Bogoly József Ágoston: Az univerzalitás, a lokalitás és a természet stíluskommunikációja       

A szabad ég alatt a természet felől érkező univerzális hatások harmonizációs kapcsolatba lépnek velünk. Vonulnak az évszakok és az évek. Váltakoznak a nappalok és az éjszakák. Fiatalodás és öregedés? A természethez kapcsolódó helyszíneknek, emlékeknek különös fontossága van az ember életében. Természeti környezetünk kognitív térképén emlékalkotó útjelzőket találunk. A hosszú időtartamot felölelő intenzív térhasználat lokális érzelmi kapcsolatot alakít ki a természettel, a tájjal, az épített környezettel együtt élő emberben. A szabad ég alatt az univerzalitás és a lokalitás világa között hogyan bontakozik ki a természeti környezetbe ágyazott stíluskommunikáció?

Keresem a találkozást a tájjal. Kis kirándulás. A makói határban az igási úton észak-keleti irányban Semlyék felé haladok. A Szárazérrel nagyjából párhuzamos, Békéssámsonra vezető úton, még jóval a megyehatár előtt, jobbra fordulok. A bogárzói templomot körülölelő mező felé veszem az irányt. A templom régi, lelki vonzáskörzetére gondolok. A pusztaságot szegélyező, mélyedésekkel tagolt semlyékes réten megállok. Majd letérek az útról. A pusztai élet szimbolikus jelentésekkel  felruházott mozaikjait keresem.

Semlyék szép természeti világa tárul fel előttem. A táj és az ember emlékezetében a régi sorsok, a kihűlt kemencék, a betemetett gémes kutak, az ősi földek, a rétek, a legelők a telelő jószágokkal, a szálláshelyekkel, a tanyákkal, a dűlőutakkal mind megelevenednek. Táj és ember életközösséget alkot. A táj is emlékezik az őseredetére, a folyó öntözte tágas, mocsaras létre, a sárgás-barna színű pangó vízfelületeken csillogó buja napfényre, az érintetlen láperdők tőzegmohás puha földszigeteire, a kis morotvákban halászó gázlómadarak teljes békéjére. A semlyékes területek, a szikes laposok, a szántók mélyebb peremén, az egykori mocsarak helyén már csak halványan őrzik a korábbi táji környezet nyomait. A szikes puszták vízhiányos növénytakarója pontosan mutatja a kiszáradó félben lévő életet. A növények nyíltan jelzik vízigényüket. A szikes rétek magas, kórószárú növényeinek, az üde mézpázsitos szikfokok élőhelyeinek még a felszín alatti vízre is szükségük van. A bűvös vesszőt vesztett varázsló, a mai ember itt könnyűszerrel találhatja meg a folyóvizek öntözte táj évezredekkel korábbi őseredetét, a föld ökológiai emlékezetét. Saját történelme van a talajnak, a mocsáremlékű rétnek, a földnek, a víznek, a levegőnek. Élőhely-komplex mikrotörténelme van a természethez, a pusztához kapcsolódó kultúrtörténeti emlékeknek, a földtani jelenségekkel, a kis szikes tavakkal együtt élő növényeknek, állatoknak és a tájjal életközösségben élő embernek.

A semlyék szó ingoványos, vizenyős legelőt, szittyóst, sziki réteket összefoglaló, a szántóföldek közé mozaikszerűen ékelődő, időszakosan nedves, tavasszal tocsogós, de nyáron leginkább már száraz, foltokban gyomos területet jelent. A szántók szélein a közeli talajvíztükör miatt a föld sója felfelé áramlik. Beljebb a semlyéken a zsombékos területek közötti aljzat sziksót izzad. Így szárad, így szikesedik a rét. Nem áll meg az idő. Az égen szélkiáltó madarak vonulnak. A talaj egy élő, változó rendszer. Itt, a semlyéken szemérmetlenül repedezik a föld. Tavalyról itt maradt száraz szamárkórók tövében, a zsombékok között bíbicek futkároznak. A pusztagyepek bíbic nyelvén szólni nem tudok, ezért madártani nevük latin ritmusán felbátorodva így szólongatom őket: Vanellus vanellus. Közben láthatatlan hosszú szálakon pacsirták függeszkednek az égen. Énekük hosszan száll a zsombékos vidéken. Ha erre járnék télen, vajon mit látnék a gyepszélen? Valószínű, eszembe jutnának Labozár Antal Igás-Semlyékről című dalának első sorai:„Gazdag múltra tekint vissza Igás-Semlyék népe, / Elénk tárul minden titka, Isten adta szépe. / Tanyavilág, jó szomszédság, sűrűn lakott hajlék, / Tovatűnő álomvilág, elsiratott tájkép.”

