Azért, hogy megértsük, hogy mi irányítja a Dior ház tervezőit, kicsit vissza kell mennünk az időben. A divatházat Christian Dior alapította 1947-ben. 1957-ben bekövetkezett halála után Yves Saint Laurent, Marc Bohan és Guianfranco Ferré voltak a vezető tervezők, majd 1996-ban a Dior tulajdonosa John Gallianot bízta meg a feladattal. Ez volt a divatház egyik legszebb korszaka. Sokan úgy tartották, hogy Galliano tehetsége nagyon közel állt Dioréhoz, ezért kreációi stílusukban is hasonlítottak az alapító stílusához. Ruháit kecsesség, a nőiesség kifejezése és precizitás jellemezte. Amikor 2011-ben botrányba keveredett és hirtelen távoznia kellett a cégtől, nem igazán tudták őt pótolni. 2012-ben Raf Smimons lett a vezető tervező, aki saját bevallása szerint főleg a Dior első évtizedeinek kollekcióiért rajongott, amiből arra lehetett következtetni, hogy ő teljesen más, letisztultabb stílust fog képviselni, mint Galliano. Amikor 2015 októberében váratlanul elhagyta a céget, a vezetés úgy határozott, hogy az új kreatív igazgató kiválasztásáig belső körben oldja meg a feladatot: így kaphatott lehetőséget egy lelkes svájci kettős, hogy megtervezze a 2016-os tavaszi és őszi haute couture kollekciót.
Serge Ruffieux 2008-ban csatlakozott a Diorhoz (még Galliano idején), és 2012-ben lett vezető tervező, amikor Raf Simonst választották kreatív igazgatóvá. Ruffieux 1998 és 2002 között a Moschinonál, 2002-től 2007-ig pedig Sonia Rykielnél dolgozott. Lucie Meier öt évet töltött Marc Jacobs mellett a Louis Vuittonnál, majd a Balenciagánál dolgozott Nicolas Ghesquière-rel, mielőtt 2014 júliusában a Diornál helyezkedett el.
Úgy tűnik azonban, hogy az ő „kinevezésük” mindössze átmeneti megoldás volt, amíg a cég egy nagyobb volumenű kreatív igazgatót nem talál. Választásuk a Valentino korábbi tervezőjére, Maria Grazia Chiurira esett, aki első kollekcióját 2016. szeptember 30-án mutatta be. A svájci tervezőpáros első bemutatóját vegyesen fogadta a szakma. Irányításukkal roppant letisztult, egyszerű ruhák készültek, egy modern, fiatalos kollekcióval jelentkeztek – derékhangsúlyos sziluettek, hosszan felhasított ceruzaszoknyák, keskeny ujjrészek, aszimmetrikus szabásvonalak – de a bírálók az ötleteket, valamint a Dior-ház eleganciáját hiányolták.
Jelen kollekció inspirációs forrása maga a Dior-ház volt: a bemutató során visszatértek a kezdetekhez. Ez nemcsak a bemutatott ruhákban tükröződött, de magában a helyszínválasztásban is: a show-t szimbolikusan a Montaigne Avenue 30. szám alatt található épületben rendezték, ahol az alapító Christian Dior első műterme is volt.
Itt tartotta első bemutatóját 1947-ben, amellyel megalkotta az úgynevezett „New Look” stílust (maga az elnevezés Carmel Snow, a Harper’s Bazaar divatmagazin főszerkesztőnőjétől ered, aki a kollekciót látva elragadtatottan így kiáltott fel: „Dear Christian, your dresses have such a new look!” A tervező Ligne Corolle-nak („pártastílus”) nevezte kollekcióját, utalva ezzel az alkalmazott formákra). Dior keskeny és lekerekített vállakkal finomította a ruhák vonalvezetését, kihangsúlyozta a kebleket és a karcsú derekat és hosszú, merevítővel ellátott, gyakran hátul úgynevezett Dior-hasítékkal díszített harangszoknyával fokozta a hatást. A ruhákat számos díszítés tette még lenyűgözőbbé. A szoknyák voltak a legbonyolultabbak: gyakran tizenkét alsószoknya speciális szín- és anyagkombinációja kellett az összhatáshoz. Dior kedvenc anyaga a taft volt a jó tartása, és a muszlin a kellemes esése miatt. Az 1947-es kollekcióból is elsősorban a Le Bar nappali kosztüm volt az inspiráció forrása: lábszárközépig érő fekete gyapjúszoknya, mély, élesre vasalt rakásokkal, felül pedig világos, derékban szabott santungkabát gömbölyű vállal és csípőpárnákkal, melyek az új nőiességet jelképezték. A kosztüm szerves kiegészítője volt a fűző és a több rétegű, keményített alsószoknya is, amelytől még karcsúbbnak látszott a derék.
