A TÖKÉLETESSÉG TÖKÉLETLENSÉGE 5.

Végtelenül optimista, jó humorú és nagyon különleges kisugárzású ember. 

Olyan előadó, akinek az első perctől bizalmat szavaz az ember, korosztálytól teljesen függetlenül. Egyik legfrissebb élménye, hogy előadását négyszázötven lázadó kamasz, fegyelmezett hallgatás után vastapssal jutalmaz. A munkája a hivatása, melyet végtelen szenvedéllyel, rendületlen hittel és példátlan elkötelezettséggel végez.  Hazánk protokoll nagyasszonyaként ismerte meg őt az ország. Görög Ibolya a Miniszterelnöki Hivatal egykori protokollosa, majd protokollfőnöke ma saját vállalkozást vezet, előadásokat tart és könyveket ír. Minden napot új lehetőségként él meg és maximálisan kihasznál. Egy igazi példakép a mai rohanó világban.

- Arról sok helyen olvashatunk, hogy 1987-ben kerültél a Miniszterelnöki Hivatalba, ahol tulajdonképpen belecsöppentél a protokoll szakértői munkakörbe, de mi volt előtte?

- Elég sok munkahelyem volt.. Ugyanis én azt vallom, hogy muszáj megtalálni azt a munkát, amit az ember szívesen és örömmel csinál – hát az életünk fele azzal telik! Dolgoztam – a teljesség igénye nélkül – az MTA Szociológiai Intézetében titkárnőként, a Malévnél a gazdaságpolitikán főelőadóként, Moszkvában négy évig tudományos munkán, onnan a Külkereskedelmi Minisztériumba kerültem, ’87 januárjában pedig a Miniszterelnöki Hivatalba. De nem bántam meg egyik munkahelyemet sem, valamit mindenhol tanultam, ami a végén a protokollhoz nagyon jól jött.

- Jó sok utat megjártál, míg rátaláltál vagy inkább rád talált a Te munkád. Tizenkét évig a Miniszterelnöki Hivatal protokollosa majd protokollfőnöke voltál. Mégis mennyire volt nehéz dolgod a politikusokkal?

- Ott én „beosztott” voltam, még ha osztályvezetőként, majd főosztályvezetőként is. Tehát én magamtól nem mehettem oda egyik politikushoz sem, hogy „hogy néz már ki megint?” – amíg nem kérdeztek, viselkedési tanácsokat nem adhattam. Viszont a programokon, ceremóniákon valóban én kértem meg mindenkit, mit kell tennie. Nem volt nehéz dolgom, mert mindenki tudta, hogy én azért vagyok, hogy segítsem a munkájukat. Akikkel gondom volt, az a környezetükben lévő, szervilis, ijedős, hatalom-mániás titkárnők, titkárok, munkatársak… De megoldottam!

- Na, igen ez a fontosság tudat néha elég idegesítő tud lenni.. Ha szabad ilyet kérdezni, volt-e kedvenc miniszterelnököd, akivel a legszívesebben dolgoztál együtt? És olyan, akivel a legkevésbé?

- Antall József volt számomra a leginkább tisztelt és szeretett miniszterelnök. Nagyon tudta, miért vagyok, mindig megköszönte a munkámat. De végül is egyik miniszterelnökkel sem volt gondom. Németh Miklóst nagyon szívesen szolgáltam, sajnos rövid idő volt. A legutolsó Orbán Viktor volt, ugye az első miniszterelnökségéről beszélünk. Kilenc hónap után az ő emberei küldtek el. Szerintem ő maga sajnálta, jól „kijöttünk”.

- Alapvetően nagyon optimista alkat vagy, ami sugárzik rólad. Ez a hozzáállás is nyilván megkönnyíthette azt az időszakot, amikor 1999-ben nem éppen elegánsan, elküldtek a Miniszterelnöki Hivataltól. Emelt fővel mentél tovább, a magad ura lettél és saját vállalkozást indítottál. Könyveket írtál, előadásokat tartasz, az energiáid, humorod kifogyhatatlan. Hogy csinálod?