Nyáron, ember hagyta ösvény halvány nyomait találom meg a réten. Kitépett madártollak foszlányait hordja a szél. Piroslábú cankó, sárszalonka, hosszúnyakú gém, hová repültetek? A repedező föld felett áramló térben messzire ellátni. A magasabb növésű réti szálfüvek hullámzanak a szélben. Távolabb szíkerek és lapos vízösszefolyások foltjai tarkítják a tájat. A szárazfüves rétszéleken, az út menti árkot káka és nád lepi el. A tavaszi vadvizek sokáig álltak itt a szikes talajon. Aztán áprilisban egy időre a székfűnek nevezett kamilla sárga özöne borította a szélfútta szikpadok szürkés-fehéres szódával és kovasavas- lepedékkel ékes felszínét. A legfelső talajrétegben kicsapódó fehéres sziksó mintázata vízszintesen szaggatott, kissé hullámos csíkokban jelent meg. A nemrég még pépesen, szittyósan süppedő sziki talaj szemlátomást szárad. Sárszaga különleges. Főleg akkor, amikor a virágzó kamilla illatával keveredik a verőfényes szabad ég alatt. A vízzel telt lapos vidék nyáron legtöbbször kiszárad. A réten szétfutó szikes foltok az eluralkodó szárazság előidejű emlékei. „Mikor a réti semlyék, vagy a legelő felszabadul tavasszal a hó alól, apránkint gyalogutak keletkeznek rajta. Hosszában és keresztben. Idő múltán kitaposódnak, a lépések alatt a fű elsárgul rajtuk: a zöld mezőben ez a sárga vonal mutatja, hogy ez az út. De ez az út sohasem egyenes, pedig semmi oka sincs rá, hogy a sík mezőn ne legyen egyenes. Mégis mindig csak girbe-gurba. Ahogy az első ember ment rajta keresztül, ahogy utat vágott a csatakos mezőn, a többi mind utána ment, mint mondani szokás, nyomon járt. (…). Talán tócsák voltak még a nedves földeken, s azért kerülgetett. (…) Ha a juhász át akarja hajtani a nyájat az árkon, a birka nem megy. (…). Akkor a juhász fölveszi az öreg kolompos vezérürüt s átveti az árkon. Akkor azután valamennyi birka ész nélkül tolakszik át az árkon, még le is tapossák a gyengébbet a nagy igyekezetben.(…) Az utak előbb voltak, mint a tanyák, amiként, hogy nem a víz folyik arra, amerre a városok vannak, hanem megfordítva. (…)” A szegedi nagytáj távoli másik feléről, a réti semlyéken az „ezer esztendő járása-kelése” nyomán kialakult útról, a természet közeli élethez visszavezető ösvényről írta ezt Tömörkény István a Vasút akar lenni című, 1912-ben megjelent novellájában.

A természet stíluskommunikációja mindenkit megszólít. Az emlékek áramlása univerzális jelenség. A kozmikus idő nem múlik el? Bolygónkkal Nap körüli pályán száguldunk, így múlnak az évszakok és az évek. A Föld saját tengelye körül forog, szüntelenül váltja egymást nappal és éjszaka. Érzékeljük a nagyban a kicsit és megfordítva, a kicsiben a nagyot? Mindig minden együtt van. A Google Earth-program segítségével bolygónkon kívüli műholdas távlatból is rálátunk a kicsi Semlyék területére. Mint egy jól működő ökoszisztémában, a föld fölé tisztelettel hajló ember tudatában, a természeti környezet szépségének emlékáramlása folyamatos.

Első megjelenés: az első szövegváltozat Semlyék címmel jelent meg, Bogárzói Emlékkönyv, Makó, 2007. 13-14. p.

A fotó címe: Semlyék. Makó-Bogárzó mellett. A fotót készítette: Bogoly József Ágoston