Visszaemlékezés önmagamra? Rendületlenül hiszem, lennie kell egy magasabb erőnek, mely mindent összetart és egyesít. Egy felsőbb rendű világnak, amely jobb, szebb, nemesebb, tisztább és erősebb, mint a miénk, az emberi. Megértettem, tanulni születünk. A tanulás azon fokát keressük, amely alázattal, fájdalmakkal kövezett ösvényen át hozza el azt az életörömöt, bölcsességet, magunk iránti tiszteletet, amely arra sarkall, hogy magunkból erőt merítve meg tanuljunk adni. Önmagunkból. Egyre többet, egyre jobban. Erőt, mely tettre sarkall, bölcsességet, mely vigyáz, és óva int, mosolyt, mely bíztatja a gyengét, ölelést, mert lelket ölelsz, kedves szót, mely terel, ha hallod, hálát az életért, de főként bölcs türelmet, lelki csendet az életért.

Emlékszem, mialatt egy rutinműtét alkalmával álomba merültem, úgy éreztem, mintha kikapcsolták volna a televíziókészüléket. Búgott ugyan, de nem mutatott már semmit. Apró mákszemek ugrándoztak vidám táncot lejtve a nagy dobozban s agyam minduntalan türelmetlenül egyre mondogatta magában: ”Ébredj fel! Ébredj már fel! Mikor ébredek már fel?!”  Négyéves, apró kislány voltam nagy barna szemekkel. Ártatlanul tekintettem a világra, s a nagyapám virágos kertjében kóborolva szívtam magamba azt a tisztaságot, amelyet talán a legbüszkébben őrzök azóta is, s végig kíséri egész eddigi életemet. Földi paradicsomba születtem. Odvas fák árnyékában ízleltem a természet újjászülető, teremtő erejét, figyeltem a gyümölcs szilvakékjét amint erezetén átsüt a délutáni napsugár, s a reggelente elém táruló rózsatenger jelentette a világ legcsodálatosabb szépségét.

Ha lehajoltam, én a bokrokról paradicsomot szedtem, mosatlanul ízlelhettem meg tiszta zamatát és gondtalanul hagytam, had csorogjon leve egészen a könyökömig. Ha az ösvényen haladtam, gyöngyvirágot szedtem öles csokrokba, ha az ég felé nyúlhattam, szőlőszemeket szakítottam, s húztam héját ujjaimra. A fáról dió pottyant, a másikon meg cseresznye kandikált. A langyos szél nekem a virágok illatát fújta.

Ébredeztem, visszakapcsolt a doboz. Apránként magához láncolt a létezés, elsodort az újra eszmélés bódító világa. Mint amikor a lázas testben melegség árad szét, úgy kúszott lassanként be lelkembe a nyugalom is. Ott akkor, az éles fájdalom közepette, ahogyan csak szemed sarkából figyeled a világot és egész tested szinte kiáltva tekint körbe, én vártam. Egyre csak vártam. Nem félelemben történő várakozás ez, vagy rettegés a váratlan ismeretlentől! Nem. Ez a bizonyosság nyugalma. A mindent elárasztó, bőrünk alá beivódó biztosság és nyugalom kevercse. Bizonyosság.  Éreztem kezei finom simogatását, lágyan hívogató hangját. Ez akkor, ott maga volt a nyugodt biztonság.

Talán ezt érezzük akkor is, amikor megszületünk. Megérkezünk. Új világ születik, új élet teremtődik. Kártyalapot húzunk, sorsot az isteni pakliból. Ki szépet, ki szomorút, ki szenvedőt, ki gyilkost, ki árulót, ki megvetőt. Kincset érő lapok ezek tele feladattal, szépséggel, lelki szabadsággal s minduntalan, szűnni nem akaró, olthatatlan tanulással. Pillanat töredéke alatt, első lélegzetvételünkkor szerződést kötünk Istennel: életet adtál, s cserébe, a vállalt feladatom elvégzem. Gyermeki botladozással, félelmekkel tele pillantunk e lapok mögé, s közben minden rezdülésünkben érezzük az elviselhetetlen terhet, mit születésünkkel vállaltunk. Lelkünk minden egyes rezgésével hajtja, vagy finoman tereli kedves életünk. Isten tartja kezében lapjaink, mosolygós vén arcán tekinti végig szövevényes, önmagunkért vívott harcaink. Ki elbukott alázattal, esélye végtelen, „itt egy új lap” – szippant szivarjából fenségesen. Nem tudhatjuk életünk útját hány meg hány barázda övezi, de a szerződés köt, vér a vérből, lélek a lélekkel ezt jól ötvözi.

Az én lapom sem csupa mámor, felhőtlen jókedv, kacagás, s bizony megfordult már fejemben számtalanszor, milyen lehet Isten finom szivarjából egy óriási szippantás. Zuhanunk, majd felröppenünk valahányszor szüntelen, de minduntalan feljebb emel egy nemesebb lelki mámor. Olykor hangot hallunk, erőset vagy követelőt, néha kedveset vagy kedvet szegőt. Nagy ricsaj zúghat sokszor az eltévedt fejekben, s kondulhat ezernyi harang veszni látszó lelkünkben. Tanulni érkezünk, teljesíteni? Leckét venni, vezekelni, fájdalomból erőt szülni. Boldogságot, világot teremteni, de mindenek előtt, önmagunkkal békét kötni. Az én utam harc, a küzdeni akarás, számvetés és elvonulás. Adni nemcsak könyvet lehet, vagy tollat, babát, ékszereket. Az ember gyarló és sokszor belefárad, ha tetteiért olykor mást kap. Rossz a kód, rossz az adó, de valljuk be őszintén, rossz az egész adó-vevő. Rossz a szó, a mozdulat, rossz a hangsúly, mi lelkekbe mar, megfagyaszt. Nincs alázat, nincs türelem, és sajnos ez az, mitől kegyetlenül mély a verem. Kiszalad a szó a szánkon, elcsattanhat pár pofon, de aminek mélyen nyomát érezzük örökre, az a szívbe markoló lélekfájdalom.

Tanulni születtünk, szenvedni, szeretni és hiszem, hogy egymást a magasba emelni. Oka van, hogy gyermeket szültem, okkal tettem rá kezemet kezedre. Isten lapja óriási ajándék és hálás vagyok minden egyes mélyen átélt pillanatáért. S ha netán elbukom a nagy harcban, vagy az élet apró játszmáiban, tudom, újra lapot húzok! Benne vagyok a nagy pakliban.