Szeretetteljes vagy lélektelen körülmények között döntést hozunk, születni készülünk. Két sejt találkozása, közös fejlődésük eredménye vagyunk. Fájdalmasan felcsendülő hang jelzi az érkezésünket, amely környezetünk szemszögéből a legszebb dallamot jelenti, az élet hangját. Ajándékot kapunk. A lélek tapasztalni indul. Reményik Sándor, Csendes csodák című versében, így fogalmaz: „Tedd a kezed a szívedre,/ Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,/ Ez a finom kis kalapálás/ Nem a legcsodálatosabb dolog?/ Micsoda lelki finomság! A mindennapokban valóban tudjuk értékelni a legszebb ajándékot, amit emberként kaphattunk? Az ajándék, maga az élet.

Ami szép, az harmonikus.  Ha lótuszvirág lennék, lebegnék a tó vizén. Élvezném a nyugodt estét, az ezüst holdat és a fénylő csillagok ragyogását. Hajnalodva, bontanám szirmaimat, majd teljes pompával, kinyílva engedném be a napsugarat. A természet körforgásában a tökéletesre törekednék, összhangban a környezetemmel. Olyanná válnék, amilyen lenni szeretnék, stabilan a vízen tündökölnék. Ha pillangó lennék, szabadon szállnék, ékszere lennék a virágnak. Darumadárként a legendákat kelteném életre, a tó vizében állnék, az élet vizét innám, élvezném az egészséget, nem számítana az idő, kortalan lennék. Ha csodaparipa volnék, sebesebben száguldanék, csak mert jólesik, a táj harmóniájából töltekeznék, minden porcikám fiatalos lenne, látnám a célomat, lendülettel, erővel haladnék, szabadon tudnám megvalósítani terveimet. Ha gyermek lennék, megőrizném azt a kincset, amivel érkeztem, ülnék a hintán, figyelném a messzeségből érkező halk súgást, amely a szívemben jelzi, mit kell tennem, hogy boldog maradhassak, amíg a felnőttek el nem rontanak.

De emberek vagyunk, felnőttek! Tapasztalunk, nevetünk és sírunk. A sikert és kudarcot egyaránt behívjuk. Félünk, aggódunk, korlátozunk. Tanulunk a hibákból, de nem eleget. Törekszünk jónak lenni, mindenkinek megfelelni. Távolodunk magunktól, homályossá válik az út, bonyolódnak a kapcsolatok, hazudozunk magunknak. Időnként kibillenünk, erőfeszítéseket teszünk, hogy újra rendeződjünk. Benyomások, külső hatások elbizonytalanítanak. Visszatérünk önmagunkhoz…meddig? A természet egyszerűségében rejlő nagyszerűséget észrevesszük-e? A tudás, az érzelem, a test egyszerre fejlődik-e? Figyelve az édes gyermekek őszinte kacagását, még emlékeztet-e arra, miért jöttünk, mivé lettünk, és tanít-e arra, mivé kellene válnunk?

Lélekjelenlét. Belső tartás, józanság, bátorság a tudatos döntésekhez és tetteinkhez. Stíluskommunikáció, harmónia. Szeretettel való törekvés, előre látni a rendet, hogy megtörténhessen. Az az ember, aki nem tud építő kritikával és elfogadással, szeretettel tekinteni saját magára, az mást sem tud szeretni. Szeretet nélkül, jelen lenni, lélekkel, harmonikusan? Jelen lenni a pillanatban, ez az egyik feladat. Az elmúlás időszakában, békességgel a szívben, bátorság kell továbbmenni. A maradók fájdalmában, ha szeretet van a lelkekben, harmónia van a mindenségben. Az út megmarad, lélektől lélekig.