A XIX. század végétől egészen a második világháborúig különleges helyzet alakult ki a hazai divattervezés terén. A vagyonos középosztály réteg és a fejlődő textilipar miatt érdemes volt szabónak, varrónőnek állni. Aki tehette – és akkoriban ilyen tehetős réteg létezett– egyedi, számtalan próbát igénylő ruhát készíttetett, hiszen erre mind anyagi, mind időbeli lehetősége megvolt. Ennek köszönhetően az ügyes kezű, szorgalmas és ambiciózus tanoncokból idővel elismert tervező válhatott.

Számtalan ilyen példát és életutat ismerünk, hely hiányában azonban most csupán kettőt emelünk ki, Fischer Júliáét és a hagyományos alapoktól eltérő pályával induló Rotschild Kláráét.

Fischer Júlia Debrecenben született, ott is kezdett dolgozni még a 19. század végén. A kor jellegzetes női viselete a fűző volt, de a fűzőbe szorított testre a durvábbnak mondható angol szövetből nem volt könnyű ruhát készíteni. Akinek viszont sikerült – kellő gyakorlással, kitartással –, annak megadatott a lehetőség, hogy hosszú távon a szakma kiemelkedő alakjává váljon. Fischer Júlia ezek egyike volt, így viszonylag rövid időn belül már saját szalont nyitott Pesten. Először csak a Gerbaud teraszán üldögélve gyűjtötte az inspirációkat, majd Bécs, végül Párizs felé vette az irányt, és hozta Budapestre a legújabb divatot. A francia divatházakat kezdetben ajánlás útján, később pedig bizonyos összegű kaució letétele után szabadon látogathatták más nemzetiségű tervezők. Ha egy-egy modell elnyerte a tetszésüket, akkor megvásárolhatták a többszörözés jogát, vagyis legálisan lemásolhatták (kicsit módosíthatták is), és árulhatták Párizstól több száz vagy ezer kilométerre. Ezzel Fischer Júliának sikerült elérnie, hogy a pesti arisztokrácia már nem Bécsbe járt vásárolni, hanem a magyar divat fővárosába, Budapestre.

Az első világháború kitörése után az üzleti világban megtorpanás következett be. A nagy háború befejezése után a vállalkozások számára létkérdéssé vált, hogyan tudnak talpra állni. Fischer Júlia lánya, Fehérvári Aranka, aki 1920-ban vette át a cég irányítását, egyedi megoldáshoz folyamodott. ATanácsköztársaság bukása után, de még a békeszerződés aláírása előtt nagymennyiségű egyedi tervezésű ruhával Svájcba utazott. Abba az országba, amelyet megkímélt a háború, és volt pénzük az embereknek, de ki voltak éhezve a szép ruhákra. Az út eredményesnek bizonyult, több mint 100 ruhát sikerült értékesíteni. Fehérvári Aranka az így befolyt összegből újra fel tudta keresni a párizsi divatházakat, ahol kissé meglepődve, de örömmel fogadták, s az együttműködés tovább folytatódott.

A sors fintora, hogy a remek varrónő és üzletasszony, Fischer Júlia 1921-ben bekövetkezett halálát az okozta, hogy megvágta az ujját, fertőzést kapott és a vérmérgezés elvitte.

Ha hazai divatkreátorokról beszélünk, nem lehet kihagyni Rotschild Klárát, akinek életútja és munkássága kissé eltér az átlagtól. Rotschild Klára ugyan szabó szülőktől származott – a legenda szerint szabóasztalon született –, ennek ellenére sem varrni, sem szabni nem tudott, amihez még egy kevésbé barátságos stílus is párosult. Adódik a kérdés, ilyen adottságokkal hogyan válhatott mégis a kor legjelentősebb tervezőjévé, akinél állami vezetők feleségei készíttették a ruháikat? Hogyan érhette el azt, hogy az ötvenes években állami pénzen Párizsba utazzon és a párizsi divatot Budapest utcáira varázsolja?

Rotschild Klára neve még ma is fogalom, ahogyan az volt a világháború előtt és jóval azután is. Bár neve hasonlított a bankár Rothschild családéhoz (egy idő után már ő maga is a h-betűs változatot használta), valójában semmi közük nem volt egymáshoz. Ennek ellenére, amikor megkérdezték tőle az újságírók, hogy rokonságban áll-e a két család, akkor – az ismert politikai szóhasználattal élve – annyit mondott: ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja, bizonytalanságban hagyva a kérdezőt.

Rotschild Klára sikeres brandépítő és vérbeli üzletasszony volt. Olyan képességkombinációval rendelkezett, ami lehetővé tette, hogy mind alakja, mind munkája még ennyi idő után is megmaradjon az emberek emlékezetében. Ennek magyarázata, hogy ruháinak elképzelt terveit olyan gondossággal és alapossággal tudta visszaadni és leírni, hogy a tervezők azokból pillanatok alatt vázlatokat készítettek és megvarratták. Sikerének másik titka, hogy végtelen aprólékossággal építette kapcsolatrendszerét. Ennek tulajdonítható, hogy a szocialista rendszer haute couture-jévé vált, hogy az egykori pártvezetők feleségei nála csináltatták a ruháikat (Igaz, Kádárné például inkább hazafias kötelezettségből, semmint önszántából járt hozzá). A rendszer jól felismerte, hogy Rotschild Klárát „támogatva” (pl. párizsi útjait finanszírozva) egy olyan, Nyugat-Európában is helytálló márka kel életre, mely a szocialista rendszer versenyképességét és minőségét támasztja alá – még akkor is, ha más területekre ez nem is volt jellemző. Az ötvenes években egy egyedileg készíttetett Rotschild-ruha ára megegyezett egy állami apparátusban dolgozó vezető egyhavi fizetésével.

Vásárlói közé tartoztak a „kiemelt” vezetők feleségei mellett a kor elismert színésznői is. Hazai hírességek és külföldi előkelőségek is jártak hozzá, köztük Jovanka Broz, a jugoszláv elnök, Tito felesége. Állítólag saját próbababája volt a Rotschild szalonban, így nem kellett minden próbára Budapestre utaznia. De az egyiptomi király felesége is tőle rendelt ruhát, akárcsak Gábor Zsazsa. A színésznő azonban inkább rossz emlékeket hagyott maga után Rotschild Klára emlékezetében azzal, hogy nem volt hajlandó kifizetni az elkészült ruhákat, mondván, hogy neki az ingyen jár.

Rotschild Klára márkája maga az élete volt. Az üzlete, mely karöltve járt a stílusossággal és a jó megjelenéssel. A legendás divatkreátor 1976-ben önkezűleg vetett véget életének, miután egy fogbeültetés utáni fájdalmat nem bírta elviselni.

Halála után a Váci utcai Clara Szalon még jó pár évig tovább működött, de megálmodójának és megteremtőjének hiánya mindvégig érezhető volt.

Judit Anna: Fischer Júlia és Társa, Korall kiadvány 16. Évf. 61. Szám (2015)

Simonovics Ildikó: Divat és szocializmus (doktori disszertácó, 2015)