A kollekcióban azonban nemcsak a kosztüm formája jelenik meg, hanem az összeállítás minden egyes jellemzője (szín, anyag, stb.) Az egész kollekciót a fehér és fekete kontrasztos megjelenése kíséri végig, melyet már Dior is előszeretettel használt és állított „szembe” egymással. Ez a két szín a férfi és nő, történelem és modernitás kettősségét hordozza magában, ugyanakkor metaforája annak a kapcsolatnak is, ami a két tervező között alakult ki a közös munka során, amelynek eredménye egy harmonikus egyensúly lett. Az egyetlen szín, mely megjelenik a kollekcióban, az arany, amely művészi hímzéseken tűnik fel, César Baldaccini és Claude Lalanne szobrászművészek munkáit juttatva a néző eszébe.
A bemutatón viszonylag kevés ékszert láthatunk, a modelleken a hímzések helyettesítik azokat. Ha mégis feltűnik egy-egy nyakék, az is a hímzések formájára és aszimmetrikus elhelyezésére utal. A show helyszínét is az említett színvilág uralja: fehér falak, fehér székek, a fekete csak a lépcsőházban jelenik meg, míg a termek falait helyenként aranyozott festés díszíti. Az arany szín használata szintén utalhat a divatház alapítójára, akiről a neves francia filmrendező, Jean Cocteau mondta, hogy olyan tehetség, akinek mágikus neve van, hiszen magában hordozza Istent és az aranyat (franciául: Dieu et or).
Ahogy korábban már említettem, a show nem bővelkedik kiegészítőkben: az ékszerek néhány gyönyörű nyakékre korlátozódnak, táskát sehol nem látunk, a modellek elegáns magas sarkú cipők helyett egyszerű fekete – saruszerű – bőrszandált viselnek, mely a kollekció modern hangulatával harmonizál. A smink is viszonylag visszafogott: egyedül a szemet hangsúlyozza vastagra húzott tusvonallal, mellé egyszerű frizura és natúr, festetlen körmök társulnak. Minden szinte azt a kimondatlan célt szolgálja, hogy semmi ne vonja el a figyelmet a bemutatott ruhákról. A zenei hátteret a helyszínen vonósnégyes szolgáltatta, a vágott verzióban szintén vonós alapra, némileg modernebb darab szerepel, de mindez tökéletes harmóniában van a bemutatott kollekcióval, további utalással a kettősségre (klasszikus-modern).
A szimbolikus helyszínválasztás és a termekben uralkodó színek mellett a koreográfia is érdekes adalékkal szolgál: szakítva a hagyományokkal nemcsak vízszintes kifutón láthatjuk a darabokat: a show részét képezi az a mozzanat is, ahogy a modellek a lépcsőn levonulva mutatják be a szebbnél szebb ruhákat.
Az invenciós stratégiák a Le Bar kosztüm anyagának és formájának újraértelmezésében rejlenek, mind a szoknyát, mind a zakót illetően. A szoknyákon szinte mindenhol megjelennek a berakások, de a tervezők újszerű formákkal kísérleteznek. Az anyagok is változatosak: a bélés főszereplővé válik, szoknya és ruha készül belőle (tartását az organza adja), ezáltal mintha röntgenszemüvegen keresztül látnánk a modelleket. Az újítások eredményeképpen a darabok könnyedebbek, mint az inspirációul szolgáló eredeti, sokkal jobban illenek a mai kor divatjához. A tervezők a zakót is dekonstruálják: meghosszabbítják az oldalát, vagy éppen megfordítják az egészet, amivel azt érik el, hogy az egész mozgásba jön, ezáltal szinte életre kelnek a kollekció darabjai.
Ahogy annak idején a Le Bar kosztüm, ezek a ruhák is a nőies formákat hivatottak hangsúlyozni. A zakó szabásvonala, a szűkített derékkal és a csípő kiszélesítésével a homokóra alkatot formázza. A kollekcióval kapcsolatban nem igazán beszélhetünk deformációról, a szabásvonalak és az anyagválasztás mind az esztétikumot szolgálják: minden darab a légies könnyedséget, a női finomságot hangsúlyozza.
A svájci tervezőpáros közös kollekciója egyfajta visszatérés a kezdetekhez, a modern világban egyfajta tiszteletadás a hagyományos haute couture kiemelkedő szakértelemmel bíró alkotóinak, akik kezdettől fogva a szépség forrását keresik és értelmezik újra a mester, Christian Dior hagyatékát követve.