- Hát mikor ’99 március 12-én mobiltelefonon elküldtek, végigsírtam az éjszakát bánatomban. De az első héten hetvennégyen hívtak fel, hogy mit tudnának segíteni. Akit hetvennégy ember felhív, annak nincs ideje elkeseredni sem. Mindenkinek azt ajánlom, hogy egy percig sem szabad leülni, magunkat sajnálni, mert nem fog történni semmi. Azonnal lépni kell. Én az első héten vagy ötven fejvadász céghez beadtam az anyagomat. Nem mintha sokan válaszoltak volna, de mégis történt valami. Aztán az Athenaeum Kiadó keresett meg, hogy írjak könyvet, így gyorsan munka is lett. Mire azt leadtam és szeptemberben megalakítottam a kis cégemet, már jöttek felkérések előadásokra – szóval nem volt bús-borongós üresjárat. Én nagyon szeretek dolgozni, nagy szenvedélyem, hogy segítsek az előadásaimmal az embereknek. Nagy boldogság és feltöltődés, hogy folyamatosan kérnek fel előadásokra, hogy szinte naponta jönnek levelek, amikben vadidegenek is tanácsot kérnek. Tényleg érdemes élni!

- Annyira jó ezt hallani! Persze azért tegyük hozzá, így csak az olyan ember képes beszélni, aki teljes szívvel-lélekkel műveli a szakmáját, ami a mai világban – valljuk be – nem a többségre jellemző. Beszélgessünk egy kicsit a viselkedéskultúráról és az oktatásról. A leánygimnázium, ahova jártál, még kötelező tananyag volt a viselkedéskultúra tanítása. Azt gondolom, hogy nem ártana, ha már általános iskolában kötelező tárgyként oktatnák ma is. Ráférne a gyerekekre… vagy inkább a szülőkre?

- Nem, nem volt ilyen tantárgy, de a tanáraink saját viselkedésükkel, elvárásaikkal, igényességükkel példaként álltak előttünk. A diák, ha nem is tudatosan, de óhatatlanul követi az általa szimpatikus tanár viselkedését. Ma, nem is tudod, hányan mondják ugyanezt, nagy szükség lenne erre. Én hozzátenném, hogy már a szülők korosztálya sem kapta meg ezeket az ismereteket. Szerencsére nagyon sok igazi tanító ember igyekszik becsempészni a viselkedéskultúra oktatását, osztályfőnöki órákon, szakkörökben, itt-ott.

- Az én gyerekeimnek akkor nagy szerencséjük van, őket Igazi Tanítók oktatják, akik még hivatásként tekintenek a szakmájukra. Persze az alapokat a gyerek otthonról viszi magával az iskolába, ahol ehhez hozzátesznek, formálnak rajta. Egy tanár barátunk szokta mondani, hogy sok szülő azt gondolja, az iskolában majd megnevelik a gyerekét. Szerinted melyek azok az alapvető értékek, amiket ha otthon nem kap meg a gyerek, később már nem, vagy csak nagyon nehezen lehet pótolni?

- A családnevelő Spock könyv ugye azt mondja, hogy a gyermeket nem szabad fegyelmezni, a gyermek egyénisége hadd teljesedjen ki. Na, ő teljesedik, bontakozik… és mikor bekerül az életbe, csodálkozik, hogy hol vannak a cselédek, miért nem ájul el senki attól, hogy ő ott van. A felelős szülő pont a viselkedési konvenciókat adja át, „köszönj gyerekem, ha belépsz”, „add át a helyed az öreg bácsinak”.. Ettől az egyénisége nem sérül meg a gyereknek, de megtanulja a beilleszkedés tudományát. Együtt élünk a földön, a társadalmak mindig kialakították azt a normagyűjteményt, ami alapján a legkevesebb problémával tudtak együtt élni. Ha valaki ezeket nem tartja be, vesztes lesz, kirekesztik.

- Hát igen, rengeteg a szülőket segíteni akaró szakirodalom, pedig sokszor a legjobb az ösztönökre hallgatni. Azért én nagyon tudok örülni, amikor például egy udvarias kisfiú kinyitja előttem az ajtót, vagy előreenged. Szerintem fontos, hogy ilyenkor megdicsérjük őket, kapjanak visszaigazolást arról, hogy ez a helyes út. Azért is, mert azt látom, hogy mostanában annyira nem menő udvariasnak lenni. Ha a hétköznapok hazai viselkedéskultúráját kellene értékelned, mi az, amiben a leginkább fejlődnünk kellene? Egyáltalán mi minden tartozik a viselkedéskultúra tárgykörébe?

