Nosztalgiázzunk egy kicsit! Mi jut eszünkbe, ha visszagondolunk erre az időszakra? Trapper farmer, Centrum Áruházak, Skála, Május 1 Ruhagyár, Vörös Október Ruhagyár, lódenkabát, kartonruha… Csak egy néhány, a szocialista divat kulcsszavai közül.

A második világháború előtt Budapest divatváros volt, pezsgő divatélettel, színvonalas szalonokkal, divatbemutatókkal. A háborúval azonban minden összeomlott, és az azt követő éveket áruhiány, valamint nyomor jellemezte. 1948-tól fokozatosan államosították a konfekciógyárakat, szalonokat, szabócégeket, és magát a divatot is. Míg nyugaton Christian Dior nőies divatstílusa hódított, itthon visszafogottság, célszerűség és egyszerűség jellemezte a ruházkodást. Ezt diktálta a szocialista jó ízlés:

„- Gogolák elvtársnő egy pillanatra! Ez egy új szoknya magán, igaz?
- Új, Virág elvtárs!
- Kurta! Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának. ” (1)

1949-ben megjelent az Ez a divat első, vékony, rajzos kiadása, majd a Nők Lapja is írt a legújabb divathírekről. Míg a háború előtt a lapokban megjelentek a francia és angol divat hírei, utána sajnos a nyugati világot és vele együtt a divatot is száműzték az újságok hasábjairól. A lapokban az átalakítási ötletek mellett a Ruhaipari Tervező Vállalat (RTV) rajzaival találkozhattak az olvasók. Az OKISZ Labor volt a szocialista időszak másik ruhaipari központja. Mindkét vállalat kétféle kollekciót készített. Egyet a reprezentatív bemutatókra, rendszerint külföldi anyagokból, és egy másikat egyszerűbb vonalvezetéssel, hazai anyagokból.

1951-től a KGST országok évente Nemzetközi Ruházati Versenyeket rendeztek, melyek később kongresszussá változtak. A magyar kollekciók nagyon szép eredményeket értek el, ugyanis – a Szovjetunió után – általában a második helyen végeztek. Majd a hatvanas évektől olyan nemzetközi vásárokon, divatbemutatókon is megjelent országunk, ahol többek között Hollandia, Nyugat-Németország divatipara is jelen volt.

„Színes karton ruhád csupa-csupa tarka virág. Hangod lágyan igéz, ellenállni nehéz, pesti lány vagy és kész!” (2)

A 60-as években nyugaton egyre rövidültek a szoknyák, hódított a combközépig érő csizma. Itthon azonban többnyire szintetikus anyagokból készült készruhákkal, zsákruhákkal találkozhattunk az áruházak választékában. A tehetséges tervezők, a színvonalas oktatás és a nemzetközi sikerek ellenére a kiállításokon megcsodált modellek hiányoztak a hazai üzletekből. A közönség csak a nagy példányszámú, rossz minőségű alapanyagokból készült konfekciótermékekkel találkozhatott az állami áruházakban. Igény azonban volt a divatos cikkek iránt. Megoldás: csempészturizmus. Kedvelt termékek voltak többek között az orkánkabát, a farmernadrág, és a nejlonharisnya is.

A’70-es, ’80-as években lassú változás volt tapasztalható. Ennek jele többek között, hogy a maszekok mellett megjelentek a magánbutikok, melyek konkurenciát jelentettek az állami iparnak. Itt sok egyforma, de legalább divatos ruhákat kínáltak a hazai vásárlóknak, később pedig a szocialista országokból érkező turistáknak is. Megjelentek a piacon az első nemzetközi világmárkák, melyek a ’90-es évek elején már egyre több magyar cég üzletét vették át. Az erősödő nyugati import és megszűnő keleti export hozzájárult a hazai textilipar válságához, így egyre több állami üzem állt le.

A rendszerváltozás után privatizálták a még megmaradt állami gyárakat és vállalatokat, így a ’90-es évek közepére szinte megszűnt a hazai ruha- és textilipar. Nincs már Május 1 Ruhagyár és Vörös Október Ruhagyár, csak az emlékek, a nosztalgia maradt. Nekünk, akik részben vagy egészben átélhettük ezt az időszakot…

Irodalomjegyzék:

1)      F.Dózsa Katalin: A magyar divattervezés rövid története

2)      F.Dózsa Katalin, Simonovics Ildikó, Szatmári Judit, Szűcs Péter: A magyar divat 1116 éve

(1)   Bacsó Péter : A tanú (1969)

(2)   G. Dénes György : Csinibaba