FEKETÉN, FEHÉREN

Coco Chanel immár két évszázad mítoszteremtő szenvedélyének állandó szereplője. Bűnös ártatlan, vagy ártatlan bűnös, akinek még azt is elnézi az utókor, ha a hírnevén csúnya nagy paca esik. Vaughan Hal amerikai oknyomozó riporter – egykori hírszerző –, nem kevesebbet állít a divat francia nagyasszonyáról, mint azt, hogy a II. világháború alatt kollaborált a németekkel, sőt, kémkedett nekik. Az „Egy ágyban az ellenséggel” című könyvben Coco Chanelből fekete angyal lett. Nem először. De hát egy kis fekete sosem volt ellenére.

Amikor Vaughan Hal könyve megjelent az Egyesült Államokban, két másik Chanel életrajzot is kiadtak. A kritikusok nem jöttek zavarba, volt, aki együtt tárgyalta a hármat, a Sokarcú Chanel címmel. Az egyik könyv a magánélet zamatos részleteire koncentrált, Coco határtalan szexuális szabadságára, arra, hogy mindenért rajongott, ami szép, legyen az női vagy férfi testbe „fogalmazva”. A hamarosan magyarul is megjelenő Egy ágyban az ellenséggel, Coco Chanel titkos háborúja pedig azt próbálja bizonyítani, hogy a franciák ideálja nem csupán belesodródott a gyanús német viszonyba, hanem tudatosan vállalta a beszervezést.

Gabrielle Chanel (1883-1971) a huszadik századi divat emblematikus figurája a semmiből jutott a magasba és egész életében kísértette a félelem, hogy egyszer mindent elveszíthet. Sokgyerekes családban, szegényházban született, nyomorban nőtt fel, kiskamaszként katolikus árvaházba került, ahol az apácák próbálták megzabolázni. Chanelt később így mesélt ezekről az évekről: „Kora gyermekkoromtól kezdve bizonyos voltam benne, hogy mindent elvettek tőlem, és halott vagyok. Ezt tudtam már akkor, amikor tizenkét éves voltam. Többször is meg lehet halni az életben.”  De nemcsak ezt tudta, hanem azt is, hogyan szerezze meg, amit akar, és hogy őrizze meg. Gátlás nélküli túlélőképességet fejlesztett ki magában.

Lehet, hogy rossz helyre, de jó időben született, hisz meghatározó alakja lett a húszas évek Párizsának, amit az új könyv szerzője dzsesszkorszaknak, az avantgárd festészet rajongója az „izmusok” korának nevez. Az alkotókedvtől – no meg az abszinttól, morfiumtól – sistergő városban olyan festő zsenik ültek egy asztalnál, mint Modigliani, Braque, Matisse, a színpadon Nizsinszkij táncolt, az építészetben Le Corbusier ünnepelték… És a dübörgő tehetségű Coco Chanel a többi művésszel egyenrangú alkotónak számított.

Harmincéves korára forradalmasította  a francia divatot, parfümje, a Chanel No.5 már Amerikát is egyen-illatba burkolta. Sokszor férfiruhákból merített ötletet a letisztult női eleganciához. A sokszoknyás formák helyett a nőkből finom sziluetteket kreált és bebizonyította, hogy kosztümben, ujjatlan ruhában, nadrágban, rövid hajjal is izgalmasan nőiesek. Sőt, akár túlméretezett férfiöltönyben is, amibe Coco egy alkalommal barátnőjét, a polgárpukkasztó, utcalányos szépségű Misiát öltöztette.

Kitalálta és divatba hozta a bizsut, maga is gyakran viselt többsoros fehér gyöngyöt. Közben megteremtette máig világhírű divatházát. Az önálló, saját jogon vagyonokat kereső nő jelképe lett. Hosszú élete során sztárokat és hercegnőket öltöztetett, az ő ruháit hordta Georges Pompidou elnök felesége és Jacqueline Kennedy. És bár a Chanel-ház mai kreatív igazgatója, Karl Lagerfeld azt nyilatkozta, hogy kedvenc témája a „kis fekete ruha”, az, amíg világ a világ Coco nevéhez fűződik. Ahogyan az is, amit jelképez, az örök női eleganciát, az egyszerűségében is provokáló finom szexualitást.

Ez utóbbinak Coco Chanel sem volt híján. Férfias keménység és nőies báj, az a bizonyos francia charm, aminek még keménykezű életrajzírója Vaughan Hal sem tud ellenállni. Mert miközben az újabban megnyíló náci levéltárak anyagait, amerikai, angol, francia archívumokat kutatva meggyőződésévé vált, hogy Chanel a német kémelhárítás ügynöke volt, és tőle származó kijelentésekkel támasztja alá a Coco zsidóellenességét, mindjárt magyarázatot is keres számára. A katolikus árvaházat, vagy később azokat a brit arisztokrata köröket, ahol az antiszemitizmus, legalábbis társalgási szinten, előfordult. Chanel Westminster hercegének segítségével került be az angol felső körökbe. Több évig éltek együtt, s a hercegnek köszönhette a későbbi brit miniszterelnök, Winston Churchill barátságát.