- Ahogy már mondtam is, az együttélés szabályai. Ezek több száz éve rakódnak le bennünk, az is tudja, aki soha nem hallott ezekről még harangozni se. Amikor a gyerek a buszon nem adja át a helyét, néz ki az ablakon, elpirul… De legalább elpirul. Nincs ábécés sorrendben felsorolt szabályrendszer. Ezek íratlan törvények. Ahogy egy kínai bölcs mondta: „nem az írott törvényeket kell betartani, hanem az íratlanokat”. Aki belép, köszön. És nem azért, hogy van-e, aki fogadja, hanem azért, mert „ÉN köszönök, a többi a te dolgod..”. Tiszteljük az időseket, hiszen bölcsebbek, még ha nem is okosabbak. A fizikailag erősebb segítse a fizikailag gyengébbet. Szándékosan soha senkit ne bántsunk meg, mert nekünk is rossz napunk lesz. Lehangolva, rossz hangulatban ne induljunk el soha otthonról, próbáljuk elérni, hogy jó napunk legyen. Egy gondosabb frizura, kihajtott fehér blúz vagy fehér ing, egy extra finom kávé – valahogy kényeztessük magunkat addig, amíg nem azt mondjuk, hogy „jjaj – szerda van”, hanem azt, hogy „áá! – szerda van!!” – mert ha így, ha úgy állunk hozzá, akkor is szerda van. Sorolhatnám én itt a bölcsességeket, de ezeket mindenki tudja!

- Azért jó, ha felsorolod, mert lehet, hogy tudja a többség, de hogy eszerint él-e, az egy más kérdés. De nézzük meg, hogy a magyar közéleti szereplőkkel mi a helyzet? Ők milyen példát mutatnak a viselkedésükkel és ez milyen hatással van a társadalom viselkedéskultúrájára?

- Ne keseríts el. Olyan jó hangulatban beszélgettünk eddig! Nagyon elszomorít a helyzet. Külsőségeikben úgy-ahogy politikusok.. Bár egyre ritkábban látok nyakkendőt.. De a verbális megnyilatkozások!!! Komolyan rosszul vagyok. A tartalom is sokszor elképesztő, de ezt ítéljék meg politológusok. Én összerázkódom minden egyes csúnya szó hallatán. És manapság egyfolytában rázkódom… A csúnya beszéd villámgyorsan elterjedt. És erre nem válasz az, hogy „mindenki így beszél”, vagy hogy „ezen a közösségi oldalon így kell”. Az oldal maximum nem tiltja, de nem merül fel bennük, hogy „ÉN, képviselő, EP képviselő, ÉN nem beszélek így! Pláne nem írom le.”  És hát mint mindig, mióta az emberiség létezik, a vezetők viselkedése, normatisztele vagy – nem-tisztelete egyértelműen példa az „alattvalók” számára is.

- Sajnos ez a “példamutatás” a legkisebb közösségekre is igaz. Ahogy az a mondás is, hogy “A stílus maga az ember”. A stílus egy nagyon összetett dolog, ennek ellenére nagyon sokszor leszűkítik a jó megjelenésre. Pedig hiába jól öltözött valaki, ha mellette nem tud viselkedni, vagy hiába tud viselkedni, ha emellett helytelenül van felöltözve és még sorolhatnánk. Te hogy látod, mennyiben függ össze a viselkedéskultúra az öltözködéskultúrával? Milyen nagy bakit említenél ezzel kapcsolatban? Olyan jó történeteid vannak!

- Van, aki divatos. No, annak egyrészt sok pénze van, másrészt az állandó divathajkurászás miatt nem marad ideje arra, hogy megnézze, miben áll Diderot szerepe a francia felvilágosodásban. Meg szintén a divatról, II. Erzsébet mondta, „ha nem szaladsz a divat után, nem tudsz kimenni belőle”. A stílus más. Azt nagy munkával alakítja ki valaki. Azt láttatja, amivé válni szeretne. De az egy életre el kell, hogy kísérje. Nagyon becsülöm, akinek stílusa van, mert sok munkával jár és sok buktatóval. Én az eleganciára szavazok. Ahogy Paolo Coelho mondja: “az elegancia nem külső tulajdonság, hanem a léleknek az a része, amelyik látható a többi ember számára.” Az elegancia időt álló, egyenes derék és emelt áll kell hozzá.

