokban?“ Többször hívtak, hogy menjek politikai műsorokba, de nem vállaltam, mert nem akartam megmondó öregasszony lenni. Már régen nem szerepelek a képernyőn. Lezártam azt a korszakot, és kicsit se fáj a szívem, nincs bennem irigység sem, ha mást látok a képernyőn. Egyenesen rajongok például Krizsó Szilviért vagy Erős Antóniáért…

A megmondó öregasszony az én olvasatomban hülyeség, mert gyerekként a nagyszüleimtől rengeteget tanultam. A ti élettapasztalatotokkal nem rendelkezik egy húsz, harminc, negyvenéves. Miért nem lehetséges, hogy fiatalabbak és idősebbek együtt, közösen létrehozzanak nagyszerű dolgokat?

Jó, de az átlag nem így gondolkozik. Nagyon szeretek tanítani, de az elején mindig elmondom a diákjaimnak, hogy a mai televíziózáshoz az alapokat tudom nekik átadni, amit úgy tűnik, el is fogadnak. Ez hasonlóan működik, mint amikor valaki nonfiguratív festőművész akar lenni, annak is először meg kell tanulnia árnyékolni, csendéletet festeni, és Barcsay anatómiáját is ismernie kell ahhoz, hogy egy aktmodellt meg tudjon örökíteni. Nagy dolog, hogy az ember ennyi idősen még el tudja magát fogadtatni a fiatalokkal. A múltkoriban az egyik diákom híradósként kezdett dolgozni, amikor belépett a munkahelyére, megjelölt egy Facebook posztban, amiben megköszönte, hogy tévézik. Korábban azt mondtam neki, csak rajta múlik, hogy lesz-e belőle valami vagy sem. Ha undok és lusta marad, akkor biztosan nem, de lett. Igaz, alaposan megváltozott. Előnyére. De volt olyan diákom is, aki fél évig nem volt hajlandó kamera elé állni, én pedig erőszakkal nem akartam odarángatni. Vége lett a félévnek, elváltunk egymástól, aztán a következő szemeszterben ott ült újra egy csoportban, és azt mondta, hogy mindent megcsinál, úgyhogy elkezdtünk dolgozni.

Mi ezt meg sem mertük volna tenni. Mi a tapasztalatod, mennyit változtak a generációk?

Abszolút működőképes gyerekek ők is, tele vannak jó szándékkal, ha jól közelítesz feléjük. Amúgy meg nem hiszek abban, hogy bezzeg a mi időnkben, hiszen nyilván más volt nekünk, más volt nektek, de ahogy mi, úgy ti sem voltatok tökéletesek.

Ebben egyetértünk. Sokszor azt látom, hogy lebeszélik magukat az álmaikról a fiatalok, és valami reálisabbnak tűnő célt választanak helyette.

Ez mindig is így volt, de ha valaki valamit szeretne, akkor küzdjön is meg érte. Erre kell megtanítani őket, és segítséget nyújtani nekik abban, hogyha van egy álmuk, mit kell befektetniük, milyen utat kell bejárniuk.

Vitray tanítványok

Kolosi mondta a könyvedben, hogy Vitraytól világszemléletet tanultak, ahogy mi is tőletek. Mielőtt jöttem hozzád, megkértem néhány volt csoporttársunkat, hogy írják le a véleményüket rólad, az órádról.

Na mutasd! Kire emlékszem? Ezt nekem adod?

Közben olvas, mosolyog, nosztalgiázunk. Látom, hogy örömet okoztunk neki. Na és hogy milyennek láttuk őt? „Szigorú, határozott, erőteljes, szókimondó, karakán, okos, erős tartású nő. Hiteles tanár és médiaszemélyiség, tiszteltük a következetességét, tárgyilagosságát, pártatlanságát, alázatosságát, a munkájához és a tanításhoz való professzionális hozzáállását.“ Néhányan a mai napig kapcsolatban vagyunk vele, Rábai Balázs, az RTL II híradósa, így beszél róla: „A tanáraink közül én azóta is vele vagyok a legszorosabb kapcsolatban. Mindig, ha valamiben bizonytalan vagyok, akkor hozzá fordulhatok. Meghallgat, tanácsot ad, és nekem valahogy mindig az az érzésem, hogy a fontos dolgokat meg kell kérdeznem tőle. Eddig minden tanácsa bejött. Nem azt mondta sosem, hogy ezt vagy azt vállaljam, vagy ne vállaljam, hanem a tapasztalatai alapján felhívta a figyelmemet lényeges dolgokra… És ha azt kérdezed, hogy mi az, ami eszembe jut az óráiról, a beszélgetéseinkről, a tanácsairól, az a következő: Alázat – minden értelemben. A munkával kapcsolatban, mások iránt, az elesettekkel szemben… És egy tanácsa ma már legendás: akkor kell abbahagyni a televíziózást, mármint a képernyőn való szereplést, amikor már többet vagyunk a sminkben, mint ameddig a műsor tart. Ő abba is hagyta, önszántából.“

Több kitüntetést is kaptál, jelentenek ezek számodra valamit?

