Gondolatok a szakmai hitelességről

2012.09.23. - Stíluskommunikáció

A kortárs fotóművészet számos darabját nagyra értékelem. Ha megtetszik egy-egy alkotás, természetesen igyekszem megismerni magát a művészt is. Így jártam legutóbb is, amikor néhány érdekes kép láttán kíváncsi lettem a fotográfus személyére. Találtam egy videóriportot is, megnéztem, és ezen a ponton valami megváltozott. Ahogy elém tárult megjelenése, verbális megnyilvánulása, maga az ember, csalódottságot éreztem. Bár előzetesen kialakított elgondolás nem volt a fejemben a művész személyét illetően, furcsa mód, mégis kiábrándultam. Ruházata nem volt „művészien” egyszerű, vagy „bohém”, nem volt „trendi” sem, ami egy divatfotósnál talán még természetes is lenne… hanem közömbösen „civil” volt. Sajnos a megjelenése által okozott mínuszt a verbális megnyilvánulása sem kompenzálta. Valahogy olyan érzésem volt, mintha egy riporter mikrofonnal a kézben egy járókelőt szólított volna meg, és azzal beszélget a fényképezésről. Mindez másodpercek alatt zajlott le bennem, és szinte azonnal egy furcsa kérdés fogalmazódott meg gondolataimban: Őőőő??? Ő lenne az a „művész”, aki azokat a bizonyos fotókat készítette? Hmmmm… furcsa!    A legfurcsább pedig az volt, hogy ezt követően, valahogy már nem is tetszettek annyira azok a fotók… olyasmit kezdtem felfedezni bennük, mint az egyhangúság, vagy éppen a sematikus átlagosság.

Aki tapasztalt már hasonlót bármilyen szakember kapcsán, az vajon feltette magának a kérdést, hogy mi okozhatja mindezt? Miért van az, hogy egy ilyen benyomás után csökken a szubjektív értéke annak is, amit eddig jónak véltünk? Miért van az, hogy valahol a lelkem mélyén még a szakmai kompetenciája kapcsán is megrendül a hitem, pedig a munkája semmi okot nem adott rá?
Az érintett alkotó facebook oldalát böngészve találtam egy érdekes bejegyzést is, melyben a művész némi sértődöttséggel megemlíti, hogy valaki „tiszteletlenül” részletekbe menően érdeklődött arról, mit hogyan csinál, illetve milyen konkrét technikát, eszközöket használ egy-egy fotó elkészítésénél. Hogy ez miért érdekes? Mert ez a történet sajátos módon világít rá arra a benyomásra, amit az érintett művész vélhetően tudtán kívül közvetít, vagy éppen nem közvetít magáról. Bár a vele kapcsolatos kommunikációban olykor elhangzik, hogy „művészként nevét a legnagyobbakkal emlegetik együtt” – és ezt munkája akár alá is támasztja –, személyes kommunikációja mégsem erősíti meg ezt a profizmust.
Egyesek sokkal inkább ügyes amatőrt látnak benne, aki a jó fotókat nem művészi tehetséggel, hanem „technikai trükkökkel” készíti. Mindez azért, mert ennek a kiváló fotósnak a személyes imázsa megmarad a „next door” szintjén. Az efféle diszharmónia a legtöbb ember szemében messzebbre mutat a ruházkodás kérdéseinél. Olykor a személyiség és szakmai pálya össze nem illő részei közötti feszültséget érzékeltetheti. Fontos lenne jobban odafigyelni erre? Meggyőződésem, hogy igen, és nem csak egy művésznek, de mindazoknak, akik nem szeretnének szakmai hitelességük kapcsán bárkiben is kételyt ébreszteni.
El is játszottam a gondolattal, miként lehetne vajon elérni, hogy az érintett fotográfus megjelenése összhangba kerüljön azzal a szakmai tartalommal, amit képvisel. Arra jutottam, hogy egy stylist (akikkel egy divatfotós nyilván körül van véve) bevonása a valódi problémát a legkevésbé sem oldaná meg. Hiszen a stylist maga is egyfajta alkalmazott művész, aki a legtöbb esetben sok kreativitással igyekszik egyedit alkotni. Tulajdonképpen „kitalál” valamit, ami az ő szubjektív látásmódját közvetíti.  Egyfajta művészi koncepció az is, mely ebben a formában a legritkábban alkalmas arra, hogy megteremtse azt a bizonyos harmóniát. Számtalan „átalakító show-ban” szemtanúi lehettünk már ennek a jelenségnek. De még ha olykor sikerülne is eltalálni a célt, egy „művészeti alkotást” csak maga a művész képes újra létrehozni, vagyis többnyire nem nyújt a hétköznapokban önállóan fenntartható megoldást magának az alanynak. Egyáltalán, hogyan lenne képes a stylist művészi intuícióktól független harmóniát teremteni személyiség, öltözék, értékrend, kommunikáció, társadalmi és kulturális környezet, vagy még ennél is több területen, hisz minden ember más és más..? Arra jutottam, hogy sehogy! Nem ez a dolga. Szinte biztos, hogy nem is egy valaki dolga. Hisz önálló szakterület az öltözék terén megtalálni azokat a szempontokat, amelyek fenntartható harmóniát visznek a megjelenésbe; és más szakember képes felkészíteni arra, hogy professzionális attitűddel nyilatkozzon valaki… Bár ez még csak kettő az esetlegesen érintett szakterületek közül, már itt felötlik bennem egy újabb kérdés: ha maga az alany láthatóan nem, akkor ki az, aki képes mindezt összefüggéseiben felmérni, esetleg a korrekciós folyamatokat értelmesen összehangolni? Különleges feladat jól látni valakit, erősségeivel és gyengeségeivel együtt. De aki képes erre, annak kezében van a kulcs, a harmónia teremtés kulcsa. Egy ilyen harmóniamesterre lenne szüksége történetem szereplőjének is, és akkor biztos, hogy senki nem tekintené ügyeskedő amatőrnek, miközben munkája alapján minden bizonnyal többre érdemes.