Sok kérdést kapok az öltözködéssel kapcsolatban éppen azért, mert ugye ez a látható énünk. Egyszer azt kérdezte meg egy férfi, hogy ha zsebre dugja a kezét, a zakó alsó sarka előrefelé vagy hátrafelé álljon.. Mondtam, ne dugja zsebre a kezét. De az sem volt semmi, mikor azt kérdezte meg valaki, hogy úriember a szandálba húz-e zoknit… Hát, úriember nem húz szandált, legfeljebb, ha nyaral a vízparton, akkor meg nincs benne a zokni…

- Ha tovább boncolgatnánk, mi mindennel függ még össze a viselkedéskultúra, elég hamar eljutnánk a mindennapi kommunikációhoz, ezen keresztül pedig az emberi pszichéhez. Nagyon szeretem Kálmán Olga interjúit, akinek az beszélgetőpartnerei sokszor küzdenek a kamera előtt, hogy megfeleljenek az elvárásoknak, de ez nem mindig sikerül. Sok esetben kiesnek a szerepükből és előbújik a valós énjük. Nyilván helyzettől, szereptől, környezettől is függ, hogy viselkedünk.

- Feltétlenül! De ez nem holmi skizofrénia vagy megjátszás – hiszen megtanultuk, hogy másképp viselkedünk az óvó nénivel, másképp a nagymamával, a szomszéd nénivel… Akkor lesz valaki sikeres, ha megtalálja azt a szerepet, amit szívesen tölt be és akkor ahhoz óhatatlanul is alkalmazkodik. A médiában való megjelenéshez sokszor a legegyszerűbb tanácsok segíthetnek, már ha megkérdeznének ezzel kapcsolatban, akkor azt javasolnám például, hogy ha forog a szék, támaszd ki a talpad és az asztallapon a két karod, mert ha bemozdul a szék, netán jobbra-balra hintázol rajta, akkor látják, hogy hazudsz vagy csak simán nagyképű vagy. Ha komolyan akarsz mondani valamit, dőlj előre, támaszd a két alsókarod az asztalra, kézfejed kicsit emeld meg. Soha ne feküdj hátra fotelben vagy széken, mert egyrészt leesik a tokád, másrészt biztos, hogy „laza” leszel verbálisan is. És SOHA ne köszönj ki a nézőknek…

- Igen, ezeknek az apróságoknak tűnő dolgoknak a helyes használata csodákra képes, de persze ezek elsajátításához kellő nyitottságra és némi alázatra is szükség van. 

Viszont most egy merőben más, de kevésbé érdektelen témáról kérdeznélek. Nem tudom, mennyire érdekelnek a női magazinok, de kíváncsi lennék, hogy véleményed szerint milyen képet közvetítenek a magyar glossy magazinok, illetve a férfiaknak szóló Playboy a mai szépségideálról?

- Nem érdekelnek ezek a fajta magazinok. Néha ugyan nyilatkozom ezt-azt, akkor kapok lapszámot, de ne szeretem ezeket. A szépségről beszélve csak és kizárólag a külsőt nézik. Sőt, még a „belső kisugárzást” (idézet szőkenőktől) is, csak a szépségkirálynőknél keresik. Ez a rengeteg hosszú-szőkelábú, egyformán félgömb mellű és buggyadt szájú nő pont arra jó, hogy a kamaszlányok fejét teljesen megzavarják. Nagyon gyakran hallom, hogy már 15-16 évesen is mellműtétet kérnek karácsonyra. Most itt emlegetem a szőkenő dolgot. No, a szőke nő az nem hajszín, hanem állapot. 

- Igen, emlékszem erre az előadásodról, nagyon találó a meghatározás. Nagyon sok éve dolgozol a szakmádban, szakértője vagy az emberi viselkedésnek és szerintem az emberi léleknek is. A miniszterelnökök mellett töltött idő alatt a médiával napi kapcsolatban voltál, ezért tisztában vagy ennek a káros hatásaival is. Mégis, emlékszel rá, hogy befolyásolták valaha a saját magadról kialakított képet a médiában megjelenő szépségideálok? Volt olyan, akire nagyon szerettél volna hasonlítani?

