A stíluskommunikátor szak több tudományterület ötvözése által nyújtott bepillantást a szépség és a harmónia rejtelmeibe. Ennek egyik aspektusa a viselkedéskultúra és a protokoll volt. A viselkedéskultúra az a terület , amely az embert emberré, a társas érintkezésben társsá emeli. Az illem, az etikett és a protokoll szabályai segítik az embereket eligazodni a hivatalos, közéleti, nemzetközi rendezvényeken és eseményeken.
Az illemszabályok tiszteletben tartása és betartása az emberek közötti társas viselkedést egy magasabb szintre emeli, és teszi ez által az embert mássá az állatoktól. A köszönés, a telefonálás, a személyes kommunikáció és az öltözködés megannyi útvesztőjében kell megtalálni a helyes utat egy rohanó és erkölcseiben is omladozó világban, hogy ember tudjon az ember maradni.
A mai fiatalok ebben az elektronizált, digitális, online világban nőnek fel, ahol virtuális terekben „bandáznak”, gyakorta az offline terek nem is vonzzák őket. Hikikomori-jelenségnek hívják azt, hogy Japánban már 3 millió olyan fiatal él, akik hónapokig, évekig, vagy akár évtizedekig ki sem mozdulnak a szobájukból, a lakásukból. Minek is tennék, hiszen minden elérhető az internettel! Valódi társas kapcsolataik nincsenek, kizárólag a „felhőben” léteznek. Önkéntes remeteség, pszichés betegség, s csak Japánban eddig több millió érintett fiatal. Rémisztő jövőkép ez.
Mégis hiszem, hogy a mai magyar fiatalokban benne élnek a társadalmi értékek, hogy fontosak még számukra a társadalmi normák, hisznek a szerelemben, tudják tisztelni a másikat, akár egy idős embert, vagy egy várandós kismamát. Majd a társadalmi korosztályi közegben elsikkadnak a hordozott értékek, felveszik a „trendi” viselkedést, és megpróbálnak elvegyülni a felhígult erkölcsű ifjúság szürke tengerében.
Egy olyan területet vizsgáltam meg mai szemmel, amely számomra a régi, XIX. századi romantikus irodalmi olvasmányaimból volt ismerős, amely mindig a nő tiszteletéről szólt. Elegáns, finom, kecses, és úrias. Egy a köszöntésből, egy a tiszteletadásból. Ez a kézcsók.
Kíváncsi voltam, hogyan vélekednek a mai fiatalok a kézcsók szokásáról. Ezért egy anonim kérdőíves módszerrel közel 400 fiatalt (Budapest, Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza középiskoláiból) kérdeztem meg arról, hogy mit tudnak a kézcsók szokásáról. Honnan ered ez a köszönési forma? Melyik korból származik? Tudják-e a helyes protokollját a kézcsóknak? Mit gondolnak róla egyáltalán manapság a középiskolás fiatalok?
Hipotézisként az a tétel fogalmazódott meg a kutatásom elején, hogy a mai fiataloknak nincsenek tényszerű ismereteik a kézcsók kialakulásának történelmi hátteréről. Nem ismerik, hogy hol, mikor és honnan származik ez a köszönési formula. Ez a feltételezésem sajnos bebizonyosodott. A kutatásaim eredményeként tényszerűen látható, hogy a mai középiskolás fiataloknak ismeretei a kézcsókról valójában nincsenek. A kézcsók kialakulását, történelmét, a szokás hagyományait nem ismerik. De erre valójában nincs is módjuk, maximum jobb módú családokból származó fiataloknak, az idősebb rokonok által.
Feltételeztem, hogy a mai középiskolás fiatalok, a 14-18 évesek nem ismerik a kézcsók helyes menetét, nincsenek tisztában azzal, hogyan is kellene a kézcsóknak helyesen megtörténnie. Valóban igazolódott, hogy ugyan van a fiataloknak a kézcsókról némi ismeretük, de ezeket inkább a tévéfilmekből és nem a neveltetés által szerzik. Ám egy részük (47%) ismer olyan férfit, aki ma is kezet csókol. Budapesten, valamint a vidéki városokban, Kiskunfélegyházán, Kiskunhalason a középiskolások nem nagyon térnek el a tudásban, a tapasztalatban és a hozzáállásban, ha kézcsókról van szó.
Kutatásom megerősítette azt a feltételezést is, hogy a kézcsók szokása valóban kikopik a jelenlegi rohanó világunk viselkedéskultúrájából. Ma már elsősorban az idősebb korosztálynál jellemző, de a középiskolás lányok több mint kétharmadának (68%) már csókoltak kezet. Ami mégiscsak valami lappangó sugallat lehet. Érdemes lenne tovább vizsgálódni e kérdésben, pl. hogy kiktől, milyen helyzetben, milyen okból kaptak kézcsókot?
A kutatás megkezdése előtt úgy gondoltam, hogy inkább a jobb módú családokban volt ez a szokás gyakorlat, és az iskolázottságnak is fontos szerepe van e tekintetben. Ezek a hipotézisek is bizonyítást nyertek. Abban viszont érdemes a szemléletmódot kitágítani, hogy nemcsak jó családokból származók körében válhatott szokássá a kézcsók.
A mai középiskolás fiatalok, a 14-18 éveseknek közel a fele (42%) ma is elegánsnak, vagy éppen újra divatosnak (2%) ítéli meg ezt a köszöntési formát. Az ismeretek átadása azonban még komoly feladata lenne a mai magyar társadalmat befolyásolóknak.
Mindezek alapján hiszem, hogy lenne helye a magyar oktatásban és nevelésben a stíluskommunikációs kompetenciák fejlesztésének is. A fiataloknak nem csak arra lenne szüksége, hogy megismerjenek néhány köszönési formát, de fontos lenne az is, hogy megtanuljanak megjelenni, a rendezvényhez megfelelően felöltözni, beszélni, tisztelni a másikat, az embertársainkat, a nőt. Ennek elengedhetetlen feltétele a megfelelő önismeret, az emberismeret, a társas kapcsolatok, a viselkedési szabályok tanulmányozása, gyakorlása és ezek interiorizálása.