Hogy mi a stílus számomra? Az valami titokzatos, egyedi, megismételhetetlen dolog, amely a letisztult, szépre törekvő, egyedi és megismételhetetlen embert, egyéniséget tükrözi. Önkifejezési eszköz, színek, illatok, formák, anyagok, élmény.
Közgazdászként diplomáztam, évekig a számok bűvöletében éltem, amit – bevallom – nagyon élveztem, de mégis úgy éreztem, valami hiányzik. Évek óta motoszkál bennem a kérdés, mi a hiányérzetem oka? Kislányként divattervező szerettem volna lenni, de hamar eltérített a racionális világ ettől az iránytól, hiszen azt sugallta, ilyen szakmából Magyarországon nem lehet megélni. De továbbra is ugyanúgy lenyűgöz, elvarázsol egy-egy ruhaköltemény, mint ahogy azt a kislányt, aki gyermekkoromban az Édesanyjával a varrónőnél bújta a Burda magazint, és aki csodálattal nézte az Anyukáját a saját tervezésű esküvői ruhájában a megfakult fotókon.
Kerestem, kutattam és egyszer csak rátaláltam. Stíluskommunikátor szak, Szeged. Nádudvari Gabriella szavai és melegséget sugárzó tekintete meggyőztek. Úgy éreztem, szeretnék mindannak a részese lenni, amit ez a szak felkínál, önmagamat megismerni (“Gnothi Seauton!”- már a gimnáziumban is ez az üzenet fogadott 4 éven át minden nap az osztályterem falán), kommunikációs képességeimet fejleszteni, hogy másoknak is át tudjam adni mindazt, amit elsajátítok. Lehet, hogy idealista vagyok, de szeretném mindezek által kicsit szebbé tenni a világot, boldogabbá, elégedettebbé tenni saját magam és embertársaimat is. Ez a célom, és úgy érzem, a szak minden támogatást megad mindehhez.
Fotó: Balogh Gabi