- Szerencsére engem anyukám úgy nevelt, hogy pici korom óta tudatosította bennem a külsőm meg nem változtatható jeleit. Apukám meg feltétlen szeretetével azt oltotta belém, hogy attól én még Görögibolya vagyok… És ez működött mindig is bennem. Vastag boka, csúnya körmök, kicsit bandzsal szem, nem igazán vékony alkat – de tényleg, ez kit érdekelt? Igyekeztem mindig elegáns lenni és boldog voltam, hogy egészséges vagyok, hogy szeretnek, hogy jó munkám van, hogy megint remekül sikerült a fejtettbab levesem… Én soha senkire nem akartam hasonlítani. Viszont azt szerettem, ha hozzám igyekeztek hasonlítani..

- Olyan energiáid vannak, hogy csodálatraméltó. Ahogy tartod az előadásaidat, a viselkedésed, az öltözködésed, a kommunikációd… egyszerűen “egészben vagy”. Látszik, hogy ki vagy békülve magaddal, harmóniát sugárzol. Nagyon sokan hatvan felett nem igazán látják az élet napos oldalát, ellentétben Veled. Téged megvisel az idő múlása?

- Mikor negyven éves lettem, na, akkor kicsit magam mellé zuhantam. De az egyik kollégám azt mondta, hogy „sose búsulj, nagyapám is megmondta, öreg tyúknak van jó levese!”

- Na, ezt megjegyzem, pár év múlva, ha aktuális lesz, talán felderít..

- Tudomásul veszem, hogy múlik az idő, hogy öregszem. De ki nem? A lényeg, szerintem, hogy méltósággal el kell tudni fogadni és nem szabad hamis vágyakat kergetni. Sok színésznőn és közszereplőn látom, hogy vadul botoxolnak és műttetik magukat – de csókolom, a kötőszövet tovább is lazul.. És, de nézd meg, tényleg, felhúzva az arca és a felhúzott sima bőr között buggyan ki az aszott, lógós bőr. Ezért jobb, ha mindenféle korrekciók helyett picit több kilóval rendelkezünk. Ugyanis az arcot a belső zsírpárnák simán tartják. Meg az idegszálak is a zsíros közegben érzik jól magukat! Nem mondom, hogy el kell hízni, mert az is csúnya, de a szőlővenyige-külső is. Tudod, vékony, aszott, szolibarna…

Ami inkább megvisel, hogy fogy az idő, ami még hátra van. Mert élni tényleg jó! Na persze, időként fáj a térdem, hamarabb fáradok – de attól még az összes többi idő remekül telik.

- A plasztikai sebész sokszor csak tünetet kezel, ami újra és újra visszatér… Mondjuk , hatalmas üzlet. Te ehhez képest pár kilóval megoldod, kétségkívül költséghatékonyabb és fájdalommentesebb megoldás.

Sok csoporttal, rengeteg emberrel találkozol a munkád során, születik egy benyomásod az ott megismert lányokról, nőkről. A helyzetgyakorlatok sok mindent elárulnak az emberek saját magukhoz való viszonyáról is. Mi a benyomásod, általában elégedettek a testükkel, szépnek látja magát a többségük kortól függetlenül?  Az elégedetlenségük szerinted miből eredhet?

- Sok, nagyon sok nő attól fél, hogy ha épp nincs, akivel szexelhet, akkor nem ér semmit az élete. Ezért mindent elkövet, hogy hasonlítson egy Playboy-nyuszira. Ami mondjuk ötven évesen nagyon nevetséges. Ez az állandó pasi vadászat, a pasi hiány annyira olcsó dolog. Persze, jó, ha van, kell is az életnek egy jelentős és meghatározó szakaszában – de ha nincs, attól még nem áll meg a világ forgása. Aki meg csak azért megy férjhez, mert hát végre valaki megkérte, az végigszenvedi az életét. A közmegítélés még mindig megköveteli, hogy legyen egy férfi a nő mellett. Bár a szingli-lét egyre inkább népszerűséget kap, de csak akkor jó szinglinek lenni, ha valaki azt választja. Mert ha muszájból, akkor megint ott a depresszió, a gyomorfekély, a ráncos bőr meg a többi pszichoszomatikus görcs.

