Markovics Boglárka: Észre sem veszed
A sarokba kuporodva gubbasztott csendesen. Iszonyúan fázott, karja és háta lúdbőrzött a hidegtől. Nagyon sovány volt már, szinte hozzászokott az éhség állandó, mardosó harapásaihoz, ami olykor elemi erővel vágta gyomron.
Próbált visszaemlékezni a régi szép napokra, amikor még boldog és elégedett volt. Valaha színes képeket rajzolt, óriási, tarka virágokat, embereket vagy csodálatos mesebeli lényeket, amivel megörvendeztette önmagát és a körülötte élőket. De énekelt is gyakran és szívesen, nemcsak ünnepek alkalmával, hanem csak úgy, örömből a hétköznapi vacsoraasztal mellett. Vidám volt és élettel teli. Később megesett, hogy verseket is faragott, néha botladozó rímekkel ugyan, de igazi, hús-vér verseket.
Aztán valami megváltozott. Folyamatosan korlátok közé szorították. A rendelkezésére álló tér egyre szűkebb, sötétebb lett. Először telepakolták mindenféle megoldandó feladattal, aztán határidőt is szabtak hozzá. Kérlelhetetlen, otromba, ordító és erőszakos határnapokat. Emellé jó adag felelősséget is kapott, ami mindig ott ült a nyakában, s torkon ragadta, ha elszúrt valamit. Aztán elvették a színes ceruzáit. Már nem ülhetett az étkezőasztal mellé. Csak néha nyitották rá az ajtót, olykor-olykor megszánták egy kis élelemmel.
Teljesen legyengült, de szomorú lázálmaiban terveket kezdett szövögetni a szökésről. Egyre többet gondolt rá, de nem merte megpróbálni, feleslegesnek érezte, hiszen sötét, nyirkos börtönszobája ajtaját mindig gondosan kulcsra zárták. Ám egy napon amikor zsigereiben érezte, hogy ez lesz az utolsó, látta: az ajtó résnyire nyitva maradt; talán már a létezéséről is megfeledkeztek. Már nem volt fontos senkinek. Jártányi erejét összeszedve felegyenesedett, és bizonytalan léptekkel megindult a halványan derengő fénycsík irányába. Óvatosan helyezte egyik lábát a másik elé. Maga sem hitte, de kint volt! Utolsó erejével a kreativitás elmenekült. És vagy húsz év is eltelt, mire vissza mert térni.