 Brainel Mehandi


Tudta Ön?

Tudta-e, hogy a gyöngyöt, mint ékszert, kezdetben csak a királyi család és az arisztokrácia viselhette? A 19. században már eltörölték a gyöngy viseléséhez kapcsolódó szigorú előírásokat, azonban az ára miatt továbbra is csak a kiváltságosok birtokolhatták ezt a nemes ékszert.

tovább >>>    

a farmer anyag nem amerikai találmány?  200 évvel  Amerika “felfedezése” előtt már gyártották Dél-Franciaországban és Észak- Olaszországban. Gondolta volna, hogy napjainkban világszerte 2,5 milliárd métert gyártanak belőle évente?

tovább >>>    

Az érzések és érzelmek kifejezésének legfontosabb eszköze a testbeszéd, illetve a torokban képzett hang. Mivel a szóra figyelünk, kevesen tudják, mi történik közben a testükkel, pedig nagyon fontos. Az emberi közlemény 7%-a verbális (csak a szó), 38%-a vokális (hangszín, hanghordozás), és 55%-a nem verbális. „Nem az számít, amit mondasz, hanem az, hogyan nézel közben”.

tovább >>>    

… hogy virág ajándékozása esetén sem selyempapírban, sem celofánban nem illik átadni, illetve, hogy szálas virág vásárlásakor, amennyiben egynemű a virág, a csokor 11 szálig páratlan szálból, 12-től páros számú szálból illik, hogy álljon. Ha vegyes a virág, nem számít a darabszám.

tovább >>>    

… hogy a parókaviselés XIII. Lajos alatt vált általánossá, aki fiatalon kopaszodni kezdett, és így akarta ezt leplezni. A divat továbbfejlesztésén nagy örömmel kapott XIV. Lajos, aki viszont a homlokán lévő nagy dudorokat szeretette volna takargatni. Először az udvar, majd az egész világ utánozta őket.

tovább >>>    

… hogy a stílus neve, amit Marilyn Monroe is képviselt: Pin-up. A pin up görlök a 40-es 50-es évek modelljei voltak. Szexi képeiket (fotókat és rajzokat egyaránt) tűzték fel a férfiak a falra, innen a nevük is: pin up, vagyis feltűzni. A magabiztos és huncut hölgyek szexi stílusa, amit képviseltek annyira meghatározó volt, hogy a [...]

tovább >>>    

phogy George Bernard Shaw, drámaíró egy interjúban beszélt a magyar nyelvről? A következőt mondta: „Bátran kijelentem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az [...]

tovább >>>    
Keresés
Facebook