Életútját izgalmas, tehetséges, vagy gazdag férfiak egyengették. Megkóstolták egymás Picassóval, szenvedélyes kapcsolat fűzte Igor Sztravinszkíjhez, világhírű parfümjének kifejlesztéséhez pedig egy másik orosz kedves, Dmitrij Pavlovics nagyherceg nyújtott segítséget. Később viszonya volt Salvador Dalival és sokszor felbukkant az életében az örök szerelem Pierre Reverdy költő.  Az Egy ágyban az ellenséggel írója nem bír ellenállni a kísértésnek és megjegyzi „Kár, hogy Chanel és Hemingway sosem jöttek össze: az asszony körmei talán kipukkaszthatták volna Papa Hemingway felfújt macsó egóját.”

A negyvenes években megismerkedett Hans Günther von Dincklage báróval és a német kapcsolat elkezdődött. Chanel korábbi életrajzírói, akik nem tudtak az évtizedekig zárolt levéltári anyagokról, a bárót nagyvilági figurának jellemezték: jó borok, folyékony angol nyelvtudás, tenisz, műveltség, elegancia és kézcsók Chanelnek, minden találkozáskor. Hivatalosan német diplomata volt és a jóindulatú barátok szerint Cocóval csak szerelmesek voltak egymásba.

Vaughan Hal dokumentumokkal igazolja, hogy a báró rafinált és veszélyes kém volt, aki a legfelsőbb német köröknek jelentett és akciói fedezésébe bevonta Chanelt is.  Az író arra is talált utalást, hogy 1940-ben az akkor 57 éves Chanelt beszervezte a náci hírszerzés. Az pedig már korábban is ismert volt, hogy a háború utáni azzal vádolták, hogy egy francia kollaboránssal, Louis de Vaufreland báróval társulva együttműködött a német katonai felderítéssel.

A háború után bíróság elé állították, ahol minden vádat tagadott, az ellene szóló kijelentéseket fantazmagóriának minősítette és mindenre volt megfelelő válasza. Végül is nem ítélték el, Svájcba költözött és évekig maga választotta emigrációban élt. 

Vaughan Hal a The New Yorker magazinnak adott interjújában Coco unokahúgát idézi: „Tudja Mr. Hal, nehéz idők jártak akkor és az embereknek időnként szörnyű dolgokat kellett művelniük, hogy túléljék.” Az író hozzáteszi, hogy Chanel elképesztően megalkuvó volt, és mindent megtett azért, hogy boldoguljon. Elérte, hogy a német megszállás idején is Párizsban maradhatott, és a nélkülöző városban jó körülmények között élt a Ritz-ben. Német kapcsolatai révén kiszabadította hadifogságba esett unokaöccsét. De nem csak túlélni akart. Az árja törvényekre hivatkozva megpróbálta visszaszerezni világhírű parfümje a teljes forgalmazási és gyártási jogát a zsidó származású Wertheimer testvérektől. A Chanel No.5-öt húsz évvel korábban 10 százalék részesedésért adta el, mert sem gyártani, sem terjeszteni nem tudta volna. A parfümből Wertheimerék csináltak világsikert, s Chanel is szépen keresett vele.

 „Pierre Wertheimerrel egész életében egyfajta kaotikus, gyűlölet-szeretet kapcsolatban volt.” S a sors fintora, hogy az ötvenes években neki köszönhette a nagy visszatérését Svájcból Párizsba. Wertheimerék megvásárolták tőle az egész Chanel-birodalmat, divatházastul, élete végéig biztosították a lakását a Ritz-ben, fizették a számláit és az összes Chanel-termék eladása utáni 2 százalékot kapott, ami mai áron számítva évi 9 millió dollár. És Coco újra tervezhetett.

De vajon a franciák, akik a háború után kíméletlenül leszámoltak a hazaárulókkal, miért bocsájtottak meg neki? “1954-ben a legtöbb francia már fütyült arra, ki volt kollaboráns és ki nem – nyilatkozta Hal. – De Gaulle eldöntötte, hogy mind ellenállók voltak és az egész kollaboráns ügyet maguk mögött hagyták. És ne felejtsük el, hogy Chanel elképesztően tehetséges volt!”

Ami a Chanel-házat illeti, ahogy megjelent az új Coco könyv bejelentették, hogy valószínűtlenek Hal állításai. Ha antiszemita lett volna, miért voltak zsidó barátai, üzletfelei? A könyv egyik angol kritikusa szerint pedig, nem biztos, hogy minden magáért beszélő dokumentum, amire a szerző hivatkozik, valóban az, ami. A brit levéltárakban olyan anyag is van, ami szerint Chanel neve a kiugrást és a különbékét tervező német tisztek és Churchill közötti üzenetváltásban merült fel, közvetítőként.

Maga a Wertheimer család nem nyilatkozott sem Halnak, sem a könyv megjelenése után a sajtónak. Nem vesznek részt a cégtábla bekoszolásában.

Völgyi Vera

 Megjelent a Könyvjelző 2013. márciusi számában.