„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”

/Karinthy Frigyes: Előszó /

A kilencvenes évek végén helikopter pilótáknak tartottam ezer órás nyelvtanfolyamot. Egy francia lektorral dolgoztam együtt, aki Magyarországon töltötte sorkatonai szolgálatát. A tanfolyam két harmadánál járhattunk, amikor közölték velem, hogy a francia katonai attasé ellátogat a laktanyába. A program részeként megtekint egy francia órát is, ellenőrizve ezzel a lektor munkáját. Ez a látogatás számomra jelentős eseménynek tűnt, ezért úgy éreztem, hogy meg kell vendégelnünk az attasét, persze csak abban az esetben, ha az elfoglaltságai ezt lehetővé teszik. Nyomozásba kezdtem, hogy kiderítsem, szerveznek-e számára valamilyen hivatalos ünnepséget. Miután nemleges választ kaptam, előálltam a nagy ötlettel. Engedélyezzék, hogy a csoport meghívja az attasét egy ebédre. Mivel én csupán egy civil tanárnő voltam, így azt a választ kaptam, hogy „csak semmi partizánkodás”.

Természetemből fakadóan nem tudtam elállni eredeti ötletemtől, és magánakcióba kezdtem. Akkor még nem voltam olyan jártas a protokollban, viselkedéskultúrában. Csupán egy érzés kerített hatalmába, amitől nem tudtam szabadulni. Megkértem a lektort, hogy tolmácsolja a csoport ebédmeghívását az attasénak, aki meglepő módon elfogadta azt.

Elérkezett a nagy nap. Minden rendben zajlott. Egyetlen dolog volt hátra. Megbeszélni az attaséval, hogy a bejáratnál fogom várni, mert nem szeretném, ha kiderülne, hogy mire készülünk. Szakadó esőben kigyalogoltam a bejárathoz. Rövid idő múlva az attasé is megjelent hófehér bőrüléses autójával, a jellegzetes francia egyenruhában, hófehér kesztyűben. Én a magam egyszerűségével, ázott verébként, csöpögő esernyővel behuppantam mellé, és elindultunk az étterem felé, ahol egy kellemes ebéd kíséretében, kedvesen elbeszélgettünk.

Az attasé megköszönte a meghívást, a hadseregnél pedig, azóta sem tudnak a „partizánkodásomról”.

Visszatekintve erre a történetre úgy érzem, hogy a stíluskommunikátori pályám már ott elkezdődött. Semmi mást nem tettem, önmagamat adtam. Nem egy pozíció előtt hajtottam fejet, hanem megláttam az attaséban az embert, és éppen ez tette különlegessé azt a napot. Ember és ember közötti kommunikáció történt.

A jól sikerült program visszacsatolása az volt, amikor a lektor közölte, hogy a nagykövetségen megkérdezték tőle, hogy mi történt a látogatás során, mivel az attasé megváltozott? Mosolygós, jó kedélyű és kedves lett. Arról nincs tudomásom, hogy meddig tartott nála ez az állapot, de úgy gondolom, a változást az idézte elő, hogy, még ha csak egy kis időre is, végre önmaga lehetett, felszabadult a pozíciójából fakadó elvárások terhe alól.

Hogy miért meséltem el mindezt? Azért, mert stíluskommunikátorként, franciatanárként, Lévai Gabriellaként azt szeretném elérni, hogy újra önmagunkra és egymásra találjunk. Merjük vállalni azt, akik vagyunk, ne akarjunk feltétel nélkül minden elvárásnak megfelelni. Tanuljunk meg az intuíciónkra hallgatni. A rohanó világunkban képesek legyünk megélni az életet, és nem végigrohanni rajta. Ne csak egymás mellett, hanem együtt is éljünk. Ismét fontossá váljanak a személyes kapcsolatok és az emberi értékek, úgy, mint az őszinteség, tisztelet, megbecsülés. Nyitottakká és elfogadókká váljunk önmagunkkal és egymással szemben is.

Örömmel veszem, ha egyfajta kommunikáció alakul ki közöttünk, és Önök is megtisztelnek azzal, hogy elmesélik személyes élményeiket, elmondják véleményüket. Ezért is választottam mottóként Karinthy ismert idézetét.

Árral szemben. Ez a rovatcím talán meghökkentő, mégis kifejezi az általam képviselt szemléletmódot.

Egyrészt azért, mert úgy érzem, hogy árral szemben haladunk akkor, ha megpróbáljuk önmagunkat vállalva, a külsőnk és belsőnk közötti összhangot megteremtve, őszintén, egymást elfogadva és tisztelve élni az életünket. Bátran állíthatom, hogy ez egy egész életen át tartó tanulási folyamat, tele buktatókkal, nehézségekkel, szembesülésekkel, de mindenképpen megéri.

Másrészt azért, mert egy sokak által csodált, sokak által megvetett, de semmiképpen nem közömbös nép életét tárom Önök elé, nem megszokott formában. Saját tapasztalataimmal, személyes élményeimmel, az élet által megírt és koreografált történetekkel tarkítva, szubjektív módon.

Szeretném Önöket elkalauzolni egy gyönyörű országba, Franciaországba, azzal a céllal, hogy kicsit közelebb hozzam Önökhöz ezt a csodálatos kultúrát. Ha kíváncsiak ennek a megosztó népnek az életére, kultúrájára, hagyományaira, kérem, tartsanak velem!

Kalandtúránkat egy időutazással kezdjük, bepillantva a francia történelem fontosabb eseményeibe.

Kép forrása:

http://www.tanevkulfoldon.hu/kozepiskolai_tanev/europa/franciaorszag/index.html (2015.05.06)