- Igen, igazad lehet. „A valódi igazság a szépségről” című Dove tanulmányból kiderült, mely során tíz országban 3200 nőt kérdeztek meg a 18-64 éves korosztályban, hogy közülük a két százaléka tartja magát szépnek. Tíz nőből legalább kilenc változtatna a külsején, valamint a nők 67 százaléka kivonja magát bizonyos hétköznapi tevékenységek alól, mint például találkozás a barátokkal, randizás, testedzés, a kinézetük miatti rossz érzetük miatt. A tanulmány kapcsán kommunikációs kampánysorozatot is indítottak, amely elég nagy port kavart. Riasztóak ezek a számok, de mi lehet a megoldás szerinted? Van-e egyáltalán megoldás?

- Nem, azt hiszem, nincs megoldás. Minden kor megszülte a maga szépségideálját. Az attól való eltérésbe vagy belepusztul egy nő, vagy büszke rá.

- Nyilván az utóbbi lenne a cél, a gazdaságnak viszont ez nem érdeke.. Véleményed szerint, a média vagy a családi, társadalmi környezet hat jobban a testképünkre? Mi a megoldás szerinted arra, hogy függetleníteni tudjuk magunkat a médiahatásoktól?

- Feltétlenül a média az első és legfontosabb hatás. Nem csak a külsőnk alakításában, de mindenben. A média Hatalom. Egyértelműen. A család szerepe ott van, hogy rámutasson a belső képünkre, azt fejlessze. Egy példát mesélek. Még Egerben volt egy szomszédunk, ahol a fiúgyerek lángvörös hajú volt. A szülők apró kora óta „Vörös”-nek hívták. Ez volt a beceneve, ezért fel sem tűnt neki, ha gúnyolni akarták volna az iskolában.

- Megszívlelendő a példa, az biztos. Azért egyre több kezdeményezés van arra, hogy a médiában az „átlagos”, illetve a „másság” is teret kapjon. Például egyre népszerűbbek a plus size modellek, vagy olvasókat öltöztetnek, kerekes székes szépségversenyt, divatbemutatót tartanak. Mit gondolsz, van esély arra, hogy a jelenlegi kifutók trendje, vagyis modellek testalkata megváltozzon, mondjuk a plus size modell legyen az új szépségideál?

- Biztosan nem fog megváltozni a kifutók világa. Remek dolog a kerekes székes szépségverseny, remek a plus size modellek bemutatása. De ezek csak egyedi, kuriózumként felvillanó képek lesznek. Nagyon jó, mert a toleranciát erősíti, a másság elfogadását, de biztos, hogy a vékony marad a divat. Ha én bemegyek egy divatosabb ruhaboltba, az eladó lányok enyhe megvetéssel a szemükben közlik, hogy 42-es a legnagyobb méretük. De leginkább 38-as a legszélesebb választékú felhozatal.

- Igen, nem Te vagy az egyetlen, aki az eladók hozzáállását emlegeti.. Azért már egyre több márka gyárt nagyobb méretben is. Már korábban szóba kerültek a plasztikai beavatkozások, de alapvetően mi a véleményed erről a témáról? Az is érdekelne, hogy Te alávetnéd-e magad bármilyen beavatkozásnak?

- Én biztosan nem vetném alá magam plasztikai műtétnek. Akinek valóban van testi hibája, mint például mell-eltávolítás után a mell pótlása, sérülés miatti arc hiba és hasonlók, annak nagyon jó a műtéti beavatkozás és sokat segít az önértékelésében. De aki a korával való harchoz használja, annak csak árt. Egyrészt pár év múlva kezdheti elölről, másrészt pedig egyetlen és állandó gondja az marad, hogy hogyan néz ki. Ezen keresztül látja csak a családját, a világot maga körül.. Minden egyes finom falat mögött látja a sebész szikéjét is.

- A stílusról már korábban elmondtad a véleményedet, így már csak egy kérdésem maradt, vagyis még napokig tudnék kérdezni, de egyszer le kell zárnunk. Szóval, meg tudnád fogalmazni, hogy mit jelent számodra a szépség?

-Erre nehéz válaszolni. Mert engem is befolyásol nyilván az objektív külső, de befolyásol a róla kialakított véleményem is. A szépség tiszta, mosolygós szemű, kedves.

Nagyon szépen köszönöm az értékes gondolatokat, igazán nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy igazi példaképpel beszélgethettem!