Kazi Evelin: Ünnep és végkimerültség
A XXI. század embere
Közelegnek az ünnepek, és mindenki egyre agresszívabbá, dühösebbé és ingerültebbé válik, mert azt érezzük, kifutunk az időből. A másokra való odafigyelés, az udvariasság és a türelmesség eltűnik az emberek szótárából. Lefoglal minket a listánkon szereplő feladatáradat, melyeknek teljesítése egy csepp örömet sem okoz. Ha valamit végre kihúzhatunk, csak suhanunk tovább a következőre.
A tökéletességre való törekvés, sajnos sok esetben, azt eredményezi, hogy lemaradunk az igazán fontos és meghitt pillanatokról. Nem marad energia arra, hogy ténylegesen meghallgassuk egymást, odafigyeljünk, mert annyira elfáradunk abban, hogy a Black Friday-en megvegyük 10 %-kal olcsóbban a szomszéd kis unokájának a leakciózott, semmire se jó műanyag játékot. Akinek valójában nem is szeretnénk ajándékot venni, de mégiscsak illedelmesnek tanítottak minket.
A nagymamámnak volt egy szomszédja, aki már akkor nagyon öreg volt, amikor én még csak az első emlékeimet gyűjtöttem. Nem emlékszem az arcára, de sosem felejtem el azt a pongyolába öltözött, bottal botorkáló alakot, aki a legfinomabb meglepetést, az aranysárgára sütött gőzölgő pogácsákat hozta nekünk. Valószínűleg ez a néni teljesen a feledés homályába merült volna, ha nem a szeretettel készített apró kis süteményeket hozta volna nekünk.
Ki tudja felsorolni hiány nélkül, mit kapott tavaly karácsonykor vagy a születésnapjára? Mérlegelni kell, megéri-e végkimerültségbe hajszolni magunkat egy ünnep miatt, legyen az karácsony, születésnap vagy egy családi látogatás. A tökéletesség, miként a szépség, belülről fakad. Mit sem ér, hogy minden porszem el lett takarítva és az apró részletekig megtervezett dekorációk tömkelegével van megterítve és 5 fogásos különleges ételcsodák mosolyognak ránk az asztalról, ha közben a vendégek csak azt látják, hogy roskadozunk a széken és a sértődöttség sugárzik belőlünk, mert az otthoniak nem úgy hajtották meg a szalvétát segítség gyanánt, mint azt megterveztük… Hiába hajszoltuk magunkat, senki sem fog a pompára emlékezni, csak a karikás szemeinkre.
Fotó: Kneifel Anett