A legtöbbet a Táncsics Mihály-díj, mert azt kollégák szavazzák meg. Hatalmas elismerés, amikor a szakma azt mondja, hogy abban az évben én vagyok a legjobb.

Mi a helyzet most az Örökös Tagsággal? Nagy szívfájdalom az neked…

Hát az, szívfájdalom, de azért még nem adtam fel, próbálkozom. Jelenleg tárgyalok róla, de babonából nem szeretnék róla beszélni. Még az is lehet, hogy lesz belőle valami. Majd meglátjuk. Nem tudom miért nem kell a Magyar Televíziónak, mert ha valami közszolgálati meg magaskultúra, akkor ez az. Idén amúgy nem lesz.

 Halhatatlanok társulata 2014

Halhatatlanok társulata 2015

A Libazsúrban egy másik oldaladat is megmutattad. Belehallgattam az egyik adásba, amiben éppen arról csacsogtatok, hogy régen cipőpasztával kentétek a szempillátokat, spirál helyett.

Sajnos a műsor már nem lesz többet, pedig szerették az emberek, mert üdítő volt hármunk (Krizsó Szilvia-Rangos Katalin-Szegvári Katalin) politikamentes csevegése divatról, családról, gyerekekről, szülőkről, munkáról, színházról, női dolgokról.

Kepes-Krizsó-Szegvári-Rangos

Több szépség- és divatiparban dolgozó szakembert kérdeztem a plasztikáról, szinte egyikük sem érzi úgy, hogy belevágna.

Disszonánsnak tartom, amikor valakinek öreg a keze, és a ráncos nyaka fölött ott a kivasalt arca. Van olyan színésznő ismerősöm, aki azt mondta, hogy rendben, felvarratom az arcom tizennyolc évesre, és teszem fel, sikerül is, akkor rám fogják osztani Júliát? Nem fogják, mert tudják, hogy nem vagyok már tizennyolc. Nézd, mindenkinek szíve joga azt csinálni magával, amit akar. Nekem olyan ikonjaim vannak, mint Meryll Streep, és nem azért, mert annyira szép vagy nádszálkarcsú, nekem ő másképp gyönyörű.

Alig vannak ráncaid. Ez genetika?

Hát tényleg nem sok van, de igen, ez genetika, anyukám is ilyen volt és életében nem járt kozmetikusnál. Ennek ellenére vigyázok arra, hogy ápolt legyek, krémezem magam és rendszeresen járok kozmetikába, illetve hetente fodrászhoz. Ehhez ragaszkodom. Ha egész nap itthon vagyok, akkor is minden reggel beágyazok, megfürdök, soha nem maradok pizsamában, de még csak joggingban sem, hanem így felöltözöm, ahogy most is látsz. Minden alkalommal menetkész vagyok, nem hagyom el magam, mert ha egyszer azt elkezded, a végén pizsamában maradsz egész nap, és majd három nap múlva megfürdesz, mert azt gondolod, minek. Nagyon érdekes dolog ez az öregség, hetven éves leszek az idén…

Hogy viseled magát a folyamatot? Az egyik műsorban bejátszottak egy részletet a Stúdió egyik adásából, majd miután megnézted, azt mondtad, hogy nem szabad megöregedni…

Hát nem, de ha muszáj, akkor megöregszik az ember. Mivel egyedül neveltem fel a gyerekemet, nagyon sokáig nem érdekelt, hogy hány éves vagyok. Toltam magam előtt az időt: kipipáltuk az általános iskolát, a gimnáziumot, az egyik diplomát, aztán a másikat is… Nem vettem észre, hogy megy az idő. Ezt most sem érzem akkora csapásnak, csak a fizikai problémák zavarnak. Egyébként nem öregasszonyként élem az életemet, sokat járok társaságba, színházba, emberek közé, a baráti körünkben scrabble őrület van, az unokáim pedig abszolút frissen tartanak, náluk nincs mese. Egyszer találtam azt mondani a kisebbik unokámnak, hogy fáj a derekam, most nem játszom vele, megjegyezte és legközelebb ő mondta ugyanezt, amikor játszani hívtam. Velük jönni, menni kell, esélyem sincs, hogy elhagyjam magam.

