Hidd csak el, nem féltem!

Hangom ne halld! Nem szöktem.

Ezer kérdés, semmi válasz.

Hazug-tenger, kell, hogy árassz!

Látják sokan, hajótörött.

Rongyos bolond romok között.

Bolyong egy számkivetett őrült.

Szemed veszti néma tömeg között.

Követed, de vissza-visszanézel.

Szürke kabátja az idő, rá tekintesz.

Őrület határán galaxisok nyílnak.

Hány mezsgyéje van egy igazságnak?

Varázslat vagy csupán ócska révület,

életed az, mit eléd tár két kezed.

Ritka adomány, ha sorsod nézheted,

feszített vásznon pereg le életed.

Kövesd a bolondot, a hajótöröttet,

árnyán át lásd valódi énedet!

Hömpölyög a tenger, morajlik szüntelen.

A habok zúgása úrrá lesz testeden.

Nedvessé lesz kés, kanál, párnád is éj alatt.

Nyomot mos léteden a maró, sós áradat.

Hajnalra visszahúz, az ébredés meggyötör.

Barázdás arcodon jelek. Nincs tükör.

Felsejlik olykor egy-egy látomás,

szemed csukva, hisz’ ott az áldomás!

Újra leszáll az est, a szék, az ágy nedves.

Sötétség, árnyak, neked már nem kedves.

Fél szemmel látod már, elönt a félelem.

Tudsz evezni majd e hazug-tengeren?

Fel mered venni sorsod köpenyét,

szemben állni, legyőzni tajték-erejét?

Azt hiszed, van időd, merengsz majd reszketeg,

de elfogy. Te is elfogysz. Csendesedsz.

Vesd válladra azt a kelmét,

vedd fel végre! Igen! A bolondét!

Hiába rugdosod azt a kabátot,

hiába szűk, ócska, tudod, mindent látott.

Rettegsz, ha felveszed, feltámad,

a rejtőzött, valódi élet lesz, nem csupán mellőzött.

Menekülsz, hisz’ mi lesz ez? Talán még jó lehet?

Rálelsz utadra, követnéd szívedet?

Kimondod, megteszed. Ez ennyi csupán.

Valóban bolond lennél, ki átgázol egy vágy után?!

Tovább rejtőznél, kell a biztonság,

langyos meleg, rothadó bűz annyi éven át?

Vajon kiégett, mocsárból jövő fáradt léptedet,

kíséri megélt szerelem, ráncos tekintet?

Akarj hát! Láss bátran, ne kérdezz, figyelj,

csak magadba nézz!

Ragadj tollat, jegyezd, amit látsz,

türelem vezeti sorsod fonalát.

Vésd eszedbe jól: „hazug-tenger, kell,

hogy árassz, próba nélkül nincsen válasz!”

Ejtsd ki szavanként az új látomást!

A tükörbe nézz, ne láss meg senki mást!

Vakmerőség, bolond átka legyen lépted

bátor vára. Tudd: ha félsz, csak elveszítesz.

Marad nedves só-tengered!

Tákolj hajót vakmerően, szállj tengerre most!

Állj készen! Kezed remeg. Ott a kétely?

Ez egyre megy? A fájdalom, mi győz, ha engeded!

Bízz, bár utadon ez kezdet,

ha a kabát tart is, lesz erőd vezetni léptedet!

Fotó: Demsa Roland, Utak