Az unokákkal

Közben beszélgetünk, mit jelent fiús anyukának és nagymamának lenni, milyen előnyökkel, hátrányokkal, kihívásokkal jár. A fiadat egyedül nevelted, hogy fért bele minden a napjaidba?

Minden belefért, szervezés kérdése volt az egész, és az mindig jól ment nekem. Tudod, van az esti depresszió, ami azért rossz, mert akik ebben szenvednek, nem tudnak aludni, nekem ezzel nincs gondom. Én hajnali kelő vagyok és ilyenkor a depresszió helyett főztem, mostam, vasaltam. Manapság meg lapszemlét készítek.

Fiával

Egyszer meséltél nekünk arról az időszakról, amikor elküldtek benneteket a tévétől. Nagyon beteg lettél, leállt mindened…

Igen, az elég rossz időszak volt, ráadásul nagy hibát követtem el. Amikor megszűnt a műsor, hirtelen munkanélküli lettem, kiürült az életem. Azt hittem, annyira erős vagyok, hogy mindent kibírok, nem kértem segítséget senkitől, ami nem volt okos dolog. Azóta mindenkinek azt mondom, hogy nem kell mindig mindent egyedül megoldani, nem kell a legerősebbnek lenni, kérni kell segítséget, ha az ember bajban van. Fura népség vagyunk mi magyarok, mert ha mandulagyulladása van valakinek, azonnal elmegy az orvoshoz, de ha a lelke fáj, akkor nem.

Mert itthon ez még mindig cikinek számít, nem?

Igen, de miért az?! Amerikában mindenkinek pszichiátere van, igaz, hogy ott meg átesnek a ló másik oldalára, de még mindig jobb, mintha azt hiszed, hogy te mindent meg tudsz oldani egyedül. Akkoriban annyira tartottam magam, nemhogy szakembertől, de barátoktól sem kértem segítséget. Erősnek akartam látszani, nem is tudom, hogy miért. Biztos szégyelltem magam…  Aztán a szervezetem beintett, és azt mondta, hogy ennyi. Lebénult a hasam és meg kellett műteni. Akkor tanultam meg, hogy nem kell mindig a legerősebbnek lenni és tudni kell segítséget kérni.

Te meg mindenkinek segítesz…

Mindenkinek azért nem, de amikor és akinek tudok, szívesen segítek. Az ember szereti, ha fontos és szükség van rá, és a segítség nemcsak annak jó, aki kapja, hanem annak is, aki adja. Ahogy pedig múlnak az évek, az ember egyre jobban keres ilyen visszaigazolásokat.

A műsoraid és a könyveid is ilyen visszaigazolások? Ezekkel nyomokat hagytál az utókornak…

Jó dolog, hogy könyvek maradnak az ember után, azért is, mert nagyon tisztelem az írást. Nem tudom, miért, de mindig magasabbrendű tevékenységnek tartottam, mint a tévézést. Azt nem mondom, hogy állandóan nézegetem ezeket a könyveket, és hogy ezzel a tudattal kelek és fekszem, de nagyon jó érzés, amikor meghívnak író-olvasó találkozókra, ahol látom, hogy elolvasták a könyveimet. Mindezek ellenére, meg kell mondanom neked, ha visszatekintek mindenre, ha előbb jön a rendszerváltás, akkor nem televíziós leszek, hanem vagy tehetséges embereket menedzselnék, vagy tanítanék, ami most is hihetetlenül nagy örömet okoz. A kollégáim szokták mondani, hogy te minden gyereket szeretsz, és ez tényleg így is van.  Nem tudok gyerekre haragudni, legfeljebb csak ideig-óráig, és nem tudnék sohasem gyereknek keresztbetenni.

És ha most csinálhatnátok műsort?

Nem csinálnánk. Egyikünk sem. Elment fölöttünk az idő. Ha az Örökös Tagságból lesz is valami, akkor is csak tanácsadók leszünk. Ezt a mai televíziózást másképpen kell csinálni, kár itt erőlködni. A közönséghez vezető út számomra a könyvírás, ami tökéletesen kielégít.

A Hogy vagytok ti régi játszótársak? című könyvének bemutatóján

A közönséghez vezető út számára a könyvírás

Könyvei:

• Képernyőseim (1990)
• Egyenleg – avagy Egy politikai gyilkosság anatómiája? (1994)
• A siker nagymesterei (Érdi Sándorral, 2001)
• Hogy vagytok ti régi játszótársak? (2012)
• Nem celeb, csak híres (2016)

Fotókredit: Szegvári Katalin

Köszönöm szépen volt Csoporttársaim segítségét! (SZTE-BMI 